Amikor megérint a szentség hangulata

2015.03.05. 18:30

Nem állítjuk, hogy mindig értettük, amit láttunk, mert annyira szép volt, vagy annyira távoli. Mármint kulturálisan. Ha azonban Japánba látogatunk, Kiotó az a hely, amelyet nem lehet kihagyni, ha kíváncsiak vagyunk arra az atmoszférára, ami a szigetországot jellemezhette a második világháború utáni hipermodern fordulat előtt. Hóesés, gésák, szentélyek és egy furcsa polgármester: az Origo helyszíni felfedezései.

476 kilométer 150 perc alatt, szárazföldön? Lehetséges! Tokióból Kiotóba azonban nem csak a lebegéshez hasonlító vonatút miatt érdemes ellátogatni, bár kétségtelen, hogy az 1964-es tokiói olimpiára épített Tókaidó Sinkanszenen való száguldás megadja az alaphangot.

A nagy japán elektronikai és járműipari cégek összefogásának gyümölcse, az N700-as nozomi (afféle intercity) 10-15 percenként közlekedik a japán főváros és Oszaka között. Kell is ez a sűrűség, a Japán fő ipari folyosójának számító útvonalon évente több mint 140 millió utast kell mozgatni, ezért elég jó a szerelvények kihasználtsága.

N700-as nozomi érkezik a tokiói Sinagava pályaudvarraFotó: Vörös Szabolcs - Origo

Gyönyörködés az idegenben

A már említett ipari folyosóból valóságos szigetként emelkedik ki, másfél milliós lakosságával pedig a 35 milliós tokiói agglomerációhoz képest már-már felüdülést jelent Kiotó, az egykori (794–1869) japán császári központ.

Ha szerencsénk van, a vonatból kinézve a Fudzsi is ilyen fényekben tűnik felFotó: Vörös Szabolcs - Origo

Bár a hipermodern vasútállomás elsőre nem ezt a benyomást kelti, de a városban tényleg kaphatunk még valamit a régi, bezárkózó Japánból, ebből a különös, semmihez sem hasonlítható világból. Ezt az érzést kevesen tudták annyira jól megragadni, mint az Elveszett jelentés című film alkotói:

Bevallom, nem volt nehéz azonosulni Scarlett Johanssonnal. Kiotóban járva ugyanis a Nyugatról érkezett egyszeri turista a több száz éves szentélyek között járva érzi, hogy egy tradíciós burokba lépett, mégsem képes teljesen belefeledkezni, mert közben tudja: néhány nap alatt lehetetlen áthidalni egy ekkora kulturális szakadékot.

Kegyes égi áldás

Az időjárás ugyanakkor a kezemre játszott: egy szlovák és egy német kollégámmal éppen hegymenetben tartottam a Tenrjudzsi-szentély felé, amikor elkezdett szállingózni a februári hó.

A Tenrjudzsi-szentély egyik pavilonjaFotó: Vörös Szabolcs - Origo

Akkor ott, a szentély hatalmas kapuja előtt azt hittem, hogy ezt az érzést már nem lehet fokozni, mígnem beértünk a kertbe. Tudtuk, jobb, ha csendben maradunk. Meg sem próbáltuk megérteni, hogy mi miért került a nyilvánvalóan szakrális mondanivalóval rendelkező helyére, egyszerűen csak habzsoltuk az atmoszférát.

„Gyönyörű kertem van, ott fekszem egymagam”Fotó: Vörös Szabolcs - Origo
Egy megkímélt ékszerdoboz
Kiotót nevezik az ezer szentély városának is. Ez persze barokkos túlzás, de a belvárosban, illetve a környező kerületekben tucatjával állnak egymás mellett a sintoista és buddhista szent helyek. Nem véletlen, hogy a város a zarándokok mellett a Japánba látogató turisták egyik kedvelt célpontja. Kiotó szerencséje, hogy viszonylag épen átvészelte a második világháborút, a szövetségesek ugyanis túl értékesnek ítélték az ottani történelmi emlékhelyeket ahhoz, hogy porig bombázzák. Éppen ezért a szentélyeken kívül még állnak olyan városrészek – például Gion, ahol gésákat is látni –, amelyek még valamennyire emlékeztetnek egy európai értelemben vett belvárosra.

Tipikus utcarészlet GionbólFotó: Vörös Szabolcs - Origo

A tenrjudzsibelihez hasonló élményeket okozott a Fusimi Inari-szentély. A mindössze 233 méter magas, a gabona istenéről elnevezett Inari-hegyre vezető ösvény mentén majd’ kétórás gyalogút feljutni a csúcsra, eközben azonban csaknem 10 ezer vörös-feketére festett torii (szentélykapu) alatt haladunk át.

Magányos látogató a Fusimi Inari szentélykapui alattFotó: Vörös Szabolcs - Origo

„Sziszifuszi munka lehetett ez a sintó papoknak” – gondoltuk, mígnem kiderült, hogy a hívek súlyos jen tíz/százezreket fizetnek, hogy felállítsák a saját kapujukat – rajta a nevükkel és valamilyen idézettel –, a Fusimi Inari tehát afféle interaktív közadakozásból épült. A látvány azonban itt is utánozhatatlan, a torii-erdők nem véletlenül szolgáltak több film, például az Egy gésa emlékiratai helyszínéül.

Az abszolút befutó azonban a Kinkakudzsi lett. Japánban az év első két hónapjában ugyan nem ritka a fagypont körüli hőmérséklet, ám hóesés inkább csak az északi nagy szigeten, Hokkaidón jellemző, Honsún, ahol Kiotó is van, nem annyira. Ottjártunkkor azonban egyik nap hóesésre ébredtünk, ráadásul meghívónk, a Japán Külföldi Sajtóközpont, éppen akkorra időzítette a látogatást az Aranypavilonba.

Színorgia az AranypavilonnálFotó: Vörös Szabolcs - Origo

Asikaga Josimicu sógun 14. században épült egykori hajléka a sógun halála óta zen buddhista templomként funkcionál, valóságos kert- és imacsarnok-komplexummal a környékén. Az amúgy is páratlan szépségű aranyszínű templom a körülötte zöldellő növényzettel már önmagában is kivételes összhatást kelt, ám ha ezt „feldobja” a friss hó, az valami olyasmi, aminek a látványáért a japánok még több száz kilométer távolságból is felkerekednek, ahogy ezt a helyszínen tapasztaltuk is. Megértjük őket, ilyen természeti jelenség nagyjából szökőévente fordul elő.

Nehezen feledhető látványFotó: Vörös Szabolcs - Origo

Bár a csattogó vakukról, családi szelfikről és a lehető legjobb kilátásért tülekedő látogatókról nem feltétlenül a zen alaptételei jutottak eszünkbe, a Kinkakudzsi körüli csendesebb zugokban egyedül is el tudtunk mélázni a szerencsénken.

Harc a lelkekért

Persze nem tudtuk nem észrevenni, hogy Kiotóban hagyomány és modernség csatázik a lelkekért. A hagyományőrzés egyik élharcosa a város polgármestere, a független – viszont a kommunistákon kívül az összes nagy párt által támogatott – Kadokava Daiszaku.

Modern időkFotó: Vörös Szabolcs - Origo

Az újságírók előtt hagyományos kimonóban megjelenő városvezető a legváltozatosabb módokon igyekszik a helyiek tudtára adni, miért érdemes ápolni a tradíciót. Egyik sajátos intézkedése például, hogy a helyieknek a kanpai (egészségére) szót csak a hagyományos rizspálinkával, a szakéval koccintva lehet kimondani, igaz, a „kihágásért” nem jár büntetés. A lépés hátterében az áll, hogy a japán nemzeti ital évről évre háttérbe szorul, helyét inkább a sör és a whisky veszi át.

Azt egyelőre nem tudni, hogy az intézkedés mennyire lesz hatásos, ám az biztos, hogy Kadokava polgármester igyekezete nem alaptalan. Kiotóban járva bárki megértetheti, miért nem.

Tokióról képriportunkat itt nézheti meg.