Kész akadálypálya volt a Bükkben túrázni

Vágólapra másolva!

Ha egy túrázó kék turistajelzést lát, akkor egyből az Országos Kéktúrára, a Dél-dunántúli Kékre vagy az Alföldi Kéktúrára gondol. Pedig az országban körbeérő 2550 km-es Kékkörön kívül is találunk kék jelzést a terepen, melyek általában egy hegységen vezetnek végig. Ilyen például a 72 km hosszú Bükki Kék is, amelynek nagy felfedezőkedvvel vágtam neki, hogy megismerjem a Bükk kevésbé ismert és változatos vidékét, illetve történelmét.

Lánczi Péter,

Turista Magazin

Vágólapra másolva!

Bükk utazás kék jelzés túra

Sok helyen jártam már a Bükkben, de a korábbi túráim során alig-alig érintettem a „bükki kék" útvonalát. A több mint 70 km-es út zöme ismeretlen volt számomra, így adta magát az ötlet, hogy végig kellene rajta menni. Nem sokat teketóriáztam. Éppen csak ránéztem a térképre, és

máris a hajnali vonaton találtam magam, amely Miskolc felé robogott.

Alig raktam valamit a kis hátizsákomba, és az időjárás-előrejelzést is csak a vonaton néztem meg. Úgy voltam vele, menni akarok, és semmi sem tarthat vissza egy kétnapos túrától. Később bebizonyosodott, hogy bármekkora túrázónak is gondolom magam, azért ez nem így megy.

A bükki expedíciómat a Miskolchoz tartozó Perecesről kezdtem el. Innen, a 6-os busz végállomásától indul a kék turistajelzés, amely 72 km-en keresztül kanyarog a Bükkben egészen Egerig.

A bányászok szerették a perecet

Pereces a 19. század végén a környék jelentős széntartalékainak köszönhetően jött létre. Nevét állítólag a környék perec alakot formáló hegyeiről kapta. De létezik egy monda is, miszerint az ország legfinomabb perece a miskolci, amelyet a „perecesi" bányászok olyannyira szerettek, hogy a vásárból hosszú rudakra fűzött perecszállítmánnyal tértek haza. Ezért lett a bányásztelep neve Pereces. A település 1950-től Miskolc része.

Mielőtt belevágtam a gyaloglásba, kis kitérőt tettem a Szén utcánál található bányászemlékműhöz, amely az 1947-es, kilenc emberéletet követelő bányaszerencsétlenségnek állít emléket. Nemcsak az emlékműre voltam kíváncsi, hanem az egykori Graenzenstein alagút bejáratának helyére is.

Egyesek szerint Graenzenstein Béla (1847-1913) bánya- és kohómérnökről, mások szerint Graenzenstein Gusztáv (1808 -1870) bányamérnök és gazdaságpolitikus tiszteletére keresztelték el az alagutat, amely 1870-től 1971-es bezárásáig folyamatosan üzemelt. Egykoron 2336 méteres hosszával a világ harmadik,

Európa második leghosszabb bányaalagútja volt,

melyben eleinte lóval, majd 1882-től gőzmozdonnyal vontatták a csilléket és a bányászokat szállító vagonokat az 1000 mm-es nyomtávú síneken.

Becslések szerint a száz évig üzemelő alagútban 14 millió tonna szenet szállítottak a diósgyőri vasüzembe. 1960-ban a Graenzestein alagút bejárata mellől indulva egy új alagutat is üzembe helyeztek, amely 1860 méteres hosszával Perecest és Lyukóbányát kötötte össze. 1947. május 2-án kilenc munkába induló bányász vesztette itt életét, amikor a tárnába szállító kisvasút bejárata rájuk omlott. Az omlás helyszínén ma szobor és emléktábla őrzi a szerencsétlenül járt bányászok emlékét.

Miután a diósgyőri vasgyár átállt széntüzelésről a földgázra, többé már nem volt szükség a szénre, így a fokozatosan csökkenő termelés 1971-ben végleg megszűnt. A vasúti pályát a rákövetkező évben felszedték.

Később az alagút bejáratát lezárták, betemették,

majd 2012-ben magát a járatot is „tömedékelték". Az alagút feltöltésére azért volt szükség, mert félő volt, hogy a rossz állapotban lévő járat egy esetleges földrengés során beomlik, ezzel reális veszélyt jelentve a fölötte lévő lakóházakra.

Ezekkel a munkálatokkal kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Sokan úgy gondolják, érdemes lett volna inkább turisztikai célokra felhasználni ezt az egyedülálló ipartörténeti műemléket, amit már több mint 45 éve átadtak az enyészetnek.

Miután megcsodáltam az emlékmű mellett kiállított vágathajtó gépet – melyhez hasonlót még sosem láttam korábban – nekiláttam a gyaloglásnak Varbó irányába. Rögtön az utam elején még meglévő tárnák bejáratára lettem figyelmes. Persze, munka már itt sem folyik régóta. Ezt a rozsdás vasajtók és a járatok előtti hatalmas csalános is jelzi, nem beszélve a közeli romos üzemépületekről.

A Varbó felé vezető utat kezdetben erdőben, majd dimbes-dombos, nyílt terepen tesszük meg. Varbót a Vár-dombnak is nevezett Nyerges-hegy oldalában, a település présházainál érjük el, majd a temetőn áthaladva érünk be a központba. Itt, a Hősök terén is egy bányászemlékmű jelzi a környék egykor legfőbb és egyben legveszélyesebb mesterségét.

Idilli kép után dzsungeltúra

A települést a dombokkal körbevett Varbói-víztározónál hagytam el, ahol a napon sütkérező kacsák és a csendben szunyókáló horgászok képe a pihenés idillikus csendéletét tárta elém. A Varbói-víztározót alapvetően a hegyekről lezúduló vízár befogadására hozták létre, de szárazabb időben is folyamatos a tó vízutánpótlása, amit a Nyögő-patak biztosít. Sajnos a tóban fürdeni tilos. Ezért a nyári kánikulában túrázóknak maximum a falu nyomókútjai szolgálhatnak felfrissüléssel.

A víztározót elhagyva a kék az út legészakibb része, a Lippa-fő felé veszi az irányt. Dimbes-dombos kaszálókon és virágos réteken emelkedünk párszáz méteren keresztül, mielőtt beérnénk az erdőbe. Ezen a szakaszon még kényelmesen ballagtam a bükkösben, és nem is sejtettem, hogy a várva-várt Harica-patak völgye milyen megpróbáltatásokat tartogat számomra, ugyanis nem számítottam arra, hogy az idáig kényelmes utakon kanyargó kék egyszer csak átmegy dzsungelbe.

Nem is akartam hinni a jelzésnek, ami a sűrű bokrok irányába mutatott, ahol nyoma sem volt útnak. Legalább egy órát bolyongtam a környéken hitetlenül, mire a térképen pontosan beazonosítottam a pozíciómat, és „jó cserkészként" nekiláttam a patak követésének, hiszen az útnak valahol itt kellene mennie. A sűrűn benőtt, vadregényes völgyben – többször átkelve a Harica-patakon – törtem előre a helyenként fejmagasságig érő csalánosban. A nem várt nehézség pikantériája az volt, hogy

időnként még jelzést is láttam a fákon, annak ellenére, hogy út nem volt.

Általában ez fordítva szokott lenni. Később aztán kivehetővé vált az út nyomvonala, és a jelzések is magabiztosabban vezettek az Örvényes-kői pihenőhöz, de a burjánzó vegetáció itt is akadályt jelentett.

Az Örvényes-forrástól új nehézségekkel kellett szembenéznem. Bedőlt fák, leszakadt ágak borították az ösvényt egészen Szentlélekig. Ezen a szakaszon is lassú és fárasztó volt a haladás, de leginkább nyűgös, ahogy a kidőlt fák között „mászókáztam". Kezdetben nem is értettem, miért van ilyen állapotban a turistaút, de aztán leesett, hogy

ez a rendkívüli áprilisi időjárás eredménye.

Azért az meglepett, hogy sem a terepen, sem az interneten nem találni aktuális információt a bükki turistautak állapotáról.

Megküzdve az erdővel, kis pihenőt iktattam be a Látó-köveknél. Bár a zöldellő lombok ilyenkor kevesebbet engednek a kilátásból, azért az égnek meredő sziklákra mindig megéri felkapaszkodni. Innen nemcsak a Bükk északi területeire, hanem többek között az Upponyi-hegységre és a Lázbérci-víztározóra is kiválóan rálátni.

A Látó-kövektől alig egy kőhajításnyira van a műút, onnan pedig a pálos kolostor romjáról híres Szentlélek. Hazánk gótikus műemlékromjai közt igen jelentősnek számít az 1300-as évekből származó templomrom, de a szerzetesi rendház maradványai is kivehetőek. A pálosok már a 16. század közepén – még a török hódoltság előtt – elhagyták a kolostort, melyet az 1739-ben Diósgyőrbe visszatelepedő szerzetesek már nem építették újjá.

A kolostor állapota az idő múlásával folyamatosan romlott.

Jelenleg állványokkal próbálják megtámasztani, de kétségtelenül eljött az ideje egy átfogó renoválási munkálatnak.

A kék út egy nagy cikkcakkal ereszkedik le Ómassára a Farkas-nyak-völgyön keresztül. Szerencsére az erdészet ezen a meredek szakaszon már kipucolta a turistautat, így itt már nem kellett megküzdenem a kidőlt fákkal. Leértem Ómassára, a szűk Garadna-völgy egyutcás kis településére, ami annak ellenére, hogy közigazgatásilag Miskolchoz tartozik,

még mindig egy klasszikus kis múlt századi falu benyomását kelti.

Ómassa az 1770-ben talált vasércnek és az idetelepedő iparnak köszönheti létrejöttét. A település első lakói német munkások voltak, akik az 1814-ig működő olvasztókohónál dolgoztak. Miután a vasércolvasztás áttelepült Újmassára – és a régi kohót is elbontották –, a településre szlovák favágók és üvegfúvók költöztek.

Ómassáról rézsútos úton kapaszkodtam fel a meredek Jávor-hegy oldalába, amit újfent a hóteher alatt leszakadt ágak nehezítettek. Fellélegezve értem ki a Jávorkútra vezető műútra. Innentől már nem kellett nagyokat lépnem, hajolnom vagy másznom a haladáshoz, csak az aszfaltcsíkot kellett követnem a vadászházig.

Kidőlt fák, letört gallyak

A Jávor-kút mellett az 1920-as években felépített vadászház ma panzióként és étteremként üzemel, de eredetileg Bethlen Istvánnak, Magyarország miniszterelnökének volt a rezidenciája. Az államosítást követően az Észak-Magyarországi Állami Erdőgazdaság üzemeltetésében turistaházként működött. Jelenleg magánkézben van.

Jávorkúttól a kék jelzés a Bükk-fennsík belseje felé veszi az irányt. Kezdetben az aszfaltúton folytatjuk az utunkat, majd az erdőbe kanyarodva a Nagy-Kőris oldalában bükkösből fenyvesbe érünk át. Sajnos ezen a részen is sok a kidőlt fa és a letört gally, de legalább már a haladásban nem gátolnak, mert az erdészet ezt nagyobb részben megtisztította. Persze a látvány ettől még szomorú.

A Bükk-fennsíkot a Lendeczky-úton – amely egy rossz minőségű keskeny aszfaltút – szeljük át egészen a Lillafüredet és Répáshutát összekötő országútig.

Az utat szegélyező víznyelőkkel, zsombolyokkal tagolt zöldellő fennsík hazánk egyik legszebb tája,

amin annak ellenére is élvezettel mentem végig, hogy ottjártamkor éppen záporeső hullott.

Az akadályokban bővelkedő, és sok erőt felemésztő utamat a Lusta-völgyben folytattam. Ebben a szorosban látszott csak igazán, milyen károkat okozott a tavaszi havazás. A meredek hegyoldalban kapaszkodó fák nemcsak az ágaikkal adták meg magukat a hatalmas tehernek, hanem egész testükkel.

Fáradtan csak arra tudtam gondolni, hogy szerencsés vagyok, amiért az erdészet előbb ért ide a láncfűrészekkel, mint én, mert ezeken a hatalmas, kidőlt fákon már aligha lett volna erőm átjutni. Ez az állapot a műút keresztezése után is fennállt, ahogy a Száraz-Szinyán emelkedtem Bükkszentkeresztig.

Este nyolc volt, mire fáradtan, kissé nyúzottan elértem a települést,

és egyben kétnapos túrám pihenőállomását. Közel 40 km-t gyalogoltam, ami normál esetben nem különösebben viselt volna meg. De a Harica-patak menti dzsungel, az Örvényes környéki szakasz bedőlt fái és a Bükk-szerte előforduló leszakadt ágak nemcsak lassították a haladást, de igazi testet átmozgató tornát is jelentettek, izomlázat okozva olyan helyeken, ahol korábban még nem tapasztaltam.

Nem számítottam arra, hogy ilyen kutyául fogom magamat érezni már az első napon. Sebeimet nyalogatva a holnapra gondoltam. Arra, vajon bírni fogom-e, van-e értelme folytatni az utat, ha ugyanilyen megpróbáltatások várnak rám?

Talán jobban utána kellett volna néznem, mire is vállalkozom?

De hát nem találtam részletes leírást vagy térképet arról, hogy hol járhatatlan az erdő. Ezekkel a gondolatokkal, illetve a kék folytatásának bizonytalanságával tértem nyugovóra bükkszentkereszti szállásomon, a reggeli ébredésre hagyva a döntést.

A Bükkben zajló kárelhárítási munkákról és turistaútjainak jelenlegi állapotáról a területileg illetékes Északerdő Zrt. munkatársát, Vereb István kommunikációs tanácsadót kérdeztük.

Az Északerdő Zrt. nyilatkozata

Az április 19-20-ai hóesés következtében társaságunk területén több mint 10 000 hektáron több mint 100 000 köbméter fa dőlt ki, illetve tört el. A károk felmérésével egyidőben megkezdődtek a közutak járhatóvá tételével kapcsolatos munkák, majd az erdőgazdasági feltáróutakra dőlt fák eltávolítása. A munkákhoz szükséges hatósági engedélyek kiadása folyamatosan történik.

Azon turistautak rendbetétele megtörtént, amelyek vonalvezetése a feltáróutakhoz csatlakozik. Az erdőállományokon belül futó turistautak felszabadítása – mivel azok lényegében csak gépet igénylő fakitermeléssel oldhatók meg – csupán az állományok kárfelszámolási munkáival egy időben történhet meg. Ez több hónapos, részben 2018-ra áthúzódó munkát jelent. A kárfelszámolási munkák rendkívül balesetveszélyesek, költség- és időigényesek.

Már járható az Országos Kéktúra útvonala, a Tebe út – Répáshuta, a Tebe út - Hollóstető, a Szinva-forrás - Mészárszék és a Répáshuta - Hármashatár közötti, káresemény miatt járhatatlanná vált turistaút.

A helyzet változásáról az érintett erdészeti igazgatóságaink tudnak a későbbiekben naprakész tájékoztatást adni. Az igazgatóságok elérhetősége megtalálható az ÉSZAKERDŐ Zrt. internetes oldalán.