Lelógattuk a lábunkat Európa pereméről

2015.03.09. 21:29

Létezik Európában egy ország, melynek területe megközelítőleg 93 000 km2, népessége 10 millió, ezeréves történelmi múlttal, számtalan műemlékkel és remek borokkal büszkélkedhet. Többségében római katolikus lakói egyetlen közös nyelvet beszélnek, és imádják a futballt. Egykor jelentős monarchiák része volt, a 20. század második felében pedig több mint 40 éves diktatúra után egy vértelen forradalmat követően megteremtette a demokráciát, majd másfél évtizeddel később az Európai Unió tagja lett. Nem, nem Magyarországról van szó.

Vajon kinek jutna eszébe az európai kontinens egyik legtávolabbi országát Magyarországhoz hasonlítani? Én sem hittem, hogy bármi közös volna a két országban, de amikor egy több ezer kilométeres kerékpártúra alkalmával – Spanyolország felől – átléptem Portugália határát, olyan érzés fogott el, mintha hazatértem volna. Bár az út határozottan szűkebb és göröngyösebb lett, mint a nagy testvérnél, a falvak megteltek élettel. Közvetlen, barátságos, érdeklődő emberek szólítottak meg minket, s ha bementünk egy falusi kiskocsmába, hazai árak fogadtak. Hirtelen közeli lett a távol, eltűntek a hatalmas, néptelen pusztaságok, kizöldült a táj.

Erős szél és dombok. Ez vár arra, aki Portugáliába megy bringázni.Forrás: Puskás Zoltán

Portót nem csak a boráért lehet szeretni

A Peneda-Gerês Nemzeti Park zöldellő erdői és kristálytiszta patakjai után erősen dombos vidéken értük el az ország második legnagyobb városát, Portót. Éjszaka az óceán felől érkező köd egész délelőttre rátelepedett a városra, így a szürkeségbe burkolózó kihalt, széles utcák, hatalmas terek elsőre nem igazán tudták alátámasztani, miért is szerepel a város az UNESCO világörökségi listáján.

Ősrégi villamosok csikorogtak az omladozó épületek között a macskaköves utcákon le, egészen a Douro folyó mocsaras medréig. Akárcsak az egész ország, úgy Porto városa is elképesztően dombos. Ám mintha erről az ország lakói nem akartak volna tudomást venni, olyan természetességgel épültek fel többszintes, viszonylag szűk alaprajzú, jellegzetes épületei. Ahogy felszállt a köd, végre mi is megláttuk a város igazi arcát. Porto szépsége ugyanis nem a részleteiben, hanem egységében rejlik.

Porto belvárosa belopta magát a szívünkbeForrás: Puskás Zoltán

Bámulatos színkavalkád tárult elénk, ahogy letekintettünk az Eiffel tervei alapján épült vasúti híd felső szintjéről a parton húzódó Ribera történelmi városrészére, mely jellegzetes, kis színes csempékkel díszített, szorosan egymáshoz simuló házaival és macskaköves sikátoraival örökre belopta magát a szívünkbe.

A Douro túlpartján már Vila Nova de Gaia híres pincéi sorakoznak, ahol évszázadok óta készítenek portóit a folyó felsőbb folyása mentén termelt szőlőből, amelynek mustját bárkákon szállítják ide.

Hajók boroshordókkal, mögöttük Eiffel kétszintes hídjaForrás: Puskás Zoltán

A nagyváros után utunk az óceán partvidékén vezetett végig. Észak-Portugáliában végeláthatatlan homokos partok követik egymást. Az időjárás roppant csalóka errefelé, az állandó jellegű erős, hűvös szél miatt kevésbé érezzük a Nap melegét, így könnyen leéghetünk. Nehéz jól felöltözni, hiszen árnyékban hűvös van, a nap viszont perzsel. Az óceán hatalmas hullámai viszont határozottan jót tettek a bőrünknek, bár alig húszfokos vizéből gyorsan kikívánkozik az ember.

A hatalmas hullámok a szörfösöknek kedveznek Portugália nyugati partján, a víz hőmérséklete a fürdőzőknek kevésbéForrás: Puskás Zoltán

Ahogy haladtunk délre, gyorsan beláttuk, hogy a homokos partvidék egyhangú látványánál bizonyára van szebb is, így ismét az ország belső területei felé vettük az irányt. Sűrűn lakott dombos vidék következett szépen kicsempézett házakból álló apró falvakkal, kis szántóföldekkel, erdőségekkel.

Sűrűn lakott, zöld és dombos – ilyen a portugál vidékForrás: Puskás Zoltán

A portugál városokban megállt az idő

Az ország közepén található Coimbra első pillantásra modern nagyváros benyomását keltette. Magaslatra épült óvárosa azonban színes házaival, macskaköves sikátoraival ismét egyedi hangulatot varázsolt körénk. A város tetején épült fel Portugália első egyeteme, mely még ma is működik. A legjobb kilátás mégsem innen, hanem a Mondego folyó túlpartjáról tárul elénk, ahonnan megcsodálhattuk a város piros tetős hófehér házait, melyek a meredek hegyoldal miatt olyan hatást keltettek, mintha egymás tetejére épültek volna.

Coimbra óvárosa a folyó túlpartjáról tárul fel igazánForrás: Puskás Zoltán

Nem sokkal naplemente előtt érkeztünk meg Óbidosba. A dombtetőre épült, római kori települést egy masszív erődítmény veszi körül, s hófehér házai, mint igazgyöngyök bújnak meg belsejében. Nem véletlen, hogy a kisvárost szinte ellepték a turisták, girbegurba, macskaköves utcáin sétálva megállt velünk az idő. A rusztikus háztetők, a hangulatos épületek rengeteg ajándékboltnak, étteremnek adnak otthont. A hosszú, fárasztó nap után igazán jól esett lábat lógatni a várost körülölelő erőd magas faláról, s gyönyörködni az elénk táruló felejthetetlen látványban.

Óbidos: a zömök várfalak igazi kincset rejtenekForrás: Puskás Zoltán

Óbidos után egy rövid időre visszatértünk az óceán vidékére. Ez turisztikailag már nem felkapott, a partvidék többnyire sziklás, csak kisebb öblökkel tagolt, előttünk pedig már ott magasodott a Sintra-hegység, s a kiugró Roca-fok, mely a kontinentális Európa legnyugatibb pontja.

Sintra városára nyáron nyugodtan kirakhatnák a megtelt táblát. A fővárostól alig 30 kilométerre lévő királyi rezidencia elsőrangú turisztikai célpont. A hegyekkel körülvett város meredek utcáin mindenütt villák, hotelek sorakoznak. Felettünk pedig egy mór vár bástyái őrizték a hegycsúcsot. Sintra hangulata és zsongása minket is magával ragadott.

Ilyen egy igazi királyi város: SintraForrás: Puskás Zoltán

A városközpontban a Palácio da Vila fordított tölcsérre emlékeztető kéményeivel kitűnt a pompás épületek tömegéből. A magaslatról könnyen beláthatók a város meredek utcácskái, jellegzetes házai és csodálatosan zöld kertjei. Késő délutánra járt az idő, ezért a hegyek között lévő Pena Palotához már nem kaptattunk fel. Sietnünk kellett, még akkor is, ha arra a helyre igyekeztünk, ahol az európai kontinensen legkésőbb nyugszik le a nap.

Naplemente Európa peremén

A Cabo da Roca 140 méter magas sziklafalának már az ókorban is nagy jelentőséget tulajdonítottak. A rómaiak nagy hegyfoknak (promontorium magnum), a portugál hajósok pedig lisszaboni sziklának nevezték ezt az impozáns kilátóhelyet, amelyről az Atlanti-óceán víztükrére láthatunk rá, s csupán a föld görbülete szab határt a látványnak. Egyesek látni vélték innen az Újvilágot is, bár a földgolyó (no meg az a csekély 4000 kilométer) elég határozottan cáfolja ezt az állítást. Jobbkor nem is érkezhettünk volna. Este 8 óra múlt, a nap már nagyon laposan járt az óceán víztükre felett.

Naplemente Európa peremén, az egykori világ végénForrás: Puskás Zoltán

A tengeren néhány apró halászhajót láttunk, melyek aznapi zsákmányukkal már a kikötő felé igyekeztek. Fenn a sziklánál csak néhány turista dacolt az erős és meglehetősen hűvös esti széllel. A sziklát az év minden napján viharos erejű szelek ostromolják, ezt a jellegzetes pozsgás, húsos levelű, szélálló növényszőnyeg is egyértelműen bizonyítja.

A fárasztó, hosszú, szeles és dombos nap legjobb pillanatai következtek számunkra. Nem volt más dolgunk, csupán hogy megcsodáljuk a nap esti színjátékát az óceán felett. El is foglaltuk az első sorokat a szikla peremén, s miközben lábunkat lelógattuk az Óvilág pereméről, a legfényesebb égitest már az Újvilág felett járt.

Lábat lógatunk Európa peremérőlForrás: Puskás Zoltán

Bebizonyítottuk, hogy lehet biciklizni Lisszabonban

Másnap délelőtt már Lisszabon városában tapostuk a pedált. Portugália hangulatos és forgalmas fővárosa a Tejo folyó tölcsértorkolata mentén és a fölé emelkedő hét dombon fekszik, akárcsak Róma. A folyóparti kötelező látnivalóknál kezdtük a városnéző körutat. A Belém-torony a portugál főváros egyik legjelentősebb jelképe, a szomszédságában fekvő Felfedezések emlékmű pedig egy 50 méter magas modern szoborcsoport. Mindkettőről szép kilátás nyílik a folyóra és a közelben elterülő Jeromosok kolostorára.

A Belém-torony köszönti az óceán felől érkező hajókatForrás: Puskás Zoltán

A 2,5 kilométer hosszú, 70 méter magas Április 25-e hídon sajnos nem tudtunk átbiciklizni, így csak a toronyból csodáltuk meg a portugál Golden Gate-et, mely jellegzetes vörös színével és hatalmas pillérjeivel rögtön felhívja magára a figyelmet, bárhol is járunk a városban. Messze, a látóhatár szélén pedig kivehető a Vasco da Gama híd is, mely 17 kilométerével Európa leghosszabbja.

Mire a belvárosba értünk, már majdnem ötöt ütött az óra, s teljesen beállt a forgalom. Hát, ezt a várost sem autókra tervezték. Mint később kiderült, kerékpárosokra sem. Lisszabonban a legokosabb jármű kétségtelenül a villamos.

A 28-as villamos kalandos útvonalaForrás: Puskás Zoltán

Kicsit megpihenünk a Rossio téren, a város szívében, a hatalmas szökőkutak és a díszes épületek között. A tér a burkolatkövezési módszere után kapta becenevét, mely hullámzót jelent. Itt van a Nemzeti Színház és számos patinás kávéház. A meleg ellen jó megoldás beállni a szökőkút mellé, ahol egy erősebb széllökés után az ember garantáltan bőrig ázik.

A zsúfolt, de szép óváros két hatalmas domb között fekszik. Úgy döntöttünk, a nagyobbat másszuk meg, amelyen a Szent György vár fekszik. A macskaköves, meredek, szűk utcácskákon nem lehet valami hatékonyan kerékpározni. Lisszabon belvárosában nem igazán ismerik a szerpentin fogalmát. A várból hatalmas kilátás nyílik: szinte az egész város és az egész tölcsértorkolat belátható. Hosszú percekig csak bámultuk az alattunk elterülő nyüzsgést és a folyót keresztül-kasul behálózó kompok és óceánjárók kavalkádját, a távolban a már említett Vasco de Gamma híd elképesztő hosszúságát.

Kilátás a belvárosra a Szent György vár szomszédságábólForrás:Puskás Zoltán

Következő látnivalónk a hófehér Szent Vince-templom volt, amely a várból közelinek tűnt, de odajutni csöppet sem volt egyszerű. A három-négyszintes, piros tetős házak közötti szűk sikátorokban az ember könnyen elveszti a tájékozódóképességét. Rengeteg az egyirányú utca, és valahogy mindig arrafelé egyirányúak, amerre éppen nem akarunk továbbhaladni.

Gyűltek a kilométerek rendesen, és az időnk is vészesen fogyott. Mikor épp egy meredek macskaköves utcácskában bandukoltunk felfelé, egyszer csak csengetésre lettünk figyelmesek. Nem vicces, amikor az alig három méter széles sikátorban az egyik meredek kanyar felől megérkezik az egy kocsis villamos. Tapadunk a falhoz rendesen, a jármű alig pár centivel húzott el mellettünk, és már jött is a következő. Az emberek bambán bámultak, az élelmesebbek rögtön készítettek rólunk pár fotót, és láthatóan nem értették, mit keres hat őrült ilyen helyen bicajjal.

A villamos a falhoz préselt minketForrás: Puskás Zoltán

Végül már csak a síneket kellett követni, és megtaláltuk a Szent Vince-templomot. Sajnos zárva volt, úgyhogy visszagurultunk az óvárosba, és hatalmas forgalom közepette most a Szent Rókus-templom felé toltuk a bringákat a macskaköves kaptatón, melyen úgy jártak a villamosok, mint nálunk a nagykörúton. Nem volt egyszerű, de azért sikerült bebizonyítanunk, hogy nem lehetetlen Lisszabonban kerékpárral közlekedni.

A szűk utcákat hangulatos terek tagolják, háttérben a Szent Vince-templomForrás: Puskás Zoltán

Ahogy az ország útjait róttuk, lépten-nyomon kerestük a párhuzamokat Magyarországgal. A macskaköves, meredek utcák és hangulatos belvárosok Szentendrét, a finom borok Tokajt vagy Badacsonyt, Lisszabon nyüzsgő belvárosa Budapestet idézték elénk. Még a zászlóink is hasonlítanak, mindkettőben a piros és a zöld szín dominál. Sajnos az éghajlatunk viszont kevés hasonlóságot mutat: egy kis napsütést és meleget szívesen elfogadnék Portugáliától.

A következő részben Portugália déli részről olvashatnak. Korábbi beszámolónkat Lisszabonról itt, Portóról pedig itt találják.