Amikor beléptem Bolíviába, mintha egy évszázadot ugrottam volna vissza az időben. Sőt még annál is többet, néha szinte a középkorban éreztem magam. Tudtam, hogy Bolívia a legolcsóbb dél-amerikai ország, és nem számítottam magas fejlettségre. De a kultúrsokk így is felülmúlta a képzeletemet.
Az első meglepetést az a rengeteg asszony okozta, akik egész nap a poros járdákon ücsörögtek népviseletben. Hosszú, fonott hajukkal, keménykalapjukkal, rakott szoknyájukkal és piszkos kezükkel bizarr látványt nyújtottak, főleg, hogy
olyan ételt árultak, amit ott főztek meg az utcán.
Később kiderült, itt egyáltalán nem dívik boltban vásárolni, a napi betevőt mindenki a piacon, vagyis az utcán veszi meg az árusoktól.
A második meglepetést a fiatalok okozták. Errefelé – ahogy az egész dél-amerikai régióban – húsz évesen már mindenkinek van egy-két gyereke. Bolíviában azonban a kicsik nem mesekönyvek és fejlesztő játékok között nőnek fel. Az anyák egyszerűen beletekerik a kisbabákat az itt divatos, színes kendőkbe, és a hátukra kötik őket. A kicsik egy-két éves korukig így szundikálják végig a napokat,
négy-öt évesen pedig már ők is beállnak a piacra árusítani.
A legnagyobb sokkot mégis az okozta, amikor az egyik állomás felé tartva arra lettem figyelmes, hogy egy édesanya a négy-öt éves kisfiára vár az út szélén. A kisfiú ugyanis éppen a dolgát végezte a járdaszélen guggolva, mintha csak otthon lenne a mellékhelyiségben. A járókelők nem szóltak egy szót sem, rá kellett jönnöm: az ilyesmi errefelé természetes dolognak számít.
De Bolívia más szempontból is a múltban él. „Itt fáj, a bokámnál” – hallottam egyszer, ahogy egy középkorú úr magyarázza nyavalyáit egy kalapos hölgynek. Az asszony megvizsgálta a problémás testrészt, majd levett egy kenőcsöt a polcról, és átnyújtotta a betegnek. A nő nem volt más, mint egy bruja, vagyis boszorkányasszony.
A helyiek többsége ugyanis nem hisz a nyugati orvoslásban,
a legtöbben az indián bábákat keresik fel, ha megbetegszenek.
Bolíviát járva az ember rengeteg kenőcsöt, különböző port és mágikus orvosságot áruló boszorkányasszonnyal találkozhat. „Nem csak akkor jönnek ide az emberek, ha gondjuk akad az egészségükkel” – mondta az egyik aranyfogú boszorkány. „Ha szeretnének kérni valamit az istenektől: gazdagságot, házat, autót vagy éppen házastársat, itt megkaphatják. Minden hozzávalót árulunk az áldozat bemutatásához.”
És hogy mit áldoznak? Itt jött a végső sokk: Bolíviában a boltokban nemcsak cukrokat, képecskéket és figurákat árulnak, hanem halott állatokat is. „A kiszárított lámát el kell égetni a kérést leíró táblácskával együtt. Így kell Pachamamának, vagyis a földanyának áldozni” – magyarázták. Az Andokban élő népek, így a bolíviai indiánok is a Holdhoz, a Naphoz és a Földanyához intézik imájukat.
És hogy jön ide a karácsony? Ezt igazából magam sem értem. Mégis minden tele van karácsonyi díszítéssel az országban, hónapokkal az ünnepet megelőzően. Bár a spanyol hódítók ide is elhozták a kereszténységet, volt hittérítés és inkvizíció, a helyiek mégsem vették át teljesen a vallást, csak néhány szokást sajátítottak el. Ezek most összekeveredve élnek a saját, Inka Birodalom előtti rituáléikkal.
Szenteste Bolíviában éjféli misére mennek az emberek. Két áldozatot visznek a templomba: egy kis Jézus-figurát és egy olyan tárgyat, amely a szakmájukat jelképezi.
A mise után elindul a petárdázás, és másnapig meg sem áll.
25-én már nem templomba mennek, hanem indián szokás szerint áldoznak Pachamamának egy lámatetem elégetésével. Ilyenkor nem szégyen házat, autót vagy éppen kólát kérni – ezek mini másait viszik magukkal a rituáléra.
„A helyi papok tisztában vannak vele, hogy itt komoly múltja és jelene van a pogány szokásoknak” – mesélte egy helyi doktornő, akihez a hegyi betegség miatt mentem. „Teljesen elfogadott, hogy a két vallás egyszerre létezik, egyfajta elegye alakult ki a kettőnek” – tette hozzá.
Az ország egyébként nem így nézett ki néhány évtizeddel ezelőtt. Bár a lakosság közel 70 százaléka őslakos, az elmúlt évszázadokban
szégyen volt indiánnak lenni Bolíviában.
Szégyen volt a saját nyelvüket beszélni, népviseletet hordani és részt venni az ősi rituálékon. Nemcsak azért, mert az indiánok az alsó osztályt jelentették, hanem mert a jogaikat is jelentősen korlátozták.
Az ősi tradíciók a jelenlegi elnök, Evo Morales hatalomba kerülésével elevenedtek fel országszerte. Az első indián származású államfő új lendületet adott a hódítások előtti szokásoknak. „Új identitást nyertek ezek a hagyományok” – mondta egy helyi férfi, Miguel.
Mára a lakosság nagy része büszke a gyökereire, és nem fél beismerni származását.”
Mindezek után még nagyobb meglepetést okozott, amikor egy Mikulás-buliba csöppentem La Pazban, az ország nem hivatalos fővárosában. Kilométeres menetben jöttek egymás után a vidáman kurjongató Santa Clausok, táncoló ajándékok, csillámló zöld ajándékkészítő manónak öltözött felvonulók. Még Mikulás-sapkás Marvel és Star Wars szereplőkkel is találkoztam.
A helyiek sorra vásárolták a műhavas kalapokat és Merry Christmast éneklő szemüvegeket, még a népviseletet hordó boszorkányasszonyok is táncra perdültek egy-egy fénykarddal. Egy biztos, a bolíviai karácsony a legbizarrabb jelenség, amit életemben láttam.