A húsvéti ünnepek idejére pörgős és tartalmas háromnapos kirándulást tettünk Zágrábba és a Plitvicei-tavakhoz. A horvát főváros kellemes meglepetést tartogatott, a tömegturizmus viszont romba dönti a gyönyörű tavak környékét.

A horvát tengerpart eddig mindig elterelte figyelmünket attól, hogy meglátogassuk a horvát fővárost, Zágrábot és a Plitvicei-tavakat, ám a húsvéti ünnepek pont kapóra jöttek, hogy egy tartalmas, háromnapos kirándulással kipipáljuk ezen mulasztásunkat. Mivel nem volt kedvünk idegeinket próbára tenni az ünnepi dugókban az autópályákon, párosítottuk a kényelmest a költséghatékonnyal, és kihasználtuk a MÁV Spar-Day akcióját, hogy 30 euróért (kb. 10 ezer forint) eljussunk Zágrábba. Leszámítva egy elhanyagolható mértékű késést, bejött számításunk: az esti vonattal pár óra alatt már a horvát fővárosban is voltunk, hogy a következő reggel jó korán elinduljunk az onnan két órára lévő rastokei vízesésekhez és a Plitvicei-tavakhoz.

Hogyan ússzuk meg a plitvicei tömegnyomort?

Már itthon hallottunk rémtörténetek arról, hogy a Plitvicei-tavakhoz nem érdemes elmenni, mert olyan mértékű a turizmus okozta tömegnyomor, hogy semmit sem fogunk látni a gyönyörű tavakból és vízesésekből. Természetesen egy kis kihívást bármikor elfogadunk, így nekiálltunk óvatosan megtervezni a turistamentes kiruccanást Horvátország egyik leglátogatottabb látványosságához.

Első lépésként a világháló segítségével kerestünk egy helyi turistairodát, amely potom pénzért (380 kuna – kb. 15 ezer forint) biztosítja az oda-vissza utat Zágrábból és az előre megvásárolt belépőjegyet a nemzeti parkba. Előrelátásunkat és idegenvezetőnk, Ivan helyismeretét később többszörösen megháláltuk, ugyanis mind a Plitvicei-tavak előtt 40 kilométerre található rastokei vízeséseknél, mind pedig a tavaknál beigazolódtak az otthon hallott rémhírek. Egy kis túlzással fél Magyarország és Dél-Korea is úgy gondolta, hogy a húsvétot itt érdemes eltölteni.

Vízesés RastokénálForrás: Peso

Rastokénál még nem kellett különösebb cselekhez folyamodni, hogy az úton-útfélen felbukkanó honfitársakat kikerüljük, ám már itt is nehezünkre esett volna szabad parkolóhelyet találni, ha Ivannak nem lett volna bérelt helye. A vízesések mentén kialakított apró falu kellemes felüdülést nyújthat egy másfél órás vezetést követően, így mi is letelepedtünk egy jéghideg Tomislav sör erejéig az egyik vendéglátóipari egység teraszára.

Vízesés RastokénálForrás: Peso

Nem siettünk különösen annak tükrében, hogy az előre megváltott plitvicei belépőnk meghatározott belépési időintervallumra szólt. Ezt csak idén vezették be a fenntartók, ugyanis kiderült, olyan mértékű túlterhelésnek van kitéve a tavak körüli terület, hogy ha nem korlátoznák az óránként beengedhető látogatókat, akkor többszörösére növekedne az így is hajmeresztően sok baleset. Ivan elmondása szerint mindennaposak az olyan esetek, hogy a turistatömeg a vízbe sodor embereket, mi több, már halálos áldozatokat is szedett a felelőtlen, sziklák peremén történő szelfizés.

Vízesések és tavak PlitvicénélForrás: Peso

A legmeglepőbb számunkra az volt, hogy nemcsak magyar turistákból volt kirívóan sok, hanem koreaiakból is. A tavakhoz vezető úton sok településen az út menti szállodák és vendéglátósok nagy táblákon, koreai betűkkel hirdették szolgáltatásaikat, így kifejezetten érdekelt, hogy minek tudható be ez a koreai vonzalom a térséghez. Sofőrünk szerint pár évvel ezelőtt Dél-Koreában bemutattak egy dokumentumfilmet a Plitