Alföldi lány vagyok, és világéletemben a hegyekbe vágytam. Most, hogy végre oda költöztem, egyre többet járok vissza a sík vidékre, és alkalmi látogatóként olyasmire is rácsodálkozom, ami eddig, karnyújtásnyi távolságból valahogy nem tűnt fel.

A pusztához szerintem meg kell érni. Fel kell nőni ahhoz, hogy meglássuk és értékelni tudjuk a szépségeit. Mert akad, nem is kevés, csak kell hozzá némi türelem.

Június elején, az első forró napok egyikén biciklitúrára indultunk a Dévaványai-Ecsegi pusztákon. Talán az időzítés nem volt a legszerencsésebb, de mit számít egy kis leégés, ha közben láthat az ember túzokot, vörös gémet, és élvezheti a puszta csendjét.

Találkozás az Év madarával

Békés megye északi részén, Dévaványa és Ecsegfalva közt félúton találjuk a Réhelyi Látogatóközpontot, a Körös-Maros Nemzeti Park bemutató helyét. A puszta közepén, az isten háta mögött, ahová csak úgy, véletlenül egészen biztosan nem vetődik el az ember, egy múzeum, egy tanösvény és egy régi háziállatokat bemutató park várja a látogatókat. Itt meg is lehet szállni, ami azért is hasznos, mert a közelben van hazánk egyik legsötétebb, azaz a fényszennyezésnek legkevésbé kitett vidéke. Aki zavartalanul akarja csodálni a csillagos eget, és élvezni az éjszakai puszta semmihez sem hasonlítható hangulatát, annak ez itt a Kánaán.

Látogatóközpont a puszta közepénForrás: Tóth Judit

Mivel a Dévaványai-Ecsegi puszták első számú természeti értéke a túzok, így nem meglepetés, hogy a múzeum szinte teljes egészében erről a fokozottan védett madárról szól. Európa egyik legnagyobb testű madarából alig 1500 él hazánkban. Ez a szám, bár nem tűnik soknak, mégis a kontinens egyik túzoknagyhatalmává tesz bennünket. Ez a cím persze kötelez, épp ezért a faj védelmében kulcsszerepet játszanak a hazai szakemberek.

Az április már jócskán elmúlt, így a dürgés időszakáról már lemaradtunk. Ilyenkor van a legnagyobb esély arra, hogy vadon élő madarat lássunk, hisz az udvarlás és a násztánc révületében a madarak ügyet sem vetnek a bámészkodókra. Az év többi részében azonban meglehetősen rejtőzködő életet élnek, és ritkán kerülnek szem elé. Réhelyben viszont közelről is láthatunk néhány túzokot. Ezek a példányok - különböző sérülések miatt - a természetben már nem tudnának boldogulni, itt viszont biztonságban vannak, ráadásul a látogatók is testközelből láthatják a hazai élővilág egyik legkülönösebb állatfaját, amely nem mellesleg idén az Év madara büszke címet is viseli.

Túzok, a hazai természetvédelem féltett kincseForrás: Tóth Judit

Vissza az időben

A tanösvény elején nagy örömömre, legelésző szürke marhákba és bivalyokba botlottunk. Néhány bivaly kicsit közelebb is jött hozzánk, úgy tűnik, ők legalább olyan kíváncsiak ránk, mint mi rájuk. A villanypásztor túloldaláról kitartóan bámultak bennünket, míg a többiek nagy élvezettel dagonyáztak a pocsolyában. Magyarországon a házi bivalyt a XVI. század óta tenyésztik, és a XX. század elején még több mint 150 ezer példány élt a Kárpát-medencében. A II. világháború után azonban szinte teljesen megszűnt a tenyésztése, s csak az utóbbi évtizedekben indult meg újra, főleg a nemzeti parkok területén.

Nemcsak a bivalyok, de a tanösvényen látható kunyhók is a múltat idézik. Van itt nádból készült pásztorkunyhó és egy pákásztanya is. A pákászok hajdan a nagy mocsárvidékeken éltek, halásztak, vadásztak, madarásztak, gyógynövényeket gyűjtöttek, és mint a mocsarak jó ismerői, átvezették az utazókat az ingoványon. A lecsapolások után, a nagy mocsárvidékek eltűnésével azonban a pákászok élettere is megszűnt. Életükről ma már csak könyvek, például Herman Ottó élvezetes leírásai mesélnek.

Nagy kunyhó az embernek, kis kunyhó a kutyánakForrás: Tóth Judit

Meditatív tekerés

A látogatóközpontban kölcsönzött biciklivel elszántan indultunk túrázni, pedig már közel 30 fok volt. Az Ecsegfalva felé vezető műúton alig járt valaki rajtunk kívül, az aszfaltból csak úgy áradt a forróság. Hamarosan letértünk egy dűlőúton, jobbra és balra is a végtelen pusztaság és apró tarka virágok mindenfelé. A táj lassan változott mellettünk, nem is túra volt ez már, inkább egy nyugtató, biciklis meditáció.

A Hortobágy-Berettyó gátjára felérve megálltunk Templom-zugban, ahol megpihentünk, mert végre volt egy kis árnyék. A hely neve onnan ered, hogy egykor itt volt az ősi falu, amely már az Árpád-kortól lakott volt, a török időkben azonban elpusztult. A mai település - innen hét kilométerre - a XX. század elején kezdett el benépesülni.

Slow life - itt nem lehet túlpörögniForrás: Tóth Judit

A közeli Hortobágy-Berettyó, a kisebb mocsaras állóvizek még visszaadnak valamit az egykori Nagy-Sárrét világából, ahol a lecsapolások és a szabályozások előtt hatalmas mocsárvilág húzódott. Ahogy tekertünk, mellettünk kis kócsagok röppentek fel, egy vörös gém pedig épp egy pockot próbált lenyelni a gát tetején. Ecsegfalván dél körül a levegő is alig mozdult, az utcákon szinte senki nem járt. A templomnál megálltunk, épp véget ért egy keresztelő, így be tudtunk nézni, és legalább mi is hűsölhettünk pár percet.

A túra után még körülnéztünk a Réhelyi Látogatóközpont régi magyar háziállatfajtákat bemutató udvarában is, ahol baromfik, juhok, szürkék és bivalyok mellett három szamár is él. Míg a karámnál álltunk, a szamarak a legnagyobb egyetértésben bújtak össze a bivalyokkal, mintha valami komoly megbeszélés zajlott volna éppen. Az egyik rebellis szamár azonban nem győzte kivárni az udvari tanács döntését, fogta magát, és inkább hempergett egyet a szalmában. Irigylésre méltóan jól érezte magát. Az egyre nagyobb forróságban a megtermett mangalicának viszont már mozdulni sem volt kedve, csak lustán ránk pillantott, majd a szemét is eltakarta a fülével, mintha csak jelezte volna, részéről ennek a napnak most már akár vége is lehet.

Szieszta délidőbenForrás: Tóth Judit

A puszta számomra a nagyváros tökéletes ellenpólusa, ahol nincs rohanás, nincs tömeg, nincs stressz. A slow mozgalom lelkes híveként egyre többször érzem azt, hogy muszáj néha lelassulnom. Ilyenkor nincs munka, nincs internet, nincs TV. Néhány napig nem csinálok mást, csak élvezem a csendet, a mozdulatlan és időtlen tájat, hogy aztán pár hétig megint legyen elég erőm a XXI. századi rohanáshoz.