Miután négy nap alatt bejártuk Grúzia középső részét, bérelt terepjáróval vágtunk neki a sokszor úttalan utaknak. Először a Fekete-tenger partjának legnagyobb üdülővárosát, Batumit vettük célba, majd több ezer méteres hegyek között a főváros felé autóztunk. Az egyhetes kirándulás alatt Grúzia újabb és újabb arca tárult fel előttünk.

Batumiban, a grúzok, oroszok és törökök között sokszor gazdát cserélt tengerparti városban óriási építési láz van. Törökországban ugyanis betiltották a kaszinókat, ezért számos tehetős török a szomszédban hódol szenvedélyének. Egymás után nőnek ki a felhőkarcolók a földből, a város egy mini-Dubaj benyomását kelti.

Batumi modern látképe imponáló, de számos felhőkarcoló még üresen állForrás: Bucsky Péter

Míg az ország belsejében 36-38 fok van nyaranta, errefelé hűvösebb a klíma, és gyakran esik az eső. Volt részünk bőven csapadékban, aminek köszönhetően a tucatnyi kilométeres hosszúságú strandon szinte egyedül élvezhettük a frissítően hűvös tengert.

Megmártóztunk a tengerben, aztán irány a hegycsúcs

Érdemes óránként két lariért, azaz 260 forintért biciklit bérelni, a helyi Bubira a turisztikai irodában lehet kártyát váltani. A látnivalók között vannak századfordulós villák, a város jelképének tekinthető fémszobor, amelynek gömb tetejébe a felújítás miatt most nem lehetett felmenni. A műszaki egyetem toronyépületébe is elhelyeztek egy óriáskereket, amely elég szürreális élményt nyújthat, de sajnos az sem működött.

Itt jóval magasabbak az árak, mint az ország más részein, de azért így is elég olcsó minden.  Egy ebéd egy itallal kijön 1500-2000 forintból egy középkategóriás étteremben.

Naplemente Batumiban, a Fekete-tenger köves partjánForrás: Bucsky Péter

Minket inkább a hegyek vonzottak. A Google Mapsen kinéztünk magunknak egy mellékutat a török határ mentén, amelyen ugyan valamivel lassabban haladtunk, cserébe viszont nem volt forgalom. Kis falvakon hágott egyre magasabbra az utunk, a völgyben kanyargó folyócskán számos török hidat is megnéztünk.

Hulo után viszont elfogyott az aszfalt, és jó 70-80 kilométert nagyon rossz minőségű földúton tettünk meg. Éppen vízerőművet építettek a folyóra, és a teherautók miatt hatalmas kátyúk éktelenkedtek az úton. A festői tájon egyszer csak feltűnt egy ultramodern sípálya, amely igencsak kilógott a földút és a szegényes házak közül.

Egy török kori híd a sok közülForrás: Bucsky Péter

Ezen a környéken törökök is élnek, és sok grúz szintén muszlim vallású, ezért sok mecsetet láttunk. Az út a 2025 méter magas Goderdzi-hágó után nem sokkal végre megint aszfaltos lett. Később rákerestem az interneten, és megtudtam, hogy hamarosan az egész utat kiépítik. Több síterep megépült már, de még továbbiakat terveznek.

Grúz sztráda a hegyekben – legalábbis a helyiek így hívták az alig járható utatForrás: Bucsky Péter

Ahalcihében már megvalósult egy jelentős fejlesztés, néhány éve újjáépítették a lerombolt várat. Kicsit giccsesnek tűnnek a csillogó-villogó várfalak, viszont jól látszik, milyen nagy városok voltak itt a középkorban. Ráadásul már akkor jól megfért egymás mellett templom, dzsámi és zsinagóga. Óriási hegyek között autóztunk tovább Tbiliszi felé, és még számos várrom keresztezte az utunkat.

