Sokan nem hittek a fülüknek, amikor közöltem, hogy hajóstoppal fogom átszelni az Atlanti-óceánt Európából a Karib-szigetekig. Olyan gyorsan történt, hogy én is csak akkor fogtam fel, mire vállalkoztam, amikor már a 45 láb hosszú katamaránon felhúztuk a horgonyt, és nekivágtunk a végtelen kékségnek.

Amikor életemben először autóstoppal útnak indultam, Budapesttől Lisszabonig jutottam, majd vissza. Hirtelen megértettem,

miért mondja sok utazó, hogy az élete sínre került, miközben a világot járta. Engem is annyi új és intenzív érzés és élmény ért az út során, hogy elhatároztam, nem hagyom abba a kalandozást. Sőt még tovább feszegetem a határaimat, vagyis hajóstoppolni fogok.

Hajóval az önmegvalósítás felé

Otthagytam hát az állásomat, és nekivágtam az óceánnak, majd Latin-Amerikának. Az út elején sokszor éreztem magam elveszettnek, magányosnak és kétségbeesettnek. Újra és újra megkérdeztem magamtól, miért hagytam ott az eddigi legjobb munkámat, mi vár rám az út során, és hogyan fogom újrakezdeni az életemet. Csak az óceán közepén jöttem rá, hogy minél messzebb jutok, annál több válaszra találok. 

Delfinek százai követtekForrás: Bartanics Fanni

2015. december 10-én indultam Magyarországról, kihagyva a karácsonyt a családom legnagyobb bánatára. Dél-Franciaországig stoppoltam, ahol francia útitársammal két héten át terveztük az utat. Egy tapasztalt hajóstoppos lány tanácsolta, hogy Las Palmas kikötőjében próbáljunk szerencsét, mert innen sokan vágnak neki az óceánnak, ezért a Kanári-szigetekre repültünk. 

A kikötőben felgyorsultak az események. Megtanultuk kulcs nélkül kinyitni a kapukat, hogy közel jussunk a hajókhoz. Minden egyes hajóst megkérdeztünk, magával vinne-e. Online és offline is reklámoztuk magunkat, és nem is kellett sokáig várnunk. Két nappal később találkoztunk három orosz üzletemberrel, akik azonnal igent mondtak.

Még fel sem eszméltem, máris úton voltunk. A legénység az egész életét a vízen töltötte, így bíztunk benne, hogy jó kezekben leszünk. Persze aggódtunk is, hiszen nem ismertük ezeket a férfiakat, nem tudtuk, mire számítsunk. De igyekeztem bízni a megérzéseimben, és bátran szálltam fel az idegenekkel teli hajóra. Nem is kellett csalódnom.

15 nap alatt 2861 tengeri mérföldet tettünk meg az Atlanti-óceánonForrás: Bartanics Fanni

Százával úsztak körülöttünk a delfinek 

Alig hagytuk el a kikötőt, máris rosszul lettem. Semmi nem segített, nem úsztam meg a két hétig tartó tengeribetegséget. Amikor az első napon az utolsó csepp erőm is elfogyott, elmentem aludni, de nem sokkal később keltett a legénység, hogy azonnal menjek fel a fedélzetre. 

Delfinek úsztak csapatostul körülöttünk, játszottak a sötét habokban.  A fitoplanktonoknak köszönhetően, amelyek zöldeskéken világítanak, ha mechanikai stressz éri őket (például ha egy hajó felkavarja a vizet), élesen kirajzolódott a körvonaluk. Fénycsóvát húztak maguk mögött, mintha hullócsillagok vagy kis üstökösök lettek volna. Ilyen csodát még soha nem láttam, mást sem tudtam ismételgetni, csak hogy ez elképesztően gyönyörű. 

Útközben sokszor kísértek minket delfinek, néha százával, mégsem vált megszokott jelenséggé. Nagyon ébernek kellett lenni, hogy elcsípjük azt az öt-tíz percet, mikor velünk úsztak, és mindannyiszor hatalmas élmény volt látni őket. 

Útitársra találtunk TenerifénForrás: Bartanics Fanni

A nyolcadik éjjel megváltozott a tenger. Az áramlatok irányt váltottak, felerősödtek, és a hajó reakciói agresszívebbek lettek. Először éreztem félelmet, ahogy hangosan csapódtunk egyik hullámról a másikra. Az éjszaka közepén arra lettem figyelmes, hogy a fiúk kétségbeesetten üvöltöznek oroszul: Elhagytuk az egyik vitorlát! 

A kapitány azonnal széllel szembe fordította a katamaránt, amitől úgy dobálták a hullámok a hajót, hogy egy árva tányér nem maradt a zárt polcokon.  Mindent beterített a sós tengervíz, vakon kerestük az elhagyott vitorlát. Indulás előtt ugyan elvégeztem egy gyorstalpaló tanfolyamot a fedélzeti biztonsági szabályokról, de erre nem készítettek fel. Miközben én azon aggódtam, hogy bele ne zuhanjanak a vízbe, a fiúk elképesztő ügyességgel kipecázták a vitorlát, és másnap reggel újra üzembe is helyezték.

Másnap reggeli ujjongás a vitorla üzembe helyezése utánForrás: Bartanics Fanni

Az óceánátkelés őrületbe kerget 

Már úgy kilenc-tíz napja nem láttam más színt, csak kéket, nem léptem kapcsolatba senkivel a legénységen kívül, és egy lépést nem tudtam megtenni anélkül, hogy ne kelljen kapaszkodnom egy rögzített tárgyba. Ekkor jött el a pillanat, amikor pár órára teljesen elvesztettem a józan eszem. 

Az oroszok ugyan már előre figyelmeztettek, hogy az első Atlanti-óceán-átkelés ezzel jár, de azért mégis meglepő volt, hogy világító jelzőbójákat aggattam a nyakamba, és spanyol dalokat énekeltem  hangosan, már amennyire tudtam a szöveget. 

Minél tovább voltunk vízen, annál gyakrabban éreztem, hogy megtörik a lelkesedésem. Főleg mivel naplemente után mindennap rosszul lettem. Azért ilyenkor, mert napközben tudtam a horizontra koncentrálni, az egyetlen dologra, ami nem mozgott, de éjjel nem volt ilyen támpont, és forgott velem a világ. 

Az első búvárkodás a kristálytiszta karibi vízben, a brit Virgin-szigetek partjai mellett. Az Atlanti-óceánban ez veszélyes lett volnaForrás: Bartanics Fanni

Éjjelente egy orosz kártyajátékot játszottunk, de negyedóránként szünetet tartottunk, hogy valaki körbekémlelje a horizontot veszély után kutatva. Az egyik pihenő alkalmával éppen a kapitány volt soron. Alighogy visszatért az asztalhoz, hatalmasat csattant a fején egy repülőhal.  Iszonyatosan káromkodott ízes orosz nyelven, mi pedig dőltünk a nevetéstől. 

A bátor halból aztán leves lett. A fedélzeten landoló potyautasok egyébként állandó húsellátást biztosítottak számunkra, de a kapitány volt az egyetlen, akit sikerült eltalálniuk. Többször is fogtunk ki nagy halakat, de egy részük kiszabadította magát, mielőtt az orosz kés áldozatául esett volna. Négy nagyobb hal viszont végül terítékre került. A legénység nagy örömére a kapitány az ázsiai konyhára specializálódott, úgyhogy friss szusiban sem volt hiány. 

Pecázás az óceánonForrás: Bartanics Fanni

Amikor aztán megpillantottam egy szigetet, minden újra értelmet nyert. Vegyes érzelmekkel és csokibarna bőrrel szálltam ki a hajóból. A partra érve kicsit szédültem, hiszen tizenöt nap után először álltam szilárd talajon, de pár óra múlva minden stabilizálódott. 

Semmi sem lehetetlen

Egyszerre voltam felhőtlenül boldog, elégedett és büszke, ugyanakkor szomorú, kétségbeesett és fáradt. Tudtam, hogy ezzel véget ért egy óriási kaland, de ugyanakkor kezdetét vette egy új, még izgalmasabb fejezet az életemben. 

Még egy hétig együtt szeltük a Karib-tengert a katamaránnal, így jutottunk el Szent Martinra, a Brit Virgin-szigetekre és a Dominikai Köztársaságba. Ezek a rövid utak sem maradtak izgalmak nélkül, ugyanis elszállt a robotpilótánk, így pár napig folyamatos kormányzást igényelt a hajó.  Bármennyire is fárasztó volt néha órákon át tartani az irányt, nagyon élveztem, hiszen így igazán kivehettem a részem a vitorlázásból. 

A legénység jégkrémmel jutalmazott meg, ami már nagyon rám fértForrás: Bartanics Fanni

Dominikán aztán végleg búcsút vettünk az orosz fiúktól, akikkel a két hét alatt életre szóló barátságot kötöttünk. Közép-Amerika felé vettük az irányt, hogy autóstoppal folytassuk utunkat (útjukat itt követheti – a szerk.). A vízen töltött három hét azonban, amelyet az alábbi videóban foglaltam össze, maradandó élmény volt. 

Az út célja a kaland, a határok feszegetése, az önmegismerés és az önmegvalósítás volt, de ennél sokkal többet kaptam. Megtapasztaltam, milyen a magánszféra teljes hiánya, hogyan kell ezt kezelni, milyen érzés a kulturális különbségekhez való folyamatos alkalmazkodás. Rájöttem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint hittem, és hogy semmi, de semmi sem lehetetlen.