Tökéletes kirándulóidőnk volt a fekete hegyek országában

podgorica,montenegró
A Milleniumi híd
Vágólapra másolva!
A balkáni országok egyre népszerűbbek a magyar utazók körében is. Görögország, Bulgária és Horvátország mellé Albánia és Montenegró is felkerült egy ideje azok listájára, akik a vízparti nyaralásokat kedvelik. Ha azonban nem a tengerparti pihenésért megyünk, érdemes akár tavasszal is a Balkánra utazni. Nagy kirándulásokat tehetünk ezeken a helyeken, már kellemes időben, de tömeg nélkül.
Vágólapra másolva!

Az idén tavaszra tervezett balkáni kirándulásunk végül egy rövidebb forgatókönyv szerint alakult: Albániában és Montenegróban jártunk. Mivel én a volt jugoszláv tagállamok közül valamennyiben megfordultam már, és láttam azokból többet vagy kevesebbet, az ottani élményeim után nagyon kíváncsi voltam Montenegróra is, mely

csak 2006-ban függetlenedett Szerbia és Montenegró államszövetségétől.

Talán mondanom sem kell, nem csalódtam: városnézés, könnyű természetjárás és még a montenegrói tengerpart is belefért egy rövid ott-tartózkodásba.

A Millenium híd Podgoricában Forrás: wikipedia.org / panoramio / ines lukic

Néhány barátommal, fapados légitársasággal repültünk Montenegró fővárosába, Podgoricába, melyre még hónapokkal ezelőtt, az eredeti terv lerövidítése után, néhány ezer forintért vettük meg jegyeinket. Amúgy is arra készültünk, Montenegró valamennyivel alacsonyabb árakat kínál majd, mint amilyeneket itthon találni. Ez ugyan csak részben teljesült, ám cserébe a pénzváltással sem kell sokat bíbelődni. Montenegró ugyanis, bár nem euróövezeti tag, a másik kicsiny balkáni országhoz, Koszovóhoz hasonlóan, egyoldalúan bevezette az eurót fizetőeszközként.

A főváros, ahol vétek lenne járműbe ülni

Euróból pedig tizenkettőt kell kifizetni arra, hogy egy taxi Podgoricában a reptérről címre vigye az utasokat. Innentől pedig a városnézéshez lényegében el lehet feledkezni a járművekről.

Podgorica ugyanis nem túlságosan nagy település, és eredeti óvárosából csak nagyon kevés maradt meg.

Néhány ház, egy-két régi templom valamint kisebb mecset a török hódoltság korából, a régi híd a Ribnicán – a város fő folyójának, a Morača-nak egyik mellékága –, és egy több száz éve működő étterem mai örököse: főként ezek képviselik a háborúk során elpusztított, majd a jugoszláv évtizedek alatt újraépített város történelmi örökségét.

A régi vár alatt fut a folyó, a túloldalon a jugoszláv évtizedek alatt házgyári üdülők Forrás: Juhász Péter

Mi főként a város nevezetességeire koncentráltunk, de ha több időnk lett volna, biztosan túráztunk volna a város fölé keleti irányban magasodó hegyekbe is. Montenegró ugyanis hegyeiről kapta a nevét. A montenegrói nyelvben – a szerb egy változata – Crna Gora az ország neve, azaz a „fekete hegyek" országa. Az általunk is használt „Montenegró" egy újlatin megfelelőként terjedt el, ez a magyarázat az olaszos hangzásra.

A főváros, Podgorica azonban önállóan is megér egy látogatást,

és bennünket egyáltalán nem zavart az, hogy más európai fővárosokhoz képest jóval emberléptékűbb, azaz nem kell több napon át folyamatosan talpalni a bejárásához. Szállásadónk csak egyike volt azoknak a helyieknek, akik szinte szabadkoztak amiatt, hogy városuk kicsi, ahol egyébként az ország lakosságának nagyjából harmada, kb. 180 ezer ember él. Mi ettől még ugyanolyan érdeklődéssel jártuk be, mint más helyeket.

Vlagyimir Szemjonovics Viszockij, szovjet-orosz színész-dalszerző emlékműve a Millenium hídnál Forrás: Juhász Péter

Az újvárosi részen felkerestük a Dvorac Petrovicát, egy egykori kastélyépületet – itt senki ne gondoljon Versailles méretű kastélyrendszerre –, amely régen a királyi család téli rezidenciája volt. Most kortárs kiállítást nézhettünk meg a szobáiban, épp szerb alkotók mutatták be főként a délszláv háborúk ihlette, sajátos, átértelmező munkáikat.

Felkerestük a Saborni hram Hristovog Vaskresenja-t, azaz a Krisztus feltámadásáról elnevezett új katedrálist is.

Érdekes, hogy a város keresztény vonatkozású látnivalói között nem a régebbi templomok, hanem ez áll az első helyen, pedig nemrégiben épült, és még nincs is teljesen kész. Ennek magyarázata az, hogy a katedrális valóban lenyűgöző kívül-belül, méreteivel, formáival, illetve festményeivel, mozaikjaival. Ugyanakkor környezete zavarba ejtő. Saját mélygarázsa van, ám körülötte a porban parkol rengeteg autó, és feldúlt, elhagyatott sírok alkotnak éles kontrasztot az épülettel.

Az új katedrális impozáns épülete Podgoricában Forrás: Juhász Péter

Néhány köztéri emlékmű mellett megnéztük a 2005-ben épült Millenium hidat is, melyet a második világháborús olasz megszállás elleni felkelés emlékére építettek. A híd fehér színével messziről látható.

Podgoricában sem érdemes kihagyni az Öreg hidat.

Ez ugyan jóval kisebb, mint más balkáni, hasonló nevű építmények - például Mosztárban, hogy egy ismertebbet említsek -, ám annál patinásabb. Eredetileg még a római korban épült, majd a XVIII. században Adži pasa rendelte el restaurálását. Tetszett a híd és környezete, a már nem létező vár maradványai, mely nyáron kedvelt sétálóhely.

Az Öreg híd és környéke Forrás: Juhász Péter

Innen délre az egykori óváros utcáit járva, mecsetek között sétáltunk el az itteni egyik leglátványosabb emlékig, a muzulmán óratoronyig, azaz a Sahat Kulláig. Ezt néhány éve újították fel, most pedig a város egyik legfontosabb épülete, közvetlenül a Pod Volat nevű étterem mellett. Mi többször is étkeztünk itt, ahol a hazainál egy kicsit olcsóbban laktunk nagyon jól, finom balkáni ételekkel, grillen készült húsokkal, csevappal, pleskavicával, salátákkal. A Pod Volat itt afféle műintézmény, az 1990-es évek óta működik, bár elődje már jó kétszáz éve fogadta a vendégeket. Egy dologra érdemes ugyanakkor készülni: a hely dohányzó, így jó idő esetén, érdemes a kerthelységbe ülni azoknak, akiket zavar a füst.

Tó és tengerpart is belefér akár egyetlen napba

Montenegrói kirándulásunk folytatásában a Shkodrai-tóhoz látogattunk. Ami Magyarországnak a Balaton, Macedóniának az Ohrid, úgy Montenegrónak és Albániának az a Shkodrai-tó. A hatalmas víz, amelyen a két ország osztozik, megannyi öblével, természetvédelmi területeivel, magaslataival, hajózási lehetőségeivel akár önálló célpontja is lehet egy néhány napos kirándulásnak.

Virpazar tóparti része a Besac-várból Forrás: Juhász Péter

Mi vonattal, 1,5 eurós jeggyel jutottunk el Virpazarba, átkelve a tó egyik szűkebb részén épített, a Lesendro-erőd melletti vasúti töltésen.

Virpazarból egy könnyű sétával elérhető Besac vára.

A XV. században hegytetőre épült ottomán erődítményt néhány éve EU-s forrásokból felújították. Eredetileg – a történészek szerint – egyfajta kulturális értelemben vett határkijelölő szerepe volt a török befolyás alatt lévő és a montenegrói régiók között. A vár egyébként csak az egyike a Shkodrai-tó körüli hegyeken található, hangulatos váraknak, kolostoroknak. Nagyszerű kilátás nyílik innen a tóra, környezetére, Virpazarra, ahol egy épülő hotel és a helyi hajózási szolgáltatást nyújtók jelzik, hogy nyáron nagy élet lehet itt.

Virpazarban könnyű sétával, a vasútállomástól nagyjából 2 km-re elérhető a Besac-vár, melyet pár éve felújítottak Forrás: Juhász Péter

A tó megannyi öble különleges madárfajoknak ad otthont, és van még egy dolog, amiben – Albániához hasonlóan – Montenegró is egyre nagyobb figyelmet követel magának. Ez pedig a helyi bortermelés fejlődése.

Virpazarban és környékén is számos helyi termelő kínálja egészen kiváló ízű borait.

Igaz, néha elég borsos árat kell értük fizetni. Mindazonáltal, Montenegró még így is olcsóbb, mint a nagyon felkapott és megállás nélkül dráguló Horvátország.

Megnéztük azt is, milyen a montenegrói tengerpart tavasszal. A nyaralók körében közkedvelt Barig nem mentünk el, de Sutomoreig elvonatoztunk Virpazarból.

Sutomore tengerpartjának egy szakasza szezonon kívül Forrás: Juhász Péter

A montenegrói tengerpart első pillantásra gyönyörű – másodikra viszont nagyon szemetes, még azokon a szakaszokon is, ahol nyáron bizonyosan hemzsegnek a turisták. Épp ezért dőreség lenne csak a helyben élőket felelőssé tenni a helyzetért. Sutomore példája azonban jól mutatja, hogy közös erőfeszítés nélkül hamarosan megszűnik a pazar természeti környezet. Erre figyelmeztet a város szélének szemétlerakó területe, amerre akkor tévedtünk el, amikor a tengerpartról a Haj Nehaj erőd felé vettük az irányt.

Haj Nehaj a város északi szélén álló hegyen épült egykori erődítmény, ahová nem egyszerű feljutni.

Be kell vallanom, mi sem tettük meg. Déli irányból közelítve egy helyi lakos megmutatta, hol van az egyik ösvény, amin felkapaszkodhatunk, ám akkor úgy ítéltük meg, a meredek, sziklás talajon már nem vágunk neki az útnak. Így a távolról is kétségkívül impozáns épület, illetve a hegycsúcs meghódítása későbbre maradt.

Sutomore hegyei ezúttal kifogtak rajtunk, maradnak a következő alkalomra Forrás: Juhász Péter

Vonattal a tengerpartról éppolyan kényelmesen vissza lehet érni Podgoricába, mint onnan a vízhez. Persze ne lepődjünk meg, hogy itt minden kisebb és egyszerűbb mint nálunk, és a főbb menetrendi tudnivalók egy része is kézírásos papírlapon olvasható el a vasútállomás várótermében. Ez azonban különösen megnyugtatóvá teszi a helyzetet.

Ez is arra utal, hogy a balkáni, a közép-európai államoknál szegényebb országok a maguk módján, de törekednek arra, hogy aki idelátogat, jól érezze magát.

Mi is segítőkész emberekkel találkoztunk, és bár például az angol nyelv érezhetően kisebb úr még a frekventált helyeken is, mint máshol – Montenegrót nagyobb számban orosz, szerb, macedón turisták látogatják –, gondunk a megértetéssel soha nem volt.

Eklektika egy városszéli házban, Sutomore-ban: szőlőtőke és hajózási kellékek Forrás: Juhász Péter

Persze olyan is volt, hogy kevésbé felszínes beszélgetést is tudtunk folytatni valakivel. Virpazarba tartó utunk során, a vonaton beszélgettünk angolul egy helyi férfival, aki hajósként dolgozik a montenegrói vizeken. Montenegró nem nagy – hallottuk sokadik alkalommal is tőle –, ellenben nagyon szép, és nagyon nagy szüksége van a turistákra, a költéseikből származó bevételre.

Akkor, és azóta is úgy gondolom: rajtam valószínűleg nem fog múlni,

hiszen a parányi állam nagy részét még így sem láttuk mostani utunkon. Montenegró ugyanakkor csak megerősítette korábbi vélekedésemet, hogy a Balkánt nem elég látni, hanem, ha mód van rá, érdemes ezekbe az önmagukban is sokszínű és érdekes országokba visszajárni.