Másnaposan a tasman ördög nyomában

2014.04.11. 10:49

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik sosem felejti el, hogy félbeszakadt az a bizonyos Disney-adás. Mi vagyunk azok, akik tudják, mit jelent a Kacsamesék, a Balu Kapitány és a Bolondos Dallamok. Amióta az első rajzfilmet megnéztem Tapsi Hapsival és Tazzal, érdekelt Tasmania. Egy esős melbourne-i délutánon aztán lefoglaltam egy repülőjegyet Hobartba, így indult ördögi kalandom a legbarátságosabb ausztrál államban.

Az éjszakát a melbourne-i repülőtéren töltöttem, nem túl kényelmesen, de nyugodt körülmények között. Fél hatkor arra ébredtem, hogy mindenem fáj, és elég nagy a hangzavar. Gyors becsekkolás után már a hobarti gépen merültem újra álomba. Következő emlékképem, hogy a mellettem ülő rángatja a vállam, hogy szeretne leszállni. Azt hiszem, a hobarti reptérnél kisebbet még sohasem láttam. Összesen egy kifutópálya van és egyetlen hely, ahol a csomagot fel lehet venni. Egyetlen busz visz be a városba (17 dollárért, azaz 3400 forintért), ha megmondod a sofőrnek, melyik hostelhez szeretnél menni, lerak előtte.

Couchsurfinges vendéglátóm, Lewis az egyik legnagyobb hotel mögötti utcában lakott, így nem volt nehéz odatalálni. Egyszerre négy-öt ember vendégeskedett nála, úgyhogy azon frissiben összeismerkedtem a világot évek óta járó francia-amerikai párossal, akik egyébként Vietnámban tanítanak angolt, illetve Staryval, a hongkongi leányzóval, aki akkor már két hete Lewisnál lakott.

Mindenki nagyon kedves volt, kaptam reggelit, lezuhanyoztam, és gyorsan megnéztem a mailjeim. Két spanyol és egy tajvani lány jelentkezett a Gumtreen feladott hirdetésemre, miszerint utazó partnereket keresek Tasmaniában.  

Come to my place
A Gumtree az ausztrál Vatera, amelyen azonban állást, partnert és útitársat is lehet keresni, de még zenekarok is alakulnak a segítségével. A legtöbb hátizsákos utazó itt, illetve a couchsurfingen próbál útitársakat toborozni a nagyobb túrákhoz. Néha jó fejeket fog ki az ember, néha pszichopatákat. Ezért mindenképpen tanácsos a leendő útitársakkal még azelőtt találkozni, mielőtt beszállnánk melléjük a kocsiba. Miután az első hirdetésemet felraktam, és megadtam a telefonszámomat (kötelező), valaki minden reggel felhívott, és belesuttogta a telefonba, hogy Baby, come to my place (Bébi, gyere át hozzám), majd lerakta. Szóval nem árt az óvatosság.

Mivel lakótársaim már mind bejárták Hobartot, egyedül indultam felderítő útra. A melbourne-i szeszélyes időjárás után a tasman nyár csodálatos volt, hét ágra sütött a nap, a tenger hívogatóan csillogott. Másfél órás sétálgatás után konstatáltam, hogy a város nem túl nagy, gyakorlatilag körbejártam az érdekes részeket. Kicsit kétségbe estem, mit fogok itt csinálni egy hétig, ha mégsem megyek el a tasman körútra a spanyolokkal, úgyhogy gyorsan írtam nekik, hogy menjünk mindenképp.

Hobart belvárosaFotó: Vásárhelyi Orsolya

Alkalmi lakótársaim terülj-terülj asztalkámmal vártak, ötféle sajttal, humusszal, kétféle pizzával és finom borokkal. Lewisról kiderült, hogy ápoló és iszonyatosan nagy partyarc. Az egész este szuper volt, másnapra pedig sikerült kölcsönkérnem egy biciklit, hogy el tudjak menni a híres MONA-ba (Museum of Old and New Art – Régi és Új Művészet Múzeuma), amely állítólag 30 perc biciklivel a belvárosból.

Otthon mindenhova biciklivel járok, fantasztikus volt újra nyeregbe pattanni, már nagyon hiányzott. Korábban már tapasztaltam, hogy az aussiek valahogy nem tudják belőni a távolságokat. Ha azt mondják valamiről, hogy húsz percre van, könnyen lehet, hogy valójában negyven vagy éppen csak öt perc lesz belőle. Így jártam én is, a röpke félórás utamból végül másfél óra lett (jó, néha megálltam fotózni, illetve a teljesen egyenes úton sikerült eltévednem), de nagyon élveztem.

Ausztrália legjobb modern művészeti múzeuma, a világhírű MONAFotó: Vásárhelyi Orsolya

A múzeum hihetetlenül jó, akit kicsit is érdekel a modern művészet, semmiképpen se hagyja ki, ugyan a belépő kicsit borsos (20 dollár, azaz 4000 Ft). A falakon nincsenek leírások a műalkotásokról, a bejáratnál mindenki kap egy iPodot, amely érzékeli, merre jársz az épületben, és minden szükséges információval ellát: elolvashatod vagy meghallgathatod a kiállításokról szóló leírásokat és élménybeszámolókat, illetve interjúkat a művészekkel. Egyszóval profi az egész. Maga az épület is roppant érdekes, és egy nagyon szép öböl partján fekszik.

Lecsó helyett spontán buli

Előző este megbeszéltem Lewisszal, hogy este én főzök vacsorát. Egy nyugodt, pihenős estét terveztünk. Úgy számoltuk, hogy körülbelül öten leszünk, így a megbeszéltek szerinte hazafelé be is vásároltam egy könnyed nyári lecsóhoz.

Úton hazafelé, a Tasman hídFotó: Vásárhelyi Orsolya

Amikor beléptem a lakásba, már az előszobában egy ismeretlen lányba botlottam. Gondoltam, új surfer, kedvesen bemutatkoztam. De amikor megláttam a nappalit, kissé elképedtem. Egy négyzetcentiméternyi hely sem volt, körülbelül 15-en tolongtak a szobában, köztük egy gyerkőc is. Nagy nehezen átvergődtem a tömegen, és kijutottam a kertbe, hogy elpakoljam a biciklit, ahol egy hatalmas sátor állt, három másik sráccal.

Ebben a pillalantban megláttam vendéglátómat, aki épp két, alkohollal jól megpakolt zacskóval érkezett vissza az italboltból. Elnézést kért, hogy nem szólt, mindenesetre rendeltek pizzát, mert valószínűleg a mai nap nem a legalkalmasabb a nyugis főzőcskézésre. No worries, mondtam, és belekortyoltam a sörömbe.

Brutális fejfájással ébredtem. Claire, előző este megismert ír barátnőm sürgetett, hogy azonnal keljek fel, mindjárt itt van Sarah, Laura és Josh. Először azt sem tudtam, hol vagyok, arról pedig végképp fogalmam sem volt, ki az a Sarah. Aztán eszembe jutott, hogy a tajvani lányt hívják így, akivel éjszaka megbeszéltem, hogy Claire is velünk jön a tasman körútra.

Kikászálódtam az ágyból, és közöltem, hogy csinálok nekik reggelit, addig  is nyerünk egy kis időt, hogy összepakoljunk. Nem egészen értettem, hogy Claire mit keres itt, hiszen ő elvileg valami hostelben lakott, de annyi furcsa ember volt a lakás minden pontján, hogy nem nagyon problémáztam ezen. Claire elrohant a hostelbe összeszedni a cuccait, én meg besöpörtem az enyémeket a táskámba. Lassan előkerültek a többiek is, Lewis alig állt a lábán, azon gondolkodott, hogy beteget kéne jelentenie.

Aztán egyszer csak megjelentek az útitársaim. Miközben ők kedvesen csacsogtak Claire-rel, akit valahogy útközben összeszedtek, én rendíthetetlenül sütögettem a ham and eggseket. A srácok megreggeliztek, izgatottan részletezték az útitervet, én meg próbáltam magamba erőszakolni a jó öreg algoflexet. Amikor elindultunk, kiderült, hogy egyikük sem tud igazán vezetni, így a még mindig enyhén ittas Claire lett a sofőr. A kalandok ezután kezdődtek, de ez már csak a folytatásból derül ki.