Egyre többen költöznek a világ legboldogabb országába

2015.03.13. 06:54

Kis kitérőkkel átbicikliztünk a világ legzöldebb, legboldogabb országán. Láttunk repülő banánokat, vízeséseket, olajpálma-ültetvényeket, gombatermesztő hangyákat, találkoztunk aranyásókkal, idealista kertészekkel és dzsungelgondnokokkal. Costa Ricában nemcsak a helyiek, a betelepülők és a turisták is remekül érzik magukat.

Ahogy közeledtünk Costa Rica és a világ egyik természeti kincsekben leggazdagabb vidéke, az Osa-félsziget felé, lélektelen, hosszú, nyílegyenes útszakaszokon át csak és kizárólag olajpálma-ültetvényeket láttunk. A pálmaolajat főleg ételekhez használják, ám a zöldek erősen tiltakoznak a növény termesztése ellen, mert az ültetvények a trópusi esőerdők kárára terjeszkednek, veszélyeztetve a helyi élővilágot és a biodiverzitást.

Costa Ricáról a nemzetközi sajtó azt a képet sugallja, hogy ez a legzöldebb, legboldogabb ország a világon. Ezzel sehogy sem fért össze az a kép, amit mi láttunk. Sorokba ültetett fák, csatornák, több helyen kihalt vagy letarolt pálmaültetvények – lehet, hogy csak az országban élő, ingatlanfejlesztéssel és turizmussal foglalkozó rengeteg amerikai festette zöldre és boldogra ezt az országot, pusztán üzleti érdekből?

Halott olajpálma-ültetvények. Hol itt a híres biodiverzitás?Forrás: Harkányi Árpád

Pura Vida! – Egy zöld, békés, boldog ország

Közben az ültetvényen dolgozó munkásokkal is sikerült elbeszélgetnünk, akik szintén biciklivel közlekedtek. Pár kilométert közösen tekertünk, és közben megtudtuk, hogy egy héten hat napot dolgoznak reggel 5:30-tól délután 1:30-ig, és 10 napi munkáért 70 ezer colonest, vagyis kb. 35 ezer forintot kapnak.

Tekintve, hogy itt nincs fűtésszámla, hogy általában több generáció él egy fedél alatt, és hogy az árak egy hangyányival alacsonyabbak, mint Magyarországon, ez nem is olyan rossz bér. Főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy Közép-Amerikában vagyunk, ahol sok más nemzet polgárai igen sanyarú körülmények között élnek.

Hajnali kelés, kemény fizikai munkaForrás: Harkányi Árpád

Az itt élő amerikaiak szerint Costa Rica gazdasága azért dübörög jobban az összes többi közép-amerikai országénál (Panamát leszámítva, amely a csatorna miatt különleges helyzetben van), mert itt van egy fogyasztóképes középréteg, és a társadalom nem szakadt úgy ketté, mint másutt. Tény, hogy egy átlag tico (vagy tica, ha hölgyről van szó, így hívják magukat a Costa Rica-iak), amikor úgy köszön nekünk, hogy Pura vida!, vagyis Tiszta élet!, akkor azt komolyan is gondolja.

Nekünk úgy tűnt, hogy az itteniek egy fokkal valóban vidámabbak és pozitívabbak, mint a szomszédjaik. Kérdéses, hogy anyagilag is jobban élnek-e, mert hiába magasabbak a bérek, ha Costa Rica Közép-Amerika legdrágább országa. A turizmus azonban tényleg óriási: a zöldre festett, legboldogabb ország imázsa vonzza a népeket. Rengeteg amerikaival találkoztunk, olyanokkal, akik ide jöttek lakni, és olyanokkal, akik a vakációjukat töltik itt. Valószínűleg ők a legfőbb okai az ország jobb gazdasági helyzetének.

A ticóké a legboldogabb ország Közép-Amerikában, legalábbis egy felmérés szerintForrás: Harkányi Árpád

Ráadásul Costa Rica történelme jóval békésebb, mint bármelyik másik latin-amerikai államé. Utoljára 1948-ban volt itt polgárháború, a 44 napos harcban kétezren haltak meg, de ezt követően a győztes junta feloszlatta a hadsereget, új alkotmányt írtak ki, és Figuerest, aki a fegyveres lázadást indította, 1953-ban megválasztották elnöknek.

Costa Ricának azóta sincs hadserege, a nemzetközi közösség szerint pedig viszonylag békében folytak és folynak a demokratikus választások. Így az ország többet tud költeni értelmes fejlesztésekre, és még kívánatosabb célpont a turisták számára.

Kiirtják a kiöregedett olajpálma-ültetvényeket

Alighogy lekanyarodtunk a főútról, hogy elinduljunk az Osa-félsziget belseje felé, szemerkélni kezdett az eső. Megkértük az útba eső iskola biztonsági őrét, hadd húzódjunk be a suli eresze alá, amiből aztán az lett, hogy a szomszédos ház tulajdonosai egész éjszakára vendégül láttak minket.

Luis és Estela nem csak hogy megengedték, hogy a szomszéd épületben aludhassunk, hanem körbevezettek minket az olajpálma-ültetvényükön. A 900 fán másnap reggel kezdték meg a szüretet, több méter hosszú machetéikkel először levágták a pálma gyümölcse alatti ágakat, majd magát a termést, amely jó tíz kilogrammos tömbökben zuhant a földre.

Luis gyermekei az olajpálma-ültetvényükönForrás: Harkányi Árpád

Luis és négy testvére egy nap alatt végeznek a szürettel. Sajnos ma már nem olyan jó üzlet az olajpálma, mert Brazília is belekezdett a termesztésébe, ezért évről évre egyre kevesebbért tudják eladni a termést. Luistól azt is megtudtuk, miért láttunk annyi halott és letarolt olajpálmamezőt idefelé jövet. Az első szüret az ültetést követő harmadik évben van, és nagyjából 15 év után a növényeket egy méreganyaggal el kell pusztítani, hogy ne terjeszthessenek át betegségeket a fiatalabb, szomszédos ültetvényekre. Majd jön a tarolás, az ültetés, és kezdődik az egész elölről.

Ezek a hangyák gombát termesztenek

Másnap reggel majdnem visszasírtuk a monoton, egyenes utakat az olajpálma-ültetvényeken, ugyanis a terep gyökeresen megváltozott. Az első 45 kilométeren több mint egy kilométert kellett másznunk, miközben egyetlen egyszer sem kapaszkodtunk 260 méterrel a tengerszint fölé. Már kora reggel patakokban folyt rólunk az izzadság a trópusi hőségben, de közben bőven volt, ami kárpótolt minket mindezért.

Hol azért álltunk meg, hogy kicsavarjuk a pólónkat, hol meg azért, hogy a gyönyörű dzsungelt vagy az elképesztő kilátást fényképezzük. Az egyik ilyen megálló alkalmával felfedeztünk egy csapat levélvágó hangyát. Percek alatt felaprítottak egy egész levelet, majd teljes egészében elhordták, a testüknél sokszor nagyobb darabokat cipelve.

Pár perc múlva már semmi nem volt ezekből a levelekbőlForrás: Harkányi Árpád

A levélmorzsalékot nagy halomba gyűjtik, amely extrém esetekben akár 20 méter magas is lehet. Nem ám raktározás és közvetlen élelem céljából teszik ezt, ők ugyanis gombatenyésztő hangyák. A levelekből táplálkozó gombákat beoltják, metszik, ürülékükkel trágyázzák, és csak a karalábé alakú fejüket fogyasztják. A királynőt a törpe dolgozók tartják tisztán, a lányai etetik, a dadák pedig gondoskodnak a lárvákról. Mi csak a levélbetakarítás részét láthattuk a folyamatnak, de már ez is elképesztően érdekes volt. Hiába, nem csak mi, emberek élünk bonyolult társadalmakban.

A félsziget tele van ilyen hangyákkal, később még rengetegszer láttuk őket munka közben. Volt, hogy látványos, a magukkal cipelt levelek miatt zöld színű konvojban keresztezték az utat, de komoly hangyasztráda-hálózatot is láttunk az avarban. Mindezek után már nem volt olyan nehéz elhinni azt az interneten keringő hírt, miszerint a földön élő hangyák össztömege nem is olyan rég még felülmúlta az emberekét. Persze az ipari forradalommal és a vele járó populációnövekedéssel és elhízással már megelőztük őket.

Amennyire meg tudtuk figyelni, más hangyák vágták a levelet és mások cipekedtekForrás: Harkányi Árpád

A permakultúra a jövő vagy csak egy naiv hippiábránd?