Ahalcihe újjáépített vára csillog-villog, valószínűleg sosem volt még ilyen rendbenForrás: Bucsky Péter

Városrehabilitáció egy szoborért cserébe

Késő este értünk Tbiliszibe, amelynek óvárosában, a Kote Afhazi utca környékén érdemes szállást foglalni. Este már csak a folyópartra mentünk le egy gyors városnézésre, és nem hagyhattunk ki egy tipikus turistacsapdának látszó éttermet sem. Az intézmény hozta a helyihez képest dupla árakat és a gyenge minőséget.  A grúz éttermekben ma már szinte mindenhol van angol nyelvű menü, a borravaló helyett pedig a 10-15 százalékos szervizdíj terjedt el.

Ezt a finomságot nem ebben az étteremben ettükForrás: Bucsky Péter

Tbiliszi építészete hűen tükrözi a város sok csatával és sokszínű lakossággal jellemezhető történetét. A Mtakvari folyó első hídja mellett emelkedik a Metehi-templom, amely a számos török és perzsa háború áldozatainak is emléket állít, akiket a hídon próbáltak erőszakkal muszlim hitre téríteni, de ők inkább a halált választották.

A folyó jobb partján a muszlim kultúra pozitív hozadékai tűnnek fel. Itt vannak a fürdők, amelyeknek 40 fok feletti forró, kénes vize van. Az oszmán építészet jegyeit mutató házak gyönyörűen fel vannak újítva, akárcsak a mecset.  Ehhez Azerbajdzsán biztosította a forrásokat, cserébe csak annyit kért az országot vezető Alijev elnök, hogy az azeri KGB-vezetőből a szovjet időkben az ország első emberévé avanzsált apukája, Hejdar Alijev kapjon itt egy szobrot. Kérését teljesítették, sőt a Baku-Tbiliszi gázvezetéket is Alijevről nevezték el.

Alijev szobrához legalább nem tettek EU-s zászlótForrás: Bucsky Péter

A folyó túlpartjáról modern felvonóval lehet felmenni a vár romjaihoz, de talán érdemesebb gyalog, a vár mögötti botanikus kerten át megközelíteni. A kertet egy német bevándorló alapította, még egy tekintélyes vízesés is van benne. A városba a 19. században német és lengyel telepeseket hívtak, talán ennek köszönhető, hogy van Warszawa bár, de még lengyel fagyi is.

A botanikus kertben még vízesés is vanForrás: Bucsky Péter

A Sztálin Múzeumban Kádárt dicsérték nekünk

A tbilisziek igen büszkék toleráns és sokszínű városukra, különösen arra, hogy náluk a zsidókat sem érte bántódás. A békés együttélésnek múzeumot is szenteltek.  Van a városban római katolikus és evangélikus templom is, a legnagyobb azonban a Szentháromság-katedrális, amely 1995 és 2004 között készült el, de még mindig építik a környezetét, és festik a freskóit. A 103 méter magas kupola igazán impozáns látvány, arany teteje messziről csillog a napsütésben.

Tbiliszi katedrálisa szinte mindenhonnan látszik a városbólForrás: Bucsky Péter

A júniusi árvízre egyébként semmi jel nem utalt a belvárosban. Az állatkertet nem a város főfolyója, a Mtakvari, hanem egy másik folyócska öntötte el. Még mindig dolgoznak az helyreállításon, de csak egy sárral bevont autó emlékeztetett a tragédiára.

A folyóparton a modern Grúzia épületei sorakoznak.  A Szabadság híd a város jelképe lett, környékén a bűzös autóforgalmat szerencsére alagútba terelik. Az öreg kocsik és a rossz minőségű benzin miatt a városban jóval rosszabb a levegő minősége, mint nálunk.

A Szabadság híd a friss házasok kedvenc fotóhelyszíne lett néhány hónap alattForrás: Bucsky Péter

A modern Tbiliszinek és az euroatlanti integrációnak a többség nagyon örül, de persze akadnak ellendrukkerek is. Sztálin szülővárosában, Goriban még ma is sok idős büszke a város erőskezű szülöttére. Amikor a nagy vezér óriási szobrát eltávolították, sokan tüntettek ellene.

Sztálin szülőháza, háttérben a múzeumForrás: Bucsky Péter

A megszálló oroszok 2008-ban bombázták a várost, a várból pedig látszanak a menekülteknek felhúzott lakóparkok. Sztálin szülőházát azonban ma is becsben tartják.  Az épületet annak idején görög oszlopcsarnokkal vették körül, és a környék házait elbontva alakították ki a főteret.

Tbilisziben is fel lehet lelni a szovjet diktátor rajongóit, múzeuma is van a Kaspi utca 7. alatt. Itt egy hívő kommunista bácsi mutatta be, hogyan működött Sztálin és elvtársainak föld alatti nyomdája, ahol több százezer példányban sokszorosították az agitációs szövegeket. A csak oroszul tudó tárlatvezető 10 larit kért, és szegényes orosztudásom ellenére lelkesen magyarázott.

Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, Kádár Jánost kezdte dicsérni.

Itt állt a hatalmas Sztálin-szoborForrás: Bucsky Péter

A Nemzeti Múzeum egyik termében a kommunista terror 400 ezer körüli meghurcoltjának és több tízezer halálos áldozatának állítanak emléket, de megjegyzik, hogy az orosz agresszió Abháziában és Dél-Oszétiában a mai napig nem ért véget. Emellett az ország régmúltját is bemutatják. Bámulatos, hogy már időszámításunk előtt több ezer évvel milyen kifinomult dísztárgyakat készítettek errefelé.

Török fürdők, háttérben a minarettel a fővárosbanForrás: Bucsky Péter

A grúz bor még nem az igazi

Az emberi alkotásnál is elképesztőbb a természet. A Kazbegiből a név orosz története miatt Stepansmindává átkeresztelt, 1740 méteren fekvő település a Kaukázus turisztikai központja. Tbilisziből a grúz hadi úton lehet ide eljutni, amelyet az észak-kaukázusi népek ellen a középkorban figyelőtornyokkal népesítettek be, amelyek közül sok még ma is megvan.

Az út 2379 méteren éri el a csúcsát. Bőven vannak teraszok és alagutak, hogy télen is járható legyen. Szakadó esőben haladtunk a felhők között, a visszaúton pedig földcsuszamlás miatt órákig vesztegeltünk. Stepansmindában beláttam, hogy hegymászási terveimről az időjárás miatt le kell mondanom, így aztán csak a 2170 méteren lévő gergeti Szentháromság-szoborhoz mentem fel. Lustábbak itt terepjáró taxit is fogadhatnak.

Felhőkben úszik az út Stepansmindába – egyszerűen elképesztő a tájForrás: Bucsky Péter

Másnap kicsit tisztább volt az ég, és a felhők között néhány percre megpillanthattam az ötezer méternél is magasabb, örök hóval borított Kazbeg-csúcsot. Ezt egyébként elsőként britek hódították meg a 19. században. A helyi legenda szerint ez szent hegy, ahol Prométheusz barlangja is megtalálható, ezért tabuként kezelték a megmászását. Az érdekes pedig az, hogy a megadott helyen valóban van egy barlang.

A Tbiliszitől keletre fekvő Kaheti tartomány a borkészítéséről híres.  Központjába, Telaviba egy óra alatt eljutunk a fővárosból, ha taxit fogadunk. Megéri, mert a kisbusz, a marsrutka a hegyet megkerülve három óra alatt teljesíti a távot, és a taxi sem drága, 10 lariért (1300 Ft) célba juttat.

Telavi látképe, háttérben felsejlik a KaukázusForrás: Bucsky Péter

A város főutcáján gyönyörűen felújított századfordulós hotelek és villák sorakoznak, ám ezenkívül nincs igazán sok látnivaló és programlehetőség. Talán szüret idején érdemes idelátogatni. A borok azonban az egész országban kaphatóak, és bár nagyon büszkék rá a helyiek, a hazaiakkal összehasonlítva engem azért nem vettek le a lábamról. A természet sokszínűsége és az emberek kedvessége viszont nagyon is.