A hasamba harapott egy óriásteknős

2014.05.29. 09:23

Egy luxus-óceánjáró tulajdonképpen a társadalom kicsinyített mása. A gazdagok bármit megengedhetnek maguknak, a személyzet láthatatlanul teszi a dolgát, aztán szűkös kabinokban húzza meg magát éjszakára. Az öregek merengenek, a fiatalok buliznak, a kíváncsiak pedig látnak egy kis világot.

Miután csendes-óceáni hajóutunkon elhagytuk Új-Kaledónia fővárosát, Nouméát, másnap reggel megérkeztünk a szintén Kaledóniához tartozó Lifou szigetére. A Pacific Dawn itt nem tudott a part mellett kikötni, ezért a hajó motoros mentőcsónakjaival vitték partra a nagyközönséget. Ezt úgy szervezték meg, hogy különböző színű jegyeket osztogattak, majd a hangosbemondó folyamatosan harsogni kezdte, hogy most a kék, most a zöld, most a sárga jeggyel rendelkezők szálljanak hajóba.

Az első két órában némi közelharc árán lehetett csak a szigetre jutni, amelyben semmi kedvem nem volt részt venni. Néhány hasonló gondolkodású útitársammal együtt inkább a napon heverészve töltöttük az időt a teljesen üres fedélzeten. Majd amikor már mindenki kiért, szépen lementünk a recepcióra, kértünk egy barna jegyet, és 10 perccel később már mi is Lifou partjainál kerestük leesett állunkat a vakítóan fehér homokban.

A Pacific Dawn Lifou szigete mellettForrás: Lantos Gábor

Teleszemetelt Melanézia

Hogy is mondjam, hogy ne sértsek meg senkit? A helyi lakosság a hajó érkezésére a kikötőbe tódult, és elkezdte kínálni szolgáltatásait. Volt itt masszázs, hennafestés testre, olajban sült krumpli zabálása, a földön rengeteg szemét, a tengerben meg egy öreg óriásteknős, aki csak nem akart odébb úszni. Folyamatosan zajlott a zsibvásár, én meg azon gondolkodtam, ki fogja az itt élőknek elmagyarázni, hogy módszeresen teszik tönkre az élőhelyüket?

Valószínűleg senki. De nem is értenék a problémát, hiszen nekik egy-egy óceánjáró megérkezése a reményt jelenti. Meg kell megcsinálni az év üzletét, rá kell tukmálni az idegenekre az árut, a szolgáltatást, hiszen pár óra múlva odébbállnak, és hamarosan csak egy apró emlék meg pár fotó lesz számukra Lifou szigete.

Pár óra leforgása alatt a tömegturizmus összes negatív következményével szembesülhettünk ezen a kis földdarabon. Amikor a Pacific Dawn újra felszedte a horgonyt, hogy a következő állomás, Vanuatu felé vegye az irányt, már senki sem volt a parton. A helyiek hazatértek, a feltámadó szél pedig az óceánba sodorta a fövenyen hagyott szemetet.

Emma egy kartonpapíron hirdeti masszőzi tevékenységét Lifou szigeténForrás: Lantos Gábor

A hajón addigra már mindenki kialakította a maga napirendjét. Esténként a legtöbben a kaszinóban időztek, meg a mellette lévő színházteremben, ahol folyamatos előadások zajlottak. A fedélzeten 22 óra után vette kezdetét a diszkó – tisztára, mint anno a Balatonon a vállalati üdülőben.

Az induláskor még egymásnak idegen fiú és lány a negyedik estére szerelmespárt alkotott, a hátsó fedélzeten pedig idősebb ausztrál és új-zélandi házaspárok üldögéltek, és bámultak a semmibe. Aki nem a tömegben akart enni, az elegáns ruhát húzott magára, és ha időben bejelentkezett, mehetett vacsorázni a negyedik szinten lévő, valóban káprázatos étterembe. A személyzet itt mindenkit összeültetett, a kiszolgálás pedig olyan volt, mintha egy király palotájában szolgálták volna fel a vacsorát.

A személyzettel itt nem lehetett beszélgetni, így maradt a nagyon unalmas asztaltársaság, ahol csak két dolog keltette fel pillanatokra a figyelmet. Az egyik, hogy magyar vagyok, a másik, hogy egyedül utazom. Oh really? (Tényleg?) – kiáltottak fel asztaltársaim, majd visszatértek roppant fontos megbeszélnivalóikhoz: milyen az időjárás Ausztráliában és Új-Zélandon, mi lesz a vacsora, és milyen a hajó masszázsszolgáltatásának színvonala.

Hiába voltak az ételek fenomenálisak, nem tudtam magam túltenni azon, hogy ennyire unalmas vacsorán még soha életemben nem vettem részt. A desszert elfogyasztása után legott aludni tértem, hiszen másnap reggel már várt bennünket Vanuatu fővárosa, Port Vila.

Az óriásteknős a hasamba harap

Az óriásteknős, amely a hasamba harapottForrás: Lantos Gábor

Szerdán, február 19-én a kikötés előtt kaptam egy listát, amelyen nem kevesebb, mint 45 különféle szervezett program közül lehetett kiválasztani a számunkra megfelelőt. A 43. helyen állt a tradicionális vanuatui falu meglátogatása – ezt jelöltem be. Mivel a leírásban nem szerepelt, hogy vásárolni is lehet, biztos voltam benne, hogy ezt a lehetőséget nem sokan használják ki.

Nem is csalódtam, hiszen amikor egy rozzant kisbusszal elhagytuk Port Vila kikötőjét, mindössze kilencen dőltünk jobbra-balra a kissé kátyús úton. Közel 60 perc zötyögést követően érkeztünk meg egy kis településre, ahol minden pontosan olyan volt, mint Magyarországon. Az ólban disznók röfögtek, a házak között tyúkok és kakasok rohantak, a porban gyermekek játszottak. Ami eltért az otthon megszokott látványtól, az a teknősbéka-nevelde és az óriásteknősök etetése volt.

A vanuatui faluban heverő sertésekForrás: Lantos Gábor

Ez utóbbinál a bátrabbak akár vízbe is csobbanhattak, hogy együtt ússzanak a hatalmas állatokkal. Nosza, én sem voltam rest, és beugrottam. A teknősöknek előbb a szemük sem rebbent – igaz, ekkor már túl voltak néhány banán elfogyasztásán. Odakint a többiek arra biztattak, hogy simogassam meg a teknős páncélját. Megtettem. Egyszer, kétszer, háromszor. Negyedszerre viszont elege lett, amit úgy jelzett, hogy a hasamba harapott.

Nem volt nagy a harapás, de fájt, és annyira meglepett, hogy ösztönösen a teknős felé rúgtam, s a vízben el is találtam a fejét. Ezen meg ő lepődött meg, mert szépen odébb úszott. Az addig lelkes utastársak aggódva nézték, vérzek-e, a vendéglátók ékes angolsággal bizonygatták, hogy nem kell ide orvos, nem lesz semmi bajom, én meg elvonultam a közeli fehér homokos partra, hogy az óceán habjai között kimossam a szabad szemmel egyáltalán nem látható sebemet.

A falu kultúrházában terített asztal várt ránk. Az asztalon tornyosuló gyümölcsök felett egy helyi asszony állt, és kendőjével serényen hajtotta el a legyeket. Másik három helybéli alkalmi kórust alakítva vanuatui dalokat adott elő, miközben mi lelkesen ettük a mangót és az ananászt. Később helyi gardírozónk odalépett hozzám, hogy a teknősökkel való együtt úszás 5 dollár lenne, de mivel az állat belém harapott, így a fizetéstől eltekintenek.

Amikor visszatértünk a fővárosba, a kikötő melletti alkalmi piacon ment a zsibvásár. Magam csak egy pecsétre vágytam az útlevelemben, hogy legyen egy emlékem öreg koromra arról a szigetről, ahonnan a bungee jumping ugrás is származik. Vanuatu komolyabb felfedezésére ezúttal sem maradt idő, mert a kirándulás kissé elhúzódott, de úgy voltam vele, hogy visszatérek én majd ide, és akkor alaposabban górcső alá veszem Melanéziát.

Azért egy rövid séta még belefért. A por, az egyre forróbb levegő, a járművekből folyamatosan kiáramló benzingőz szaga azonban nem volt valami vonzó, így hamarosan ismét a Pacific Dawn fedélzetén álldogáltam. Közben a nap is eltűnt, sötét fellegek úsztak a Korall-tenger felől Vanuatu fölé, és percek alatt hatalmas eső kerekedett. Hajónk villámok cikázása közepette szedte fel a vasmacskát, és indult vissza Ausztrália keleti partvidéke felé.

Tudtam, hogy a következő több mint 50 óra a folyamatos hajózás jegyében telik, de ez egyben kiváló alkalomnak bizonyult arra, hogy rávegyem a folyosót takarító tajvani fiatalembert, mutassa már meg nekem, milyen körülmények között lakik a személyzet.

Zsibvásár, háttérben a Pacific Dawn Vanuatu szigeténForrás: Lantos Gábor

Hatan a gépház mellett egy ablaktalan kabinban

Kezdetben nagyon szabadkozott, mondván, ebben semmi érdekes nincs, majd ráállt a dologra azzal a feltétellel, hogy nem fényképezhetek. Az ablaktalan kabinban – amely méretére nem volt nagyobb, mint az enyém – összesen hatan laktak, a szoba két oldalán egy-egy háromszintes emeletes ágy állt. Hatan használták a kabin egyetlen fürdőszobáját és hatan próbáltak meg aludni, amikor erre lehetőségük nyílt, nem messze a gépház folyamatosan zümmögő motorjától.

Megéri nekik ilyen körülmények között munkát vállalni távol az otthontól, a családtól, a barátoktól? Nyilván igen. A többségnek az itt megkeresett pénz az életet, családjuknak pedig az életben maradást jelenti. Nem hiszem, hogy sokat töprengenének azon, igent mondjanak-e egy ilyen munkára vagy sem.

Lassan elérkezett február 20. péntek, a búcsúest és a fizetési lista megérkezésének pillanata. Magam rossz vendég voltam ezen a kiránduláson, ugyanis semmit sem fogyasztottam – eleve így szálltam fel a hajóra, hogy az internetezésen kívül mást nem terhelek a számlámra. Nem úgy a mellettem lévő kabin lakója, aki heves káromkodások közepette mutatta meg nekem a számláját, amely nem kevesebb, mint hat oldalon keresztül részletezte a fogyasztásait.

Egy-két koktél reggel, pár sör délben, három fizetős program a három szigeten, némi veszteség a kaszinóban, heveny ivászat esténként, és máris megállapíthatta, hogy a hajózási társaság pontosan háromszor annyit von le tőle, mint amibe az egész útja került. Erre tehát nagyon vigyáznia kell annak, aki a tengerhajózást választja. A hajón ugyanis nincs pénzmozgás, azaz mindent a szobakártyára terhelnek.

Az olykor monoton utazás közepette pedig fel sem tűnik, mennyi mindent fogyasztottunk. Azzal vigasztaltam a középkorú amerikait, hogy cserébe viszont mennyi mindent látott, ám erre csak egy legyintéssel válaszolt. Aztán kijelentette, hogy elmegy egyeztetni a személyzettel, mert az biztos, hogy ennyi italt nem döntött magába.

Egy hajóút tanulságai

Lehet, hogy még most is egyeztet, nem tudom. Nem volt már időm megérdeklődni a végeredményt, mert a Pacific Dawn február 22-én, szombaton reggel 5.30-kor, az eredeti menetrendhez képest fél órával korábban érkezett meg Queensland fővárosába, Brisbane-be.

Végállomás, kiszállásForrás: Lantos Gábor

A hajnali órákban álmos emberek kódorogtak a kikötő felé, ahol várt még rájuk egy tüzetes vámellenőrzés, egy alapos kikérdezés, hogy ugye semmilyen növényi vagy állati eredetű dolgot nem hoztak magukkal, néhány szimatkutya, amelyik rendületlenül szaglászta a véletlenszerűen kiválasztott táskákat. Nekem azonban szerencsém volt, egy idős ausztrál vámtiszt csak annyit kérdezett, hogy jó volt-e az utazás.

Jó, vágtam rá automatikusan, és máris kint lehettem az épületből. Ám bevallom, azóta is azon gondolkodom, valójában milyen is volt ez az egy hét a Csendes-óceánon. A luxus-óceánjáró nagyjából úgy működött, mint egy társadalom kicsinyített mása.

A gazdagoknak lehetőség a pénzköltésre, annak igazolására, hogy bármit megengedhetnek maguknak. Az idősebb pároknak újabb remek élmény az emlékkönyvbe, amelyről majd a kandalló mellett lehet mesélni az unokáknak. A fiataloknak hét hajnali részegség és folyamatos bulizás. Az érdeklődőknek bepillantás Óceánia és Melanézia három szigetének életébe. A személyzetnek munkalehetőség, bármi áron.

Nekem pedig örök élmény és tanulság is egyben. Egy hét az óceán közepén, összezárva háromezer emberrel megtanít egy kis toleranciára. Megint rácsodálkozhattam a világra, és újra szembesülhettem azzal, hogy az emberek, a turisták többsége – legyen bárhol a világon – nehezen képes kibújni a saját bőréből.

Az írás első része itt olvasható.