Célállomásunk a félszigeten egy Dos Brazos nevű kis falucska volt, amelyről képtelen vagyok elfogultság nélkül írni. Itt a couchsurfingen keresztül megismert Francois, egy Belgiumból ideköltözött fiatal srác telkén laktunk. Éppen akkor épült a ház, ottlétünk alatt húzták fel rá a tetőt, ezért házigazdánkkal egyetemben a telken felállított ideiglenes sátorban aludtunk.

A falut csak egy kilenc kilométer hosszú földúton lehet megközelíteni, de van elektromos áram, és az iskola mellett, igaz csak piszok lassú műholdas kapcsolattal, de ingyenes WiFi működik. Van még két kis bolt a faluban meg néhány vendégház, amelyeket egytől egyig külföldről ideköltözött külföldiek üzemeltetnek.

Közéjük fog tartozni Francois is, ugyanis a földdarabján nemcsak családi házat, hanem hostelt is épít, amely köré permakultúrás erdőkertet álmodott meg. A kertet két önkéntes tervezi, akikre Francois a workaway.info rendszerén keresztül bukkant. Egyikük lelkesen mesélte nekem, hogy hatévnyi kudarc és tapasztalat árán most a szülei birtokán igazi önfenntartó, sokszínű, 100 százalékig bioélelmiszert termelő kertet sikerült kialakítania, amellyel most már nem sok gondjuk van a rengetegféle gyümölcs és zöldség betakarításán kívül.

Az ausztrál Bill Mollison régi és új módszereket ötvözve találta ki a permakultúra alapelveitForrás: Harkányi Árpád

Most, hogy a nyugati világban kezdünk ráébredni életmódunk fenntarthatatlanságára, egyre népszerűbbé válnak a permakultúra módszerei, melynek lényege, hogy a természettel összhangban, annak összefüggéseit és szabályait figyelembe véve és kihasználva termesztünk növényeket. Olyan fajokat ültetünk egymás mellé és fölé, amelyek egymást kölcsönösen segítve ki tudnak alakítani egy olyan egyensúlyt, amelyben nekünk már nem kell ásni, kapálni, trágyázni, gyomirtózni vagy permetezni.

Igaz, mire ilyen szintre jut az erdőkert, az akár tíz évbe is beletelhet. A módszert akár a városban, már kicsiben is el lehet kezdeni, és bár a mai ipari mezőgazdasági keretek közé ezt a fajta termelést lehetetlen beilleszteni, de a hívei szerint ezzel a módszerrel egységnyi területen nemcsak többféle, hanem mennyiségileg is több élelmiszer termelhető meg. És ami nagyon fontos, a természettel összhangban, fenntartható módon, nem kimerítve annak készleteit.

A szkeptikusok szerint a mai modern mezőgazdaság nélkül a hétmilliárd földlakó éhen halna, míg mások szerint pont ez a kőolajalapú, a talajt és a vizeket kihasználó és szennyező módszer teszi a bolygót tönkre, és a permakultúra (permaculture – permanent culture) lehet az egyik legígéretesebb megoldás a jövőre nézve.

Hogy mi az igazság, nem tudom, de tény, hogy barátaink nagyon elkötelezettek voltak a téma iránt, és mikor este a tábortűznél feltűntek Francois Izlandról ideköltözött szomszédjai, és elmesélték, hogy ők is ilyen erdőkertet terveznek a falu határában, már biztos voltam benne, hogy a permakultúráról még sokat fogunk hallani a jövőben.

Több az élet, mint az arany a patakban

Másnap reggel Francois megmutatta nekünk a telke oldalában futó patakot, melynek medrébe két nagyobb medencét vájtak. Elmesélte, hogy mikor hat héttel azelőtt megvette a földdarabot, aranyásókat talált a pataknál – ők készítették ezt a két medencét. Először el akarta zavarni őket, de aztán felvilágosították, hogy Costa Ricában a patakok köztulajdonban vannak, és gépesített eszközök, illetve vegyszerek nélkül még ma is szabad bennük arany után kutatni.

Az aranyásók kisebb medencéket vájtak a patak melléForrás: Harkányi Árpád

Az aranyásók bánatára és Francois nagy megkönnyebbülésére nem találtak elég aranyat, így nem háborgatták tovább a patakmedret, és elhagyták a területet. A két medence azonban megmaradt, és Francois azóta is előszeretettel kezdi a napjait fürdőzéssel. Kezében egy bögre kávé, mellette pedig Shiva, a kutyája. Welcome to the Paradise! – köszöntött minket Francois, és hamar beláttuk, hogy igaza van.

A ragadós, izzadt melegből becsobbanni a hűs patakba igazi felüdülés volt. Igaz, a hátunk végül jól leégett, ugyanis észrevettünk egy apró rákocskát a meder alján, amitől olyan lázba jöttünk, hogy a következő órát a búvármaszkos arcunkkal lefelé, az apró, de annál izgalmasabb halak és rákok után kutatva töltöttük. Kétféle rákot és négyféle halat fedeztünk fel a kis mederben, amelyről nem gondoltuk volna, hogy ennyi izgalmat tartogat majd számunkra.

Ez maga a paradicsom Francois szerintForrás: Harkányi Árpád

Hogy valami hagyományos, turistás dolgot is csináljunk végre, elhatároztuk, hogy elmegyünk kirándulni. Először a közeli Corcovado Nemzeti Parkot szemeltük ki, amelyet úgy reklámoznak, hogy ez a „most bio-diverse place on Earth”, vagyis hogy itt található a legtöbb növényi és állati faj a világon. A szlogen felkeltette az érdeklődésünket, és nekivágtunk az útnak.

Ha igaz az állítás, ha nem, örülök, hogy nem hagytuk ki ezt az élményt. Még akkor is, ha kellőképpen felhúztam magam azon a tényen, hogy tavaly február óta már csak vezetővel látogatható a park, a szolgáltatás ára pedig akár napi több száz dollárra is rúghat. Ez bizony túl nagy rúgás lett volna a mi alacsony büdzsénknek, úgyhogy már épp azon gondolkodtam, hogy írok egy levelet a helyi ombudsmannak, hogy a természet legyen mindenki számára ingyen elérhető, amikor Francois lehűtött egy kicsit.

Elmesélte, hogy régen, amikor igazi aranyláz tombolt a vidéken, háromezren lakták a ma alig 200-fős Dos Brazost, és a kieső bevételt a turizmussal próbálják pótolni. De nem csak ezért vezették be a kötelező túravezetést, hanem mert tavaly egy egyedül kiránduló nyugati turista nyom nélkül eltűnt a dzsungelben, és azóta sem találták meg.

Ha arannyal nem is, de élettel tele volt a patakForrás: Harkányi Árpád

Arról már kevésbé szólnak a hírek Costa Ricával kapcsolatban, hogy 137 kígyófaj él itt, közülük 22 mérgező, és akkor a krokodilokat még nem is említettük. Így mindjárt jobban értettük, miért van szükség vezetőre, viszont pénzünk még mindig nem volt, hogy kifizessük, ezért Francois tanácsára ellátogattunk Ronhoz.

Villamosvezetőből dzsungelgondnok

Ronról azt kell tudni, hogy villamosvezető volt Kanadában, aztán 36 évesen gondolt egyet, eladta a házát, az autóját és a hajóját, majd vett 61 hektárnyi dzsungelt a Corcovado Nemzeti Park tőszomszédságában. Amikor ámulva kérdeztük, hogy tényleg ő a tulajdonosa ennek a hatalmas területnek, azt felelte, hogy szívesebben hívja magát a terület gondozójának (caretaker), de egyébként igen.

Majd lelkesen elmesélte, hogy 15 kilométernyi ösvényt vágtak az önkéntesekkel az esőerdőbe, hogy van kilátóhely és nudista sarok (ezen igencsak elcsodálkoztunk) meg gyönyörű vízesések. Azt is megtudtuk, hogy ha elzarándokolunk a park túlsó végébe, akkor a legnagyobb buli az, amikor hazafelé a patak mentén sétálunk vissza.

Ron villamosvezetőből lett a dzsungel gondnokaForrás: Harkányi Árpád

A belépés fejenként nyolc dollár, de elég utólag fizetni, sőt elég csak akkor, ha elégedettek voltunk az élménnyel. Ha pedig a GPS-ünkkel készítetett útvonalat és a látnivalók pontos helyét felvisszük a Wikipédia elvén működő OpenStreetMap nyílt térképére, akkor beéri négy dollárral is. Ez még a hülyének is megéri, gondoltuk, úgyhogy nem sokat vacilláltunk.

Hogy ez a fickó nem semmi, azt már az első megbeszélésünkön sejtettem, de amikor félórányi dzsungelmászás után megérkeztünk a terület közepén felépített Bolita Hostelbe, már egészen biztos voltam benne. A falak és ablakok nélküli házikó egy domboldalon állt, így kellemesen átfújt rajta a szél. Egy éjszaka 12 dollárba került, cserébe szúnyoghálós ágyat kaptunk, és az ösvényeket is ingyen járhattuk.

Ennél olcsóbb szállást nem igazán találni az országban, igaz, olyat se, ahová csak a párás, forró dzsungelen keresztül fölfelé gyalogolva, csurom izzadtan lehet eljutni. Itt újra összefutottunk Ronnal, aki elmesélte, hogy komposztvécé működik a háznál, a világítást LED-es izzókkal, aksikkal és a tetőre szerelt szolár panellel oldották meg, a vizet pedig egy kristálytiszta patakból vezették ide, és természetesen iható.

A Bolita Hostel a dzsungel közepénForrás: Harkányi Árpád

Mi volt a baj a villamosvezetéssel? – kérdeztem Rontól, mire nevetve válaszolt, hogy semmi. Egyszerűen csak elég volt, valami másra, valami többre vágyott. Mondjuk ehhez jó helyre kellett születnie, megnézném, hogy egy magyar villamosvezető mikor vesz magának dzsungelt, de ebbe most ne menjünk bele. 

Ron elmesélte a Bolita név eredetét is, ami szintén nagyon érdekes. A bolita labdácskát jelent, a helyiek hívják így azokat a szabályos gombformára faragott köveket, amelyekből Ron dzsungelében is találtak néhányat. Van belőlük tízcentis és egy méteres is, a régészek szerint kb. 700 éve faragták őket, azt viszont senki sem tudja, mi célból. A kőgolyók mellett dárdahegyeket és különböző csontokat is rendszeresen találnak az ösvényeket karbantartó önkéntesek. Mi ilyesmit nem találtunk az egész napos túránkon, de sok érdekes fajt igen.

Nudista fürdő a vízesés alatt

Hatalmas, keszekusza gyökerű fákat, liánokat, soha nem látott virágokat, rengeteg pillangót, kígyót, békát és végül még egy repülő banánt is láttunk. Utóbbi egy tukán madár volt, amelyet a nagy, rikító sárga csőre miatt hívnak így. Felmásztunk a Got to go nevű kilátóhelyre, ahonnan egész Panamáig elláttunk, és amely már csak 200 méterre volt a Corcovado Nemzeti Parktól. Innen hosszasan ereszkedtünk a körülöttünk pár száz méterenként változó dzsungelben, hogy végül megérkezzünk a vízesésekhez.

A vízesésnél ezzel a fotóval ünnepeltük a Budapest óta kerékpárral megtett 33 ezer kilométerünketForrás: Harkányi Árpád

Ekkora már világossá vált, miért szeretnek itt pucérkodni az emberek. A dzsungel iszonyat párás és meleg, az ösvényeken pedig valószínűtlen, hogy összefutunk bárkivel is. Azon a napon, amikor mi ott jártunk, épp elhagyta a hostelt az összes önkéntes, és vendégeket se láttunk, így tudtuk, hogy egyedül vagyunk az erdőben – végül mi sem használtunk fürdőruhát a vízesés alatti medencében való fürdéshez.

Később aztán ismét vetkőznünk kellett, mert hazafelé a patak néhány szakaszán csak mellközépig érő vízben tudtunk átjutni. Fejünk felett a hátizsákjainkat cipelve gond nélkül sikerült a feladat, de ahogy sekélyebb lett a víz, visszavettük a ruháinkat, mert a patak lentebbi szakaszán aranyásókba botlottunk.

Hatalmas élmény volt a patakban gyalogtúrázniForrás: Harkányi Árpád

Costa Rica tényleg boldog ország. Hogy valójában mennyire zöld, azt nem tudom megítélni, hiszen közel sem jártuk be az egész országot, csak néhány kerülővel keresztülbicikliztünk rajta. Az viszont tény, hogy van alapja a sok zöld marketingnek. Costa Rica nagyon gazdag természeti értékekben, és ezt okosan felismerték és ügyesen reklámozzák. Van mire büszkének lenniük, és reméljük, sikerül is megvédeniük természet adta kincseiket.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.