Még hogy Olaszország déli csücske teljesen elmaradott, poros és unalmas? A sztereotípia az első fél órában megdőlt. A világ legbájosabb városkáiban jártam, iszonyú finomakat ettem, és időnként időutazásban is részt vehettem. Egyetlen dologtól kell óvakodnia a vékony pénztárcájú turistának: a dél-olasz pincérek haragjától.

Kicsit izgultam, mert a gépem éjszaka érkezett meg Bariba, szállást viszont valamivel távolabb, a 34 kilométerre fekvő Monopoli óvárosában foglaltam. Már a landolás után néztem egy nagyot, mivel a Bari melletti II. János Pál pápa repülőtérről ultramodern vasút vitt be a város központjába. Az átszállásig maradt annyi időm, hogy sétáljak egyet a pályaudvar körül, majd felültem az utolsó vonatra Lecce felé, amellyel mindössze hat megállót kellett utaznom.

Nem sokkal éjfél előtt már Alfredo kezét szorongattam Monopoli vasútállomásán. A kissé félszeg fiatalember egy B&B, azaz Bed and Breakfast szállás tulajdonosa, és jól beszélt angolul. (Az első piros pontot neki osztottam ki.) Két szobája közül az ódon bútorokkal berendezett régi helyiséget választottam, hiába bizonygatta Alfredo, hogy kicsi lesz nekem a fürdőszoba. Valóban, a fürdő belmagassága 190 centiméter volt, én pedig 196 vagyok, úgyhogy nagyon kellett koncentrálnom, hogy be ne verjem a fejemet a plafonba.

A ház Monopoli óvárosának kellős közepén állt, vastag falakkal, nyáron is hűs szobával. Több megfigyelésre azonban nem volt időm, mert szinte beájultam az ágyba, és aludtam másnap reggelig.

A lemenő nap fénye bevonja Monopoli házait.Forrás: Lantos Gábor

Jelszó: Coperti

Olaszországnak ez a része sosem volt a magyar turisták első számú célpontja, pedig jóval több érték van itt, mint az általunk annyira kedvelt Bibionéban vagy Lido de Jesolóban. Ennek oka roppant egyszerű, kocsival messze van, ha viszont repülővel megyünk, akkor vagy autót kell bérelni, vagy marad a vonat, a busz és a gyaloglás. Magam ez utóbbit választottam.

Mielőtt azonban nekivágtam volna Monopoli kulináris és kulturális felfedezésének, szobám kilincséről leemeltem az első napi reggelire szóló jegyemet, amelyet Alfredo minden reggel akkurátusan oda akasztott. A reggeli süteményt és kávét a szállástól öt percre fekvő Garibaldi téren szolgálták fel egy kávézóban. Minden nap ugyanazt kaptam, de a kávé fenomenális volt, a sütemény szintúgy, így aztán nem bántam túlzottan a monotóniát.

Evés közben a tér túlsó oldalán ordítozó idős olasz embereket bámultam. Azt hittem, mindjárt összeverekednek, de aztán kiderült, hogy szimplán csak beszélgetnek. Személygépkocsik és kisteherautók jöttek-mentek-forgolódtak a szűk utcákon, ha pedig kicsinek bizonyult a hely, az anyósülésről kipattant egy vidám olasz, és odébb tolta a közlekedési táblát, hogy elférjen.

Ha nem fér el az autó, odébb kell húzni a táblátForrás: Lantos Gábor

A bájos óváros szűk utcáit pár óra alatt bebarangoltam, aztán egyszer csak a tengerparton találtam magam. A helyi iskolások éppen mazsorettcsoportot alkotva táncoltak a betonon. Az Adriai-tenger lassan és sötéten hullámzott, páran a köveken fetrengtek, miközben ebédre kongattak. Beültem az egyik étterembe a több tucatnyi közül, ahol kéretlenül hordták elém az előételeket, majd jöttek a rendelt fogások. A végén a számlán szerepelt egy szó, a coperti, amely – mint később megtudtam – terítéket jelent, de egyszerűbb, ha azt mondom, hogy ez volt a szervízdíj.

Később megpróbálkoztam azzal, hogy hozzá se nyúltam az asztalra pakolt, meg nem rendelt finomságokhoz, de a copertitől így sem tudtam megszabadulni. Mindegy, ennyi belefért. A Rómáról elnevezett fagylaltozóban Szofi, a Sátoraljaújhelyen született, amúgy olasz lány mérte a jeges gömböket, akinek magyartudása ki is merült a „szia” és az „egészségedre” szavak használatában.

A tenger gyümölcsei hevernek a tányéronForrás: Lantos Gábor

A délután folyamán összefutottam egy magyar házaspárral, akik képtelenek voltak kikapcsolni, a szó átvitt és konkrét értelmében is. A magát egyéni vállalkozónak mondó, amúgy szimpatikus nő és férfi bőszen nyomkodta a telefonját, mert – ahogyan elmesélték – fontos e-mailt vártak. Megmutattam nekik azt a sarkot, ahol rácsatlakozhatnak az egyik étterem vezeték nélküli hálózatára, majd az utazási iroda felé vettem az irányt. Másnap ugyanis Alberobellóba akartam eljutni, amely az UNESCO világörökség része.

