Felismeri benne a testvérét? Pedig önt is visszavárja

Errefelé nagy mosollyal fogadják az idegeneket

Az indonéz szigetvilág elképesztően változatos. Legtöbben csak Balit járják körbe, amely szintén magával ragadó a sok kis templomával, ám ahogy keletre indultam, rájöttem, hogy minden egyes szigeten más és más érdekességet, kultúrát talál az ember. Floresre már meglehetősen kevesen jutnak el. Ők is inkább a búvárkodás miatt, és Labuan Bajóban, a kikötőben maradnak. Mi béreltünk egy motort, és felkerestük Wae Rebót, a tradicionális kis falut. Soha nem gondoltuk volna, hogy a 21. században egy ilyen helyre lesz alkalmunk eljutni.

Floresen egy főút van, amelyen egy napig is eltart, hogy az ember keresztülszelje a szigetet. Főleg, ha motorral van. Ahogy elhagytuk a kikötővárost, Labuan Bajót, arra lettünk figyelmesek, hogy a gyerekek kiszaladnak az út szélére, amikor messziről látják, hogy külföldiek közelednek.

Csillogó szemekkel integetnek nekünk, a buléknak. Így hívják errefelé a fehér embert.

Sokszor a nyomunkba is iramodott egy kis csapat gyerek, és ameddig csak erejük bírta, követték a motort, közben nagyokat kurjongatva: „Hello, Mister!” (mindegy, hogy férfi vagy nő a bulé, mindenki mister).

A helyi buszjáratról is jól megnéztek bennünket Forrás: Vigh Bori

A főútról lekanyarodva egy apró úton találtuk magunkat, ami alig volt nagyobb a Bem rakparti bringaútnál, és vagy tíz méterenként hatalmas kátyún kellett átverekednünk magunkat a motorral. A kis falukon át kacskaringózó utat végig zöld rizsföldek szegélyezték, és végül levezett minket a tengerpartra.

Az úton flakonból lehet benzint vásárolni. Kút csak a nagyobb utakon van. Forrás: Vigh Bori

Áram csak négy órán át

Itt meg tudtunk szállni egy kis lodge-ban. Összesen két hotel van Dintorban, ahol el lehet tölteni az éjszakát, ha valaki túl későn érkezik ahhoz, hogy a 9 kilométeres utat megtegye a Wae Rebóig. Ezt csak gyalog lehet ugyanis, és

nem szerencsés, ha az emberre rásötétedik az erdőben.

A hotelekben teljes ellátás van, hiszen a környéken sehol nem lehet máshonnan élelmet szerezni. A világítást generátorral oldják meg, amelyet csak 6 és 10 óra között üzemeltetnek, így akkor tudtuk feltölteni az akkumulátorainkat.

Wae Rebóba 9 km-es túrával lehet eljutni Forrás: Vigh Bori

Másnap korán reggel keltünk, hogy időben megjárjuk az összesen 18 kilométeres távot. Ez egy közepes nehézségű túra, amit a helyiek egy héten egyszer biztos megmásznak. Nekünk elég volt egyszer is. Wae Rebo 1200 méteren van, így az út oda végig felfelé vezetett. Gyakran jöttek velünk szembe helyiek, akiknek édeskés füstillata volt.

Akárkivel találkoztunk, ő megállt, és bemutatkozott nekünk.

Ez hihetetlen szimpatikus volt! Gyakran üres flakonok voltak a kezükben, amivel benzinért mentek a "közeli" faluba. Persze nem motorhoz kellett az üzemanyag, hanem a generátorhoz, amellyel este világítanak.

Wae Rebo egy völgyben van Forrás: Vigh Bori

Felhők a völgyben

Amikor a közel háromórás túra után felértünk, nem hittünk a szemünknek. A hét darab tradicionális házból álló falut hegyek veszik körbe, és ennek köszönhetően sokszor a felhők is megülnek a völgyben. Minket egy kicsit a Machu Picchura emlékeztetett, bár jóval kisebb volt.

A házak között ilyen lepleken szárítják a kávészemeket Forrás: Vigh Bori

Őszintén szólva én nagyobb tumultusra számítottam. A faluban rajtunk kívül három indonéz turista volt. Ahogy felértünk, egy tábla jelezte, még a falu előtt, hogy belépés előtt játszanunk kell a hagyományos dobon. Ez egy kettéfűrészelt bambusz, amelynek a végét össze kellett csapkodni. Amikor ezzel megvoltunk, besétáltunk az élettel teli kis faluba. A gyerekek itt is elénk rohantak, és élvezték, ahogy fotózzuk őket.

