De hol vannak a befüvezett nyugdíjasok?

2015.02.23. 17:22

Amikor megérkeztem Montevideóba, azt vártam, hogy a utcák tele lesznek befüvezett nyugdíjasokkal, akik szivárványszínű napernyők alatt, Mujica-pólóban nyammognak egy másfél kilós sztéken, miközben azon vitatkoznak, Suárez harapott-e, de abban mindenképpen egyetértve, hogy a FIFA kapja be... Na jó, nem ezt vártam, de ide, Európába nagyjából ezek a hírek értek el Uruguayból az utóbbi időkben. Kissé abszurd, de talán éppen ezért kezd trendi lenni.

Amikor a repülő elhagyta Brazíliát, és belépett az uruguayi légtérbe, fentről már nem lehetett látni egyetlen dombot sem. Kétdimenziós, zöld-kék volt a táj, nagyjából addig, amíg oda nem értünk a tengerparti sáv fölé, ahol a 3,5 milliós lakosság nagy része él. Egy Buenos Aires-i technikai megálló után érkeztünk meg a montevideói reptérre, amelynek a New York-i Architizer A+ ügynökség 2013-ban „a világ legjobb építészeti megoldásait használó légi kikötője" címet adományozta (fotókat itt nézhet róla).

Szemben azzal a lepusztult külvárosi látképpel, amit Budapestből lát a turista, amikor a reptérről a belvárosba taxizik, Montevideóban ez az út először egy fenyőerdőn, majd egy villanegyeden át vezet, ami nem rossz belépő. Mindez kissé fals képet fest a városról, amely amúgy a latin-amerikai fővárosokra sem sokban hasonlít. Inkább olyan, mintha valahol dél Olaszországban járna az ember, bár ezzel az útitársam vitatkozott, felhívva figyelmemet némelyik nem túl tiszta belvárosi utcára, ahol a családok a házkapu előtt szopogatják a matéteát. Az egy főre eső matéfogyasztásban Uruguay „természetesen" világelső.

Tér a montevideói óvárosbanForrás: Nagy Marcel

Első utunk a Ciudad Viejába, az óvárosba vezetett. Egyből beszippantott a hangulata. Nem egy klasszikus, rendezett német óváros: felújított és romos házak váltják egymást, ritmustalanul. Másfelől, mint megtudtuk, nagyon demokratikus, amennyiben az itt élők tényleg minden társadalmi csoportot lefednek, művészeken és hipsztereken át a szegényebbekig. Talán csak a dúsgazdagok nem teszik be ide a lábukat, de ez a helyieket nem nagyon zavarja, gondolom.

A városalapító nevét viselő Zabala téren kifejezetten kellemesen lehet eltölteni az időt, bár a fákon élő ezernyi zöld papagáj rikácsolása miatt gondolkodásra tökéletesen alkalmatlan hely. Itt éppen egy amerikai filmet forgattak ottjártunkkor, de nem sikerült megtudni, mit, valami tüntetős, elvont jelenet volt, és persze nagyon hangos.

Papagájok a Zabala téren, MontevideóbanForrás: Nagy Marcel

Érdekesen mosolygó emberek

Mostanában az első – vagy majdnem az első – dolog, amit a felületes infókkal rendelkező turista keres Uruguayban, a marihuánaboltok. Ilyenek nincsenek. Két éve az óvárosban mindenhol érezni lehetett a fűszagot, de most, nem sokkal a „marihuánafogyasztás szabályozásának" bevezetése után sehol semmi, legalábbis munkaidőben. Érdekesen mosolygó emberek persze mindig akadnak a buszokon, boltokban, de az egész visszafogott, már-már elegáns.

Öcsi, aki itt él, elmagyarázta, hogy a gyógyszertárak, ahol előzetes regisztráció után vásárolhatnak majd füvet az uruguayi állampolgárok, nem akarják ezt az egészet, mert félnek a betörésektől, zűröktől. Szóval egyelőre itt megállt az ügy.

Marihuánát eddig is szívtak MontevideóbanForrás: AFP/Miguel Rojo

Egyébként semmi sem tilos, mindenkinek lehet otthon pár töve, a fogyasztást a 80-as évek óta nem büntetik. Így az sem igaz, hogy most legalizálták volna, erre minden uruguayi felhívja a figyelmünket. A nemrég elfogadott törvény csak szabályozza a fogyasztást, azáltal, hogy állami felügyelet alá rendeli a kereskedelmet, és persze a termesztést is. Az egész arra szolgál, hogy keresztbetegyenek a kábítószerkartelleknek, miután az uruguayi hatóságok rájöttek arra, hogy a tiltás sehová nem vezet, legfeljebb az illegális fogyasztást növeli.