Az irodában kaptam buszmenetrendet és néhány jó tanácsot, majd hazafelé a hónom alá csaptam egy sárgadinnyét, mire a kedves zöldséges megajándékozott pár szem cseresznyével. Monopoli óvárosára lassan szállt le az este, a délutáni szieszta után nem csak a szél, hanem az emberek is megélénkültek, és megtöltötték az éttermeket. Eszembe jutott, hogy Monopoli neve azt jelenti, az egyetlen város. 854-ben ugyanis, amikor az osztrogótok a földig rombolták Gnathia települését, az ott élők mind ide menekültek. Ez volt számukra az egyetlen élhető város.

Világörökség vagy zsibvásár?

Másnap az előző napi információkkal felvértezve, magabiztosan érkeztem meg egy özönvíz előtti autóbuszhoz, amely Monopoliból egyenesen Alberobellóba repített. Néha szó szerint repültünk, mikor az egyik kezében telefont szorongató gépkocsivezető nyolcvannal vette be a kanyarokat.

Három fertályórányi zötyögés után megérkeztünk Alberobellóba, amelyet minden erre járó turista felkeres, s ezzel a ténnyel a helyiek is tisztában vannak. Ami azt jelenti, hogy az amúgy tündéri, trullókat felvonultató kisvárosból hatalmas zsibvásárt kreáltak, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Alberobello főutcája a világörökség részeForrás: Lantos Gábor

A trullók kerek tetejű, kúpos, mészkőből épült különös házikók. Eredetük homályos, néhányan az ókori római síremlékekhez hasonlítják őket. Azt rögtön érzékeltem, hogy a házak elé rakott olcsó műanyagszékek nem fokozzák a hangulatomat, vásárolni meg eleve nem akartam. Egy trullóban ebédeltem, de csak morcossá tettem a pincérnőt, amikor megelégedtem az öt eurós, fava névre keresztelt babpürével, amelyet cikóriával tálaltak.

Odakint tűzött a nap, a fehér falú trullók fényesen ragyogtak. A Szentendre-Hortobágy-Budai Vár hangulatát idéző helyről a település távolabbi részén fekvő katedrális felé oldalogtam, ahol – csodák csodája – egyetlen ember sem szeretett volna semmit rám tukmálni, igaz, magamon kívül csak az árnyékommal beszélgethettem volna. Itt érezhettem meg azt a hangulatot, amely miatt érdemes felkeresni Alberobellót. Zavartalanul bámulhattam a véletlenszerűen elhelyezkedő trullókat, amelyek szinte telepöttyözték a tájat, figyelhettem a vörösbarna földet, a kék eget és az öreg, kérges olajfákat, amelyeknek termését este magamba tömtem – majd utána jöhetett a coperti.

A mogorva pincér nem ereszt be, a bájos Trani nem ereszt el

Akik Monopoliban szállnak meg, és már jártak Alberobellóban, azonnal Polignano a Mare városkájába húznak, ahol a középkori városmag köveit naponta több ezren koptatják. Szó, ami szó, nem csúnya a hely, de még ennél is szebb Trani, amely azonban 100 kilométerre, északra fekszik az adriai parton. Sebaj, a vonatok ott is megállnak. A jegykiadó automata ideges hangú géphölgye némi ordítással adta tudtomra, hogy helyezzem be a kártyám, üssem be a kódom, meg a szokásos.

Kicsit megijedtem, hogy a következő pillanatban kiugrik a gépből valaki és ad, egy pofont, de erre szerencsére nem került sor. Az Intercity nem késett, a fülkék kényelmesek voltak, a kinti rekkenő hőség után jól esett az üldögélés a 22 fokra temperált vasúti kocsiban. Ez lenne az elmaradott Dél-Olaszország? Ahol semmi nincs, ahol nagy a szegénység, ahol senki sem dolgozik, csak ülnek és isszák a kávéjukat?

Talán az eddig leírtakból is kiderült, hogy ez messze nincs így. A Via Portón minden reggel 7-kor nyitott az asztalosműhely, egy házzal odébb kőfaragók serénykedtek. Míg ezen gondolkodtam, a vonat befutott Traniba, a világ egyik legtündökletesebb településére. Trani várkastélya mintha a tengerből emelkedne ki, a San Nicola elnevezésű katedrális pedig – bár igencsak monumentális – szinte odaragasztja az embert a főtérre.

Trani városának mesés látványaForrás: Lantos Gábor

A városi séta közben találtam egy kedves helyet, oda ültem be, amikor megéheztem. A pincérnő egy szót sem tudott angolul, de annyit megértettem, hogy vasárnap dél lévén étlap nincs, viszont a hölgy maga fog nekem ajókás tésztát főzni. A túra legkellemesebb ebédje után nehezen moccantam, maradtam volna még pár órát, csakhogy várt rám Polignano a Mare. Egy óra múlva már egy másik pincért próbáltam meggyőzni arról, hogy engedjen be a sziklára épült, tenger fölé nyúló étterembe, még ha csak egy kávét szeretnék is elfogyasztani.