A gyerekek vártak bennünket érkezésünkkor Forrás: Vigh Bori

Ahogy beértünk, szinte rögtön üdvözöltek bennünket, és bevezettek minket egy házba a fogadó szertartásra. Ez ugyanúgy kötelező, mint a dobolás. Megkértek bennünket, hogy mezítláb lépjünk a házba, és leültünk a három főnökkel szemben, akik már törökülésben vártak bennünket. Lekucorodtunk a kijelölt helyünkre, a tolmács mellé.

Testvér, aki visszajött

A tolmács elmondta, hogy Wae Rebo minden egyes vendéget ilyen ceremóniával üdvözöl. Úgy tartják, hogy

aki ide jön, az nem magyar, amerikai vagy orosz, amíg a faluban van, hanem Wae Rebo egy tagja.

Testvér, aki visszajött, mert régen már volt itt egyszer. Ez egy érdekes gondolat, pláne, hogy a kis falu keresztény, de nem feszegettük a kérdést.

A három főnök egyesével odajött, mélyen a szemünkbe nézett, és bemutatkozott. Amikor megmondtuk a nevünket, szemmel láthatóan koncentráltak, hogy meg is jegyezzék azt. Ezután elmondták azt is, hogy régen aranyat hoztak a vendégek, de most a pénzzel is beérik. Ez adomány, és annyit adunk, amennyit gondolunk. Mi 10 dollárt (2800 forint) adtunk, ami, mint később kiderült, több, mint amit általában szoktak. Ezután a ceremónia részeként a főfőnök elmondta, hogy nagyon örül, hogy itt vagyunk, és békét kívánt nekünk az ott tartózkodásunk ideje alatt. Elmondta még egyszer, hogy nem hisznek a nemzetekben, itt mindenki testvér. Állításuk szerint így lehet megőrizni a békét.

Errefelé nagy mosollyal fogadják az idegeneket Forrás: Vigh Bori

Úgy hiszem, a kis kommunának sikerült is megtartania a békét. Már-már paradicsomi boldogságban rendezgették a kávészemeket, a kisebb testvérekre a nagyobbak vigyáztak. Egyetlen verekedést, kiabálást nem láttunk, hallottunk a kicsik között. Persze a felnőttek is ugyanolyan nagy tisztelettel beszéltek egymással, mint ahogy velünk.

Hosszú procedúra kézzel őrölni a kávét Forrás: Vigh Bori

Testvérfalu is van

A zárt közösségben mindenki keresztény, és vallásukat aktívan gyakorolják, pedig nincs pap a faluban. Vasárnaponként még így is misét tartanak, amelyet saját maguk vezetnek.

Húsvétkor és karácsonykor meglátogatja őket a pap Kombóból, a közeli faluból.

Ez egyébként Wae Rebo testvérfaluja. Ide járnak a gyerekek iskolába. A nagy táv miatt hétköznap lent élnek a család egy részével, míg a többiek vigyázzák a falut. Kombóban rizst termelnek, Wae Rebóban pedig kávét. A munka szintén megoszlik a két falu között, hiszen máskor vannak a feladatok a különböző terményekkel. Egy-egy családnak mind a két faluban van földje.

Ebben a konyhában készítik az ételt Forrás: Vigh Bori

Ahogy se iskola, se templom, úgy orvosi rendelő sem áll a Wae Rebó-iak rendelkezésére. A gyerekek mégis a faluban születnek, egy bába segítségével. A köldökzsinórt bambusszal vágják el, és egy magot tesznek a végébe, hogy szerencsét hozzon. Az anyákat nem varrják össze, így a nőknek a szülés után napokig mozdulatlanul kell feküdniük vagy ülniük, hogy összeforrjon a sebük.

A munkából mindenki kiveszi a részét Forrás: Vigh Bori

Mi összesen pár órát maradtunk Wae Rebóban, bár volt lehetőség arra, hogy ott töltsük az éjszakát. Ennek borsos ára van: 320 000 rúpia (6800 forint), ami magában foglalja a szállást a vendégszobában egy matracon, illetve a napi háromszori étkezést és még egy kis adományt.

Az adományt így is meg kellett fizetnünk az ebéd mellé.

Ennek a fix ára 200 000 rúpia (4200 forint) volt, és ez már nem a főnök zsebébe ment, bizonylatot állított ki róla a tolmácsunk.

Még nincs sok turista

Attól eltekintve, hogy ez bizony egy drága mulatság Indonéziához mérve, hiszen egy ebéd ára ott általában 15 000-20 000 rúpia (300-400 forint), a szállás pedig 150 000 rúpia (3200 forint) két fő részére, számomra ez volt az egyik legizgalmasabb kirándulás Floresen. Wae Rebo közössége végtelenül nyitott és nyugodt, a turizmus pedig még nem bolygatta meg a békéjét.