Egyrészt azért ragaszkodtam ehhez a túrához, mert nagy tisztelője vagyok Téry Ödönnek és munkásságának. Másrészt mert már nehezen tudom elképzelni a hétvégét testmozgás nélkül. Ráadásul az 50 kilométeres távok kimondottan vonzanak.
Miután még nem jártam ezen a túrán, és beszámolókat sem olvastam róla, csak az itinerben vázolt, általam egyébként is jól ismert turistautakból sejthettem, mire számíthatok. Úgy gondoltam,
viszonylag könnyű, különösebb meglepetéseket nem tartogató túrát fogok bejárni,
amelyet legfeljebb a szélsőséges időjárás nehezíthet meg.
A hűvösvölgyi gyerekvasúttól induló túrát több hosszon, illetve kerékpárral is lehetett teljesíteni. Az utóbbi opciót, ha jól értesültem, hatan választották. Ami az egész éjszaka zuhogó eső miatt érthető, hiszen a tengelyig érő sárban nem sokan keresik a kihívást.
Ráadásul az időjósok egész napra monszunt ígértek. Ilyenkor tényleg csak a fanatikus természetjárók mennek ki az erdőbe, de úgy látszik, nincs belőlük hiány.
Rajtam kívül még száz ember vágott neki a hosszabb-rövidebb távoknak,
és a néhány biciklisen kívül még terepfutók is akadtak közöttük.
A reggeli rajtban még nem esett, de az égre nézve nem volt kétséges, hogy nem ússzuk meg a napot szárazon. Bár titokban reménykedtem, hogy nem kell használnom a poncsót, de a túra még Budapestet sem hagyta el, amikor szerteoszlottak a vágyálmok. A víz minden irányból áztatott: alulról, felülről, és a szélnek köszönhetően oldalról is.
A máriaremetei kegytemplomnál még csak egy kis esőkabáttal álltam ellen a csepergő esőnek. A Muflon Itatóhoz érve már be kellett látnom, hogy ez édeskevés lesz az egyre erősödő csapadékkal és széllel szemben, ha folytatni akarom az utat.
Elő a poncsóval, kapucni behúz, és irány tovább!
Miközben az esőtől tajtékzó tócsákat kerülgettem, és a szél úgy nyitogatta és hajtogatta rajtam a vízzáró réteget, mint valami rongyos hálóköntöst, egy pillanatra megkérdőjeleztem, jó ötlet volt-e nekivágni a túrának.
A klotildligeti ellenőrzőpontig nagyjából ilyen hangulatban szedtük a lábunkat. A kapucnik alól kikandikáló arcokról lerítt, hogy a többiek is vívódnak magukban, továbbmenjenek-e, vagy inkább kiszálljanak.
Aki le tud mondani a természetjárás szépségeiről, és megelégszik a kihívás élményével, annak nem kérdés, hogy folytatja az utat. Én így voltam ezzel, ezért Klotildligettől már kétségek nélkül tapostam a sarat, pedig a dömösi célig még át kell kelni a Pilisen és Dobogókőn, és jó pár csúszós ereszkedéssel is meg kell szenvedni. Mondhatni, az igazi túra még csak ezután kezdődött.
A viharrá erősödött tavaszi eső azonban sokakat megállásra késztetett a klotildligeti ellenőrzőpontnál. A legtöbben kiszálltak az értelmetlenek tűnő „vízitúrából”, így az út felénél már
azon tűnődtem, vajon van-e még rajtam kívül valaki a hosszú távon.
Gyorsítottam a tempómon, ahol a terep engedte, futásba kezdtem, mert kíváncsi voltam, hányan lehetnek még előttem.
A gyors tempó, a csúszós terepre való koncentrálás, a kapucnin kopogó eső és a szél zúgása olyan meditatív állapotban vitt előre, hogy
egyáltalán nem éreztem fáradtságot.
Amikor Pilisszántó környékén jártam, már enyhülni látszott az ítéletidő, de az eső továbbra is kitartott. Beértem egy-két túratársat, így meggyőződhettem róla, hogy nem egyedül bóklászom az erdőben. Sőt, a negyedik ellenőrzőponton, a Som-hegyi turistaháznál megtudtam a pontőrtől, hogy még kilencen vannak előttem.
A meleg és családias turistaházban mellesleg nem sokat időztem, mert ázottan és az orrom hegyéről is csöpögve egészen
idegennek éreztem magamat a tiszta és száraz szobában.
A ráérősen ebédelő emberek látványa egyáltalán nem emlékeztetett arra, hogy egy teljesítménytúra ellenőrzőpontján vagyok. Engem is kínáltak mindenféle jóval, de hogy ne hűljön ki bennem a kilométerfalás tüze, inkább továbbálltam.
Pilisszentkereszt utcáin átkelve megkezdődött az emelkedés Dobogókőre. A piros jelzést követve a sár ellenére egészen kényelmesen és gyorsan értem fel a Turistamúzeumhoz, ahol újabb ellenőrzőpontot érintettem.
A szervezők helyszínválasztása nem véletlen, hiszen a túra során leginkább
itt találkozhatunk Téry Ödön, a magyar turistaság alapítója emlékével.
Itt nemcsak a múzeum tárgyi emlékeire kell gondolnunk, hanem a kilátónál található Téry-emlékműre, illetve az innen induló Téry-útra is.
A kis pihenés után a Téry-úton, azaz továbbra is a piros jelzést követve kezdtem ereszkedni Dömös felé, egyre inkább csúszkálva. Az eső ekkorra már teljesen elállt, viszont a szél annál erősebben fújt, és a végén viharossá vált. A völgyben a patakká változott, szúrós növényekkel szegélyezett keskeny és meredek ösvény nehezítette a haladást.
Ezen a szakaszon néhány leszúrt Rittberger bemutatása után elvágódtam.
Ilyen csúszós talajjal még nem volt dolgom. Fókaügetésre emlékeztető mozdulatokkal próbáltam feltápászkodni. Hiába volt nálam túrabot, még az egy helyben állás is problémát okozott egészen a Körtvélyesig.
Mikor kezdjen el tisztulni az idő, ha nem a célba érkezéskor? Hát persze. Hiszen a Murphy-törvény is ezt diktálja. Az időjárás látványos felhőkkel búcsúztatta a napot, amelyet a viszontagságok ellenére fáradtság nélkül abszolváltam. Nem hittem volna, hogy nekem ennyi víz és szél kell ahhoz, hogy igazán jól teljesítsek.
A célban az oklevélen, a kitűzőn és a kedvességen kívül semmilyen frissítő nem fogadott, ami meglepő volt a Som-hegyi turistaház kínálata után. Meg is említettem, hogy a jövőben érdemes lenne jobban elosztani az ellátmányt, az 50-es távot teljesítőkre is gondolva. Mert bár nem vagyok különösebben édesszájú, azért egy csoki vagy egy üdítő jólesett volna egy ilyen nap után. Ezzel együtt szuper és emlékezetes túra volt az 2017-es tavaszi Téry Ödön 50.