Szó sem lehet róla, mondta, jöjjek vissza este 8-kor, akkor talán lesz hely, de ha kávé kell, akkor húzzak át az út másik oldalára, ott találok kávézót bőséggel. Na igen, de azok közül egy sem nézett a tengerre. Csalódásomat enyhítve leballagtam a település strandjára, ahol az úszócipők nélküli látogatók küzdöttek a köves tengerparttal. Néha rossz volt nézni, hogyan egyensúlyoznak az éles köveken csak azért, hogy elkészüljön egy-egy szelfi.

Polignano a Mare standja és a sziklára épített házakForrás: Lantos Gábor

Estébe hajlott már az idő, amikor visszatértem Monopoliba. Hatvanhetedszerre is elsétáltam a Róma kávézó előtt. Másodszor ettem a szuper nutella elnevezésű fagylaltkölteményből. 48 órám volt még, de nem akartam a hazatérésre gondolni. Hiszen a negyedik nap is tökéletesre sikerült.

Elbújt előlem az amfiteátrum

Amikor a következő napon a forróságban izzó Leccében leszálltam a vonatról, azt hittem, nem jó helyen járok. Leccét sokan Firenzéhez hasonlítják, de én semmi ahhoz foghatót nem láttam magam körül. Aztán 15 perccel később mindent visszavontam, hiszen ekkor léptem be az óvárosba, amely egy pillanat alatt magával ragadott. A szűk utcák, a magasba törő épületek, az erkélyeken száradó ruhák, mindez pár évszázaddal visszaröpített az időben. Térképem nem volt, így jobbára kérdezősködtem.

Lecce óvárosa elkápráztatja az utazótForrás: Lantos Gábor

Az amfiteátrumot kerestem, amely mellett – mint az később kiderült – legalább kétszer elsétáltam, anélkül, hogy észrevettem volna. Végül megtaláltam, sőt a római kori színházat is, amely legnagyobb megdöbbenésemre tele volt szeméttel. Lecce nem tengerparti város, emiatt nem sokan keresik fel, ami nagy hiba, hiszen az itteni séták hamar visszaviszik a látogatót az ókorba és a középkorba. Aki erre elvetődik, semmiképp se hagyja ki Leccét. Sőt, ha sok ideje van, szálljon fel a 106-os autóbuszra és vacsorázzon a 40 kilométerre, délre fekvő tengerparti Otrantóban. Nem fogja megbánni.

Lecce római kori amfiteátrumaForrás: Lantos Gábor

Limuzinnal a strandra

A búcsú napján döntési helyzetbe kerültem. Vagy elrohanok a távolabb eső Materába, vagy a közeli strandok egyikére vitetem magam. Mivel a mögöttem lévő napok kizárólag városnézéséről, a kultúra magamba szippantásáról szóltak, ezúttal a lustaság győzött. A helyi utazási iroda alkalmazottja már régi ismerősként köszöntött, és azonnal rendelt nekem egy elegáns autót, amely kivitt a Monopoli mellett fekvő Capitolo városka tiszta, rendezett, homokos strandjára.

Az oda-vissza 20 kilométeres útért 20 eurót számolt fel a sofőr. Ugyan volt bennem egy kis majré, ott lesz-e a megbeszélt időpontban délután, de aggodalmam teljesen feleslegesnek bizonyult, mert a fekete autó percre pontosan érkezett.

Ami a strand árait illeti, azok nagyjából a balatoniakra emlékeztettek, s ez mindenképpen elgondolkodtató. A jégkrém 2 euró, azaz 600 forint – ugyanennyi a magyar autópályák mellett fekvő benzinkutaknál. A hatalmas pizza és másfél liter víz 7 euró, a napernyő és a fekvőágy pedig 10. A tenger kristálytiszta és az előszezonnak megfelelően kissé hűvös volt, 20-21 fokos.

Az Adriai-tenger és egy piros csónak látványa az utolsó naponForrás: Lantos Gábor

Innentől kezdve az események felgyorsultak. Alfredo jó gazdához híven kivitt a vasútállomásra, miközben azon csodálkozott, hogy még nem vettem meg a jegyem, és azt sem tudom, mikor megy a vonat. Megnyugtattam, hogy majd csak lesz valahogy. Lett is. Este 7-kor már Bari repülőterén ültem, aztán jött a gép, és hazaröpített.

Olaszország délkeleti oldalára, Puglia tartományba három dolog miatt érdemes elmenni. Azért, hogy megcsodáljunk olyan városokat, amelyeknek létezéséről fogalmunk sincsen. Azért, hogy a tenger gyümölcseit kilószámra tömjük magunkba, legyen az rák, kagyló vagy éppen polip. És azért, hogy az idehaza sokszor hangoztatott sztereotípiát, miszerint Dél-Itáliában nincs semmi, csak a port lehet nyelni májustól októberig, már az érkezés utáni órákban megcáfoljuk.

A szerző helyi emberekről készített képgalériáját itt tekintheti meg.

Pugliáról korábbi beszámolóinkat itt és itt olvashatja.