Kerékpáron szeltük át a tengert

2017.03.29. 06:11

A Fudzsi megmászása és a japán Alpok után a Japánt alkotó négy fősziget egyikét jártuk be biciklivel. Sikoku a legkevésbé fejlett és látogatott japán sziget. 1988-ig csak hajóval és repülővel lehetett megközelíteni, ezért jóval elszigeteltebb és függetlenebb, mint Honsú, ám mélyebb Japán-élményt kínál.

Sikoku neve szinte összeforrt a zarándoklattal. Itt található ugyanis Japán egyik legősibb, leghíresebb és leghosszabb zarándokútja, amely 88 templomot érint, és behálózza az egész szigetet. Minden évben milliók járják végig az 1400 kilométeres utat, és az utóbbi időben egyre többen jönnek külföldről is.

A legkisebb a legnagyobbak közt

Az alig fél Dunántúl méretű Sikokun mindössze négymillió ember, Japán lakosságának három százaléka él. Kétezer méteres hegyvonulata bástyaként védi Honsút a Csendes-óceán felől érkező tájfunoktól, és egész évben kellemes klímát biztosít a Szeto-beltenger ezernyi apró szigetének. Keleti vidékén húzódik az ország legvadabb óceáni partszakasza,  míg lankásabb nyugati partszakaszán sorakoznak a nagyvárosai. A sziget középső vidékének sziklás, meredek völgykatlanai pedig szinte lakatlanok.

Sikoku legnagyobb részét sűrű, lakatlan erdők borítjákForrás: Puskás Zoltán

Kétórás hajóút után érkeztünk meg Tokusima kikötőjébe, ahonnan a legnagyobb hőségben vágtunk neki a nagyjából 400 kilométeres útnak. Eleinte az óceánparti útvonalon haladtunk, majd Kocsi városától a sziget zord hegyvonulatait szeltük keresztül, hogy a beltenger szigetei felé vegyük az irányt.

A nagyváros után a forgalom egy csapásra megszűnt. Zöldellő, nyugodt folyóvölgyekben tekerhettünk, amelyek nagyban hasonlítottak a Japán-Alpok barátságos útvonalaira.

Néptelen, barátságos útvonalakon haladtunkForrás: Puskás Zoltán

Ilyen egy japán iskola

A délutáni hőségben megálltunk egy kis falu szélén álló szürke, jellegtelen épület árnyékában. Első látásra kihalt laktanyának néztük az omladozó, magas kerítéssel körbevett, betontól szürkéllő szellemkastélyt. Ahogy csendesen falatoztunk, egyenruhába bújt tizenéves jelent meg az ajtóban,  ám úgy megijedt tőlünk, hogy rögtön visszafutott az épületbe. Két kedvesen mosolygó hölggyel és egy kissé komor, de barátságos úrral jelent meg újra, akik – mint később megtudtuk – az iskola tanárai voltak. Rövid ismerkedés és beszélgetés után megkértük őket, hadd nézzük meg, hogy néz ki egy vidéki japán iskola.

Első látásra nem nagy a különbség, másodikra hatalmasForrás: Puskás Zoltán

Az épületben már sokkal barátságosabb légkör fogadott minket. A zöld tábla, a gyermekrajzok, a szemléltető ábrák a hazai körülményeket idézték, csupán az írásjelek utaltak arra, hogy nem otthon vagyunk. A tiszta, világos, minden technikai eszközzel ellátott osztálytermekben nem sok diák tanul, mert – ahogy a világ más tájékain – Japánban is erősödik az urbanizáció, a vidéki lakosság száma fogyatkozik.

Nyáron is járnak a gyerek iskolába? – kérdeztük, tudván, hogy a felnőttek világa a vég nélküli munkáról szól. Nem – érkezett a megnyugtató válasz. – Pontosabban rendes tanítás nincsen, de foglalkozásokat tartunk, amelyekre kötelező bejárniuk a gyerekeknek.

A Csendes-óceán partvidéke

Japán utazásunk első napjaiban csupán egy ködbe burkolózó szürkés sávot láthattunk az óceánból, amelynek partját végeláthatatlan városok borítják. Sikokun végig csodálatos nyári időben kerekezhettünk, így feltárult előttünk Japán legszebb partszakasza. Ahogy a hegyekben, úgy szerencsére a partvidéken sem volt valami nagy forgalom, így az autók folyamatos zúgása helyett inkább a hatalmas hullámok morajlását hallgathattuk.

Az óceán mentén haladva folyamatos a cunamiveszélyForrás: Puskás Zoltán

Most békés volt minden, de a földrengéseiről híres országban soha nem lehet teljesen nyugodt az ember. Mint a partvidéken mindenhol, itt is folyamatosan találtunk cunamira figyelmeztető táblákat és kijelölt menekülőutakat a magasabb területeken épült óvóhelyek irányába.

A híres zarándokút jelzéseit viszont hiába kerestük. Bár néhány magányos, szalmakalapos vándorral összehozott minket a sors, de jobb híján ők is a széles országúton rótták a kilométereket. Az elszántabbak tradicionális öltözetben teszik meg a másfél-két hónapos utat.  A templomok pompás építményei viszont már messziről uralták a látóhatárt, nem volt nehéz őket megtalálni. Egy ilyen régi szentélyben tett látogatás volt a legmeghatározóbb háromhetes utam során.

Bár a nagyvárosok imahelyei sokkal modernebbek, grandiózusabbak, kidolgozottabbak, a környezet és a tömeg sokszor élvezhetetlenné teszi őket. A Muroto-fok közelében, az óceánra nyúló hegyfok tetején egy több ezer éves erdő közepén csupán néhány zarándokkal kellett osztoznunk a spirituális élményen, amelyet a fából ácsolt pompás épület ódon falai között éreztünk.

A 24-es számú szentély meghitt világa a Muroto-foknálForrás: Puskás Zoltán

A természet háborítatlan birodalmában

A Muroto-fok után szép lassan kiszélesedett a meredek hegyek övezte parti síkság, így egyre nagyobb lett a népsűrűség. A harmadik nap reggelén értük el a nyugati partvidék legnagyobb városát, a hatszázezres Kocsit. Megcsodáltuk pompás stílusban épült várát, aztán – mivel nem fért volna bele az időnkbe a teljes sziget megkerülése – nyugatra, a központi hegységrendszer irányába folytattuk utunkat.

Ez vár arra, aki a sziget belsőbb vidékei felé veszi az iránytForrás: Puskás Zoltán

Amíg a partvidéket viszonylag sűrű úthálózat jellemzi, a hegyekben csupán egy alagutakkal teletűzdelt autópálya és egy 6-os számú, kanyargósabb út közül választhattuk. Kerékpárral természetesen az utóbbin indultunk. Magyarországtól eltérően az egy számjegyű útvonal nem elsőrendű főutat, hanem kanyargós, egysávos hegyi utacskát jelölt. 94 kilométert kellett itt megtennünk, hogy elérjük a nyugati partvidék első falucskáját, és ezalatt három hágón kellett átverekednünk magunkat.

A leágazás után egy csapásra magunk mögött hagytuk a civilizációt, és kabócáktól harsogó, sűrű erdőben kaptattunk felfelé. A városban szerencsére jól feltankoltunk étellel és vízzel, hisz tudtuk, a sziget lakosságának mindössze egy százaléka él fent a hegyekben.

A 6-os számú út kalauzolt át minket a sziget nyugodt vidékeinForrás: Puskás Zoltán

Hogy miért a tenger melletti szűk sávot választják a japánok a hegység nyugalma helyett? Erre a kérdésre gyorsan megkaptuk a választ. Áthatolhatatlan őserdőben kanyargott az utunk,  amelyre a korábbi szakaszokon nem volt példa.

Néha egy-egy sebes folyású, kristálytiszta patak völgyén tekertünk át, máshol meredeken kaptattunk felfelé. Lent, a zajos nagyvárosokban a civilizáció okozott gondot, itt az állatok ijesztgettek minket. Egy helyen másfél méteres kígyó napozott, a fákon 6-8 centiméteres kabócák visítottak.

Jól megtermett kígyó pihen az aszfaltonForrás: Puskás Zoltán

Mindez önmagában még nem lett volna baj, ám az egyik folyóparti szakasz után üldözőbe vettek minket a böglyök. Lejtőn, egyenes úton még el tudtunk volna iramodni előlük, ám éppen ekkor kezdtük meg a felkapaszkodást a hegység legmagasabb, 1107 méteres hágójára. Ádáz harcot vívtunk a kellemetlenkedő rovarokkal, ennek köszönhetően viszont életünk egyik legjobb átlagsebességét produkáltuk emelkedőn.  A hegy túloldalán ránk esteledett. Mielőtt visszavonulhattunk volna sátraink védelmébe, még egy tizenöt centis ezerlábú is megmászott, csak hogy teljes legyen a napom.

Simanami Kaido – Út a tenger felett

Másnap délelőtt magunk mögött hagytuk a böglyöktől és egyéb fenevadaktól hemzsegő dzsungelt, és szerencsésen legurultunk Imabari városába. Ez a hely csodálatos, várárokkal körbevett kastélyán kívül arról is híres, hogy innen indul az a bámulatos, hetven kilométeres útszakasz, amelyen – a Szeto-beltengert átszelve – visszajuthatunk a legnagyobb japán szigetre.

De mégis, hogy lenne képes egy út hetven kilométeren keresztül átszelni a tengert? Ne felejtsük el, Japánban vagyunk, ahol semmi sem lehetetlen.  A beltenger több mint háromezer kisebb-nagyobb szigete közül kiválasztottak kilencet, melyeket hidakkal összekötöttek, és így jött létre a világ egyik leglátványosabb útvonala, amelyet kerékpárral a legélvezetesebb végigjárni.

Út a tenger felettForrás: Puskás Zoltán

A hidakhoz profin kivitelezett fel- és lehajtók és természetesen elkülönített kerékpárossáv is épült. A szigeteken pedig végig apró táblákkal jelölik az ideális kerékpáros-útvonalakat. A japánok amúgy is szívesen kerékpároznak, de ezen a szakaszon több kétkerekűt láttunk, mint előtte-utána összesen.

A Szeto-beltengeren keresztül vezető utat a világ leghosszabb függőhíd-együttesén kezdtük meg. A 4015 méter hosszú, három ívnyílású, hatpilléres Kurusima-Kaikjón.  Apró kis pontnak éreztük magunkat, ahogyan felfelé kapaszkodtunk a hídtest 65 méteres magasságába a kellemesen-lankásan megépített körkörös emelkedőn.

Előttünk már ott nyújtózkodott a híd három szigeten átívelő kolosszális vasszerkezete, alattunk hatalmas konténerszállító hajók húznak át a szoroson, körülöttünk pedig kisebb-nagyobb szigetek emelkednek ki a világoskék tengerből, ameddig a szem ellátott. A látvány lépten-nyomon megállásra késztetett, egyszerűen lehetetlen volt betelni vele. Ez az élmény szinte feldolgozhatatlan.

Az árapály igazi vadvízi folyókká változtatja a szűk tengerszorosokatForrás: Puskás Zoltán

A beltenger nagyobb szigetein Japán új, soha nem látott arcát ismertük meg. Csodálatos trópusi környezet, homokos tengerpartok, üdülőfalvak fogadtak minket. Mi eddig azt hittük, ebben az országban nem ismerik a kikapcsolódás, strandolás kifejezéseket, de most végre ennek az ellenkezőjére is fény derült. De azért itt sem kell tömegtől tartani, ha egy csodálatos júliusi napon ezekre a szigetekre vetődnénk.

Nincs tömeg Ósima szigetének hibátlan homokos partjánForrás: Origo

Az 1999-ben megépült, 70 kilométeres útvonalból 9,6 kilométert konkrétan hidakon tettünk meg. Minket legjobban az Omisima és az Ikucsi szigetet összekötő Tatara-híd nyűgözött le, amely valaha a világ legnagyobb támaszközű, ferdekábeles hídja volt. 220 méter magas pillérei felhőkarcolóként hasították az égboltot.

A Tatara híd lenyűgöző méreteiForrás: Origo

A dzsungelben átélt minden viszontagság ellenére úgy éreztük, jó döntés volt magunk mögött hagyni Honsú forgalmas partszakaszát, hiszen így Japán teljesen új arcát ismerhettük meg. A Szeto-beltengeren átvezető útvonalat pedig egészen biztosan a legszebb emlékeink között fogjuk számon tartani.

A harmadik részben a legdélebbi főszigetre, az aktív vulkáni tevékenységéről híres Kjúsúra teszünk látogatást.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK