Körbebicikliztem a szakadár kínai szigetet

2017.04.23. 20:00

Leesett az állam, amikor felpillantottam a Tajvan fővárosában magasodó Taipei 101 tornyára. A tájfun- és földrengésbiztos épületet 2004-ben a világ legmagasabbjaként emelték. Bár a dobogóról már rég lecsúszott, azóta dacol a 160 kilométeresnél is erősebb szelekkel és a rendszeres rengésekkel. Ám a szigetország csodái itt még nem értek véget. 

Ha már lúd, legyen kövér, gondoltam, amikor a háromhetes japán kerékpártúrát megfejeltem egy 11 napos tajvani szigetkörrel. Forró, párás szubtrópusi klíma várt rám augusztusban, ám az ország minden előzetes várakozást felülmúlt. 

Hétmillió szorgos hangya városa

A Kínától függetlenedni vágyó Tajvant az 1960-as gazdasági fellendülés emelte az „ázsiai tigrisek” sorába. Azóta is töretlen fejlődést mutat az alig egyharmad magyarországnyi területű, ám kétszeres lakosságú kis ország, amelynek termékei a világ minden pontján megtalálhatók.

A főváros, Tajpej hűen példázza, hogy komoly sikereket csak szorgalmas munkával lehet elérni. A város leginkább egy hangyabolyra vagy méhkasra hasonlít, melynek zsongása nem mérhető egyetlen európai nagyvároséhoz sem. Az itt élők büszkék arra, hogy részesei lehetnek Tajvan sikereinek. Pedig az élet itt sem fenékig tejfel.

Intenzív élmény. Utcakép TajpejbenForrás: Puskás Zoltán

Már kora reggel jócskán meghaladta a harminc fokot a hőmérséklet, miközben egy jókora domb tetejéről feltárult előttem a város. A párás fellegek, az autók légkondicionálójából áradó hőhullámok és a megszámlálhatatlan száguldozó robogó tovább fokozták a már-már elviselhetetlen klímát. 

A kínai jelekkel tarkított, mocskos külvárosi épületek fölött autópályák, gyorsvasutak cikáztak, döbbenetes volt az ellentét. Az előttem magasodó üvegpaloták már a 22. századot idézték, míg az út szélén a rongyos ruhákba bújtatott idős asszony pár dollárért kínálta a helyi gyümölcsöket.

Kevéssel odébb csillogó, színes paloták között sétáltam. Mindenhol őrök, sehol egy szemét, de szinte érezni a szomszédos utca mögött megbúvó árkádok egyszerű piacának bűzét. Érdekes élmény volt itt lenni, de már nagyon vártam, hogy kint legyek újra a természetben. 

A város egyik arca. Rendezettség, tisztaság és jólétForrás: Puskás Zoltán

Átkelés a hegyeken

Az ország nyugati partvidéke laposabb, keleten a hegyek közvetlenül szakadnak le a Csendes-óceán tajtékzó vizébe. Nyugat a gazdaság motorja, a fülledt pusztaságokban épültek fel az ország milliós nagyvárosai, keleten nincs helye a civilizációnak. A vidéki Tajvan jóval nyugodtabb, jóval emberibb, mint a főváros. A kicsiny falvak egyszerű, poros utcácskái a nappali hőségben kihaltak, lakóikkal csak az esti órákban lehet találkozni. 

Ázsiában nincs strandkultúra, pedig hely lenne rá bőven.  Egész nap a képeslapra illő tájat csodáltam, ahogy haladtam dél felé. A hatalmas zöld hegyek teteje mágnesként vonzotta magához a felhőket, másutt csodálatosan kék volt az ég. Néhol kinyílt a völgy, és egy gyors folyású folyó sietett az óceánba, másutt hosszú alagútban vezetett az út. Időnként több száz méterre küzdöttem fel magam, hogy aztán – egy gondosan kiépített kilátóhelyről – gyönyörködhessek a zöld és a kék szín ezernyi árnyalatában. 