Persze sokan félnek a regisztrációtól, nem tudni, mihez kezdene az adatokkal egy olyan új kormány, amely ellenezné a fogyasztást, vagy esetleg még kriminalizálná is. És aztán ott vannak az erős fogyasztók, akik meglehetősen szkeptikusan már előre fanyalognak a grammonként 250 forintos fű minőségén. Mindenesetre az biztos, hogy a foci mellett ez is egy olyan téma, amiről mindenkinek van véleménye, és szívesen el is mondja. Leginkább hosszan.

A novemberi választásokon nyertes Frente Amplio választási plakátja: szivárvány és marihuánaForrás: Nagy Marcel

Mindenki tegez mindenkit

Részben ezzel került fel Uruguay a térképre az utóbbi években, sok helyi mégsem örül, mert a turisták kezdik felfedezni az országot, a turizmus pedig a mindenből áradó és ragadós nyugalom végét jelentené. Szerintük. Álltunk a 64-es busz megállójában, és arról beszélgettünk, hogy Budapesten 25 perc várakozás után már az egész BKK-t a pokolba kívántuk volna, de Montevideóban – persze pár nap akklimatizálódás után – az egész nagyon természetes volt.

Uruguayjal kapcsolatban csak szubjektívnek lehet lenni, mert olyan dolgokhoz kell viszonyulni, mint a fű legalizálása, a melegek házassága, a legális abortusz (Latin-Amerikában!), a nyugalom, és hogy mindenki tegez mindenkit. Ráadásul ott van még az a kelet-közép- és más európaiak számára szokatlan, furcsa viselkedés, a mosolygás. Még akkor is, ha az ember itt kezdte az iskoláit, és családi szálak kötik az országhoz.

Az államfő, aki „a legszegényebb elnök a világon", mindezt maga is megszemélyesíti. Pepe Mujica mára már igazi ikon lett. Pólóra kívánkozik, valami tőle vett ütős idézettel. Az egykori tupamarót, azaz városi gerillát hatszor lőtték meg, 13 évet töltött a diktatúra börtöneiben a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején, és kétszer szökött meg a ma egy plázának helyt adó börtönből, a Punta Carretasból. Igen, tényleg pláza van a leghírhedtebb börtön helyén...

José "Pepe" Mujica elnök beszáll az autójába, miután leadta a szavazatát tavaly októberbenForrás: AFP/Daniel Caselli

Ő maga egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a bogarak és patkányok mentették meg az őrülettől abban a 2 négyzetméteres gödörben, ahol évekig raboskodott. Velük beszélgetett. A most 80 éves elnök, aki egy világoskék VW Bogárban (nem az új Beetle-ben, hanem a klasszikusban) ment szavazni tavaly novemberben, mert nincs sofőrje, és nem használja a szolgálati autót, egy városszéli házikóban él feleségével és háromlábú kutyájával, Manuelával. Kusturica épp dokumentumfilmet forgat róla és vele Az utolsó hős címmel.

A nagy nemzeti kérdések

A tangó eredetét illetően nagy viták folynak Uruguay és Argentína között, tudniillik, hogy honnan is származik valójában. Ez a nagy nemzeti kérdések egyike, és persze a hús (a focin kívül). Mármint a marhahús, mert Uruguayban a marhán kívül semmi sem az. Ha választani kell, a kérdés úgy hangzik, hogy „húst kérsz, vagy csirkét?".

Ennek élvezetére nem biztos, hogy a legjobb hely, de mindenképp a leglátványosabb a Mercado del Puerto, azaz a kikötői piac, egy nagyjából Nagycsarnok alapterületű hodály, ahol csak parázson sült húst lehet kapni, több tucat étteremben. Parrillada, ahogy itt hívják. A hús temploma ez, ahol a bélszínen és hátszínen kívül nehéz helyzetbe kerül az utazó, ha választani kell, mert teljesen másképp vágják a húst, odafigyelve a rostokra, és ezért még a nyakból is tudnak steaket készíteni, szaftosat, finomat. De kapni olyan 5-10 cm átmérőjű karikákat is, amelyek könnyen összetéveszthetők a rántott hagymával, ám ezek vastagbélszeletek, kisütve.

Hátszín, szaftosan, kérgesen, ahogy Uruguayban készítikForrás: Nagy Marcel

Sót ne keressünk az asztalon, kérni kell, mert a kormány leszedette az asztalról a szórókat, népegészségügyi megfontolásokból. Bár arra is volt példa, hogy a pincér csak annyit súgott, miközben ránk kacsintott, hogy nézzünk a kenyérkosár aljára, ahol kis zacskókban mégis ott volt a só. Ja, és a vécében a folyékony szappan mellett egy másik tubusból szájvizet is lehet pumpálni...

Mozgás a városban

A hús után elindultunk, hogy sétáljunk egyet, és pont belefutottunk az Ejido utcában egy candombe felvonulásba (itt nézhet candombe videókat). Ez az afrouruguayi eredetű, montevideói kulturális tradíció a 18. századból maradt fenn, amikor a város lakosságának 35 százaléka afrikai rabszolga volt, mert csak ezen a kikötőn keresztül lehetett rabszolgákat vinni a La Plata alkirályságba (a mai Uruguay, Argentína, Paraguay és Bolívia egyes részei). Dobosok vonulnak, az első hallásra monotonnak tűnő 3-2-es ritmusok egy idő után mégis hatnak, és mindenki táncolva vonul a csoportok előtt vagy mögött. Lassan összeáll az uruguayi nemzettudat a fejünkben, még akkor is, ha a 3,5 milliós lakosság 88 százaléka fehér, 8 százaléka mesztic, 4 pedig afrouruguayi... 

Candombe-felvonulás a montevideói Ejido utcábanForrás: Nagy Marcel

Van, amiben Uruguay mégsem lóg ki Latin-Amerikából. Ez a harcos szakszervezetiség. Egyik nap a híradóban láttuk, hogy meggyilkoltak egy taxist. A válasz általános volt, és nemcsak a taxisok sztrájkoltak másfél napon keresztül, hanem a buszok nagyon nagy része is, beleértve a távolságiakat többségét. Ez egy Budapestnél nagyobb kiterjedésű városban azért eléggé kellemetlen tud lenni. Nekünk aznap egy nem túl jó, tengerparti étteremből kellett eljutnunk két busszal a világörökséghez tartozó Colonia de Sacramentóba, de végül szerencsénk volt.

A múzeumok éjszakáján hagytuk az unalmas múzeumokat, és inkább az óvárosba mentünk, ahol egy izgalmas projekt részeként befektetők (akik ezért adókedvezményeket kapnak) felújítottak egy csomó régi házat (itteni időfelfogásban, mert ezek leginkább 18–19. századiak), ahol galériák és minőségi borozók nyíltak. Ahogy mesélték, nagy részük bordély volt, ami a kikötő közelsége miatt érthető. Sőt, néhány helyen már nyugdíjba vonult örömlányok (inkább örömasszonyok) voltak a beengedők, de sajnos nem engedték, hogy lefotózzuk őket.

A galériákban kortárs festők néha közhelyes, máskor üdítően eredeti festményei és installációi között élőben szólt a fúziós candombe-jazz. Hipszterek mindenhol, meg néhány matróz, drága a sör, de akkor is izgalmas este volt, mert kiderült, mennyi arca van Montevideónak.

Múzeumok éjszakája a montevideói óvárosban, a Casa Gómez kortárs galéria előttForrás: Nagy Marcel

Bár december volt, azaz nyár, nem sikerült a tengerig jutni. Vagyis igen, de akkor épp tilos volt a fürdés, bár a skitesurf nem. Egészen látványos, vagyis inkább giccses volt nézni az ernyőket, miközben a város mögött ment le a nap.

Bizonyítványosztás az út végén

Az utolsó pár napra nem sok maradt: hús, hús, hús és belvárosi kocsmák, melyek meglepően hasonlítanak a budapestiekre. No meg egy általános iskolai bizonyítványosztás. A poroszos oktatási rendszerhez szokott ember nem érti azt a közvetlen és baráti kapcsolatot, ami az iskolások és tanáraik között van. A bizonyítványhoz ölelés, puszi jár, meg mindenkinek ajándékcsomag, melyet a tanítónő állít össze, személyre szabva. Közben a gyerekek, mind fehér köpenyben, kék masnival a gallér alatt, az asztalokon állnak, kiabálnak, a szülők hangosan beszélgetnek, taps hallatszik, amikor átadnak egy bizonyítványt.

Bizonyítványosztás egy montevideói általános iskolábanForrás: Nagy Marcel

Zűrzavarnak tűnik, de működik, és a gyerekek láthatóan jól érzik magukat a teremben és általában az iskolában. A fehér köpeny viszont érthetetlen. Valószínűleg nem a szülők kedvence, és minden bizonnyal gyakran emlegetik azt, aki kitalálta, amikor meglátják iskolás gyerekeiket és hófehér köpenyük állapotát egy tanítási nap végén. A terem falán egy kronológia, álljon itt azok okulására, akik szerint 1492-ben Kolumbusz felfedezte Amerikát: „1492, kultúrák találkozása: az európaié és a kontinensé (jelenleg Amerika)".

A montevideói út stílusosan egy Ferenc pápáról elnevezett argentin hajón ért véget, ahol nejlonzacskót kellett a lábunkra húzni a kétórás utazás idejére, amelynek végén befutottunk Buenos Airesbe. Ahol már az első pillanatban éreztük, hogy vége a nyugalomnak.

Korábbi beszámolónkat Montevideóról itt olvashatja.