Az óceán partján mindig van miben gyönyörködniForrás: Puskás Zoltán

Nyilván a legegyszerűbb megoldást a part menti – viszonylag forgalmas – főút jelentette volna a sziget megkerülésére, ám én jóval kíváncsibb voltam arra, hogy mit is rejtenek a fölém magasodó hegyek. Így letértem a biztonságos parti útról, és megkezdtem a több mint száz kilométeres emelkedőt. 

Tajvan középső területe nagyrészt érintetlen, az ország 10 százalékát nemzeti parkok alkotják.  Ezek közül az egyik leghíresebb a Taroko Nemzeti Park, amelynek szíve egy közel 30 kilométer hosszú, a Livu folyóból meredeken kiemelkedő, már-már függőleges, márványfalú szurdok. Az út csodálatos természeti környezetben, vízesésekkel tarkított völgyben vezet összesen 19 nyirkos sziklaalagúton át. 

A Taroko Nemzeti Park híres szurdokaForrás: Puskás Zoltán

A park vízeséseinek megcsodálása után a délutáni rekkenő hőségben indultam neki az emelkedőnek, abban a biztos tudatban, hogy az éjszaka már valahol a kétezer méter feletti régióban talál rám. A völgyben dübörgő folyó hamarosan felülnézetbe került, a lenti turistaáradat is hamar a múlté lett.  Ide már nem jönnek fel a turistabuszok,  csak néhány hozzám hasonló kalandor járta a vidéket. 

Itt már nem sok bringás teker

A kabócáktól harsogó lenti dzsungel egyre némább lett, csak néhány kíváncsi majom figyelt rám az út korlátjáról. Kétezer méteren aztán elértem a felhőket. Innen komorrá, szürkévé vált minden. Hideg, nyirkos lett a levegő, a bőröm már nem az állandó izzadástól volt nedves. Hat óra elmúlt, ezért lázasan kutattam táborhely után, tudván, hogy hamarosan beköszönt a sötétség. 

Úton a Taroko Nemzeti ParkbanForrás: Puskás Zoltán

Nagyon megörültem, amikor megpillantottam a kis étterem fényeit. Hosszú órák óta tapostam a pedált, már erőtartalékaim végén jártam. Mielőtt azonban felmérhettem volna a kínálatot, egy kedves helyi lány sietett elém kezében két kávéspohárral. Az egyiket mosolyogva átnyújtotta. Nem értettem, mit mond, de láttam a szemében az elismerést. 2200 méteren már nem sok bringás teker. 

A kellemetlen, hideg esti köd elől gyorsan visszahúzódtam apró sátramba, remélvén, hogy holnap szebb nap köszönt rám. Így is lett, másnap újra csodás kék ég alatt kapaszkodhattam tovább. Meg sem álltam a hegy tetejéig, a Hehuan-hegy csúcsáig, amelyre az ország legmagasabb aszfaltos emelkedője vezet. 

A csúcson ismét nagy tömeg fogadott. A fülledt parti nagyvárosokból sok helyi jön fel ide a szabadidejében, kitisztulni, feltöltődni. Szeretetük és elismerésük óriási volt. Lassan úgy éreztem magam, mint egy kerékpárversenyző a kocsikból kinyújtott kulacsok, energiaszeletek, csokik és biztatások közepette. Nagyon barátságos és kedves nép ez a tajvani. 

Élet háromezer méter felettForrás: Puskás Zoltán

Ötvenhat kilométer folyamatos lejtő után ismét pokoli kánikula és forgatag fogadott. A Nap-Hold-tó (Sun Moon Lake) környékén pazar szállodák sorakoztak. Ez az ország legnagyobb állóvize, ám a fürdés itt szigorúan tilos. A fene se érti ezeket a tajvaniakat. 

A java még hátravan – Jusan Nemzeti Park

A sűrűn lakott síkságból hamar elegem lett, így ismét egy folyóvölgyben kapaszkodtam felfelé. Célom immár a Jusan (Jáde)-hegység volt. Itt található ugyanis az ország legmagasabb pontja, a 3952 méteres Jáde-csúcs. Alig láttam az arcomba ömlő izzadságtól, ahogy kanyarról kanyarra küzdöttem a hegy grandiózus méreteivel.

Kétezer méter felett újból felhők fogadtak, olyan köd volt, hogy alig láttam ki a fejemből. Szőrszálaimon mint megannyi kristály, úgy csüngtek a harmatcseppek. Délután aztán megnyitotta csatornáit az ég. A hideg esőcseppek elől a látogatóközpont igényes épülete nyújtott menedéket.

A tárlat elkalauzolt a magashegység csodálatos világába, ám én jobban szerettem volna mindezt a saját szememmel látni. A csúcsmászás engedélyköteles” – közölte az épp szolgálatot teljesítő hölgy, ám engedélyt csak a központban lehet igényelni, legalább 30 nappal a mászás előtt. Ez nem túl biztató, de azért tegyünk egy próbát, gondoltam. 

Út a felhők közöttForrás: Puskás Zoltán

Négykor bezárt a központ, mennem kellett. „Ereszkedjen le Alisanba! – búcsúzott tőlem a hölgy. – Ott talán jobb idő van, és szállást is talál.” Ám nem azért küzdöttem egész délelőtt, hogy most megfutamodjak. 

2600 méteren, a látogatóközpont környékén tényleg nem találni szállást, de szerencsére találtam jó táborhelyet. Megettem az instant csípős levesemet vacsorára, majd átfagyott végtagokkal belebújtam a hálózsákomba, abban a reményben, hogy a másnap ismét napos időt hoz majd. 

Hajnali ötkor még teljes sötétség és szitáló eső fogadott a néptelen, néma dzsungelben.  Fejlámpám fényénél gyorsan összekaptam magam, és nekivágtam a Jáde-csúcs meghódításának. Hat óra után jelent meg a hajnal első pírja a keleti égbolton. Addig sejtelmes árnyú, hatalmas ciprusfák között bandukoltam. Az eső végre alábbhagyott, és mire felkelt a nap, az ég kékje is megjelent. 

Reggeli napfényben fürdik a Jáde-hegységForrás: Puskás Zoltán

Egyre jobban megjött a kedvem a túrázáshoz. A kis ösvény mintegy 13 kilométer hosszan kanyarog fel a csúcsig. Gyors tempóban haladtam, engedély hiányában igyekeztem kerülni a feltűnést, és mindössze két esőkabátos túrázót előztem meg. Tudtam, hogy ha a 3400 méteren található Paijun menedékházon túljutok, onnan már valószínű senki sem állít meg a csúcsig. 

De nem voltam elég gyors, reggel hétkor már messziről hallottam a motorfűrész hangját, a ház már életre kelt. Egyenruhás úriember sietett elém, és bőszen kérte a papírjaimat.  Meg is kapta az útlevelemet, de hiába játszottam az értetlent, angolra váltott, és közölte, hogy engedély híján nem folytathatom az utat. Nem voltam oda az ötletért, hogy visszaforduljak, de nagyon úgy tűnt, hogy nincs más lehetőségem. 

Rafinált helyen áll ez a kis ház, felette kopár hegyek emelkednek, alatta pedig áthatolhatatlannak tűnő dzsungel szalad le meredeken a mélybe. Ahogy szomorúan bandukoltam visszafelé, egy vadcsapást pillantottam meg. Fejemre húztam az esőkabátom, és nekivágtam a dzsungelnek. Az alig 20 centis ösvény hamar elveszett. Életem egyik legdurvább bozótharca következett a következő alig kétszáz méteren, majd vérző ujjakkal előbukkantam a menedékház ellentétes oldalán. De hajtott az adrenalin, nem is sétáltam, szinte futottam fel a hegyre. 

Csak azért is feljutottamForrás: Puskás Zoltán

Délután ismét megérkezett a tegnapi locsogós eső. Órákon keresztül eresztettem le a bringát, ronggyá ázva, átfagyva, mire a vad dzsungel végre datolyapálmákká, teaültetvényekké szelídült, és ismét kellemes lett a hőmérséklet. A Jáde-hegység nyugati folyóvölgyeiben termesztik a világszerte ismert, jellegzetes ízű tajvani oolong teát. 

Végül teljesen eltűntek előlem a hegyek, bűzös csatornák és rizsföldek terpeszkedtek a harminchat fokos pusztaságban. Áthaladtam az ország legrégibb városán, Tajnanon, és már a Dél-kínai-tenger partján állítottam sátrat. 

Datolyapálmák és teaültetvényekForrás: Puskás Zoltán

Amíg a Csendes-óceán felől frissítő szél érkezett az országba, ez a partvidék a nyirkos, sós légáramlatairól híres. Kerékpáromon, ruhámon, szemüvegemen vastagon megtapadtak a sószemcsék, éjjel nem bírtam aludni a közel százszázalékos páratartalom miatt. Hajnalban aztán hatalmas vihar érkezett a tenger felől, ami megváltás volt számomra. Hosszú percekig álltam kint az esőben, mintha csak egy kellemes zuhanyt vettem volna. 

A déli éden – Kenting Nemzeti Park

Egész nap bőszen tapostam a pedált, hogy magam mögött hagyjam a nagyvárosokat. Kaohsziung után végre ismét javult a helyzet, megérkeztem a sziget ujjat formázó déli nyúlványára, a Kenting Nemzeti Parkba. A hegyek után nem vártam sokat ettől a vidéktől, talán épp ezért tudott meglepni. 

Kenting Nemzeti Park – délen mindig szép az életForrás: Puskás Zoltán

Itt találkoztam a legszebb homokos strandokkal, itt barangoltam az Eluanbi Parkban, ahol a déli napsugarak apró csíkokként törnek be a dzsungel párás világába. És itt értem el az ország legdélebbi pontját, amelynek emlékműve szintén népszerű a turisták körében. 

A csodás élmények után újra a Csendes-óceán mentén haladtam, immár északnak. A Keleti-parti-hegység lankái viszonylag nyugodtabbak, itt már nincsenek olyan szintkülönbségek, mint a sziget északi részén. Az itt élő népek mégis jóval elszigeteltebben élnek ezen a tájfunok által gyakran sújtott partszakaszon. 

Egy hosszú, 130 kilométeres nap végén megfáradva tértem be egy útszéli, egyszerű étterembe. Jelbeszédemből rögtön látta a falusi asszony, hogy éhes vagyok, hozta is az étlapot. Angol nyelvű változat persze nem volt, ám a néni leleményessége határtalannak bizonyult. 

Formára csirkecomb, ízre egyáltalán nem azForrás: Puskás Zoltán

Activity játékosokat megszégyenítően utánzott le nekem legalább ötfajta állatot. Hamarosan érkezett is a tányérommal, rajta egy hatalmas csirkecomb. Még egy műanyag kanalat is kerített hozzá valahonnan. Kinézetre teljesen olyannak tűnt, mint édesanyám főztje, de ízre egyáltalán nem hasonlított. Ez volt életem legkülönlegesebb csirkecombja. 

Másnap reggel érdekes emlékműre lettem figyelmes az út mentén. Hófehér oszlop jelezte a helyet, ahol a Ráktérítő keresztülszeli a szigetet. 

A Ráktérítő pontos helyét jelző oszlopForrás: Puskás Zoltán

Fáradtan, de élményekben gazdagon tértem vissza az északon fekvő fővárosba. A szubtrópusi szigetország fizikailag próbára tett rendesen, de szépségeiért megérte küzdeni. A forgalom ellenére igazi kerékpárosbarát ország, széles utakkal, jelzett kerékpáros-útvonalakkal, csodálatos tájakkal. Kár, hogy majdnem tízezer kilométerre van tőlünk. Ha nem így lenne, biztos többször visszatérnék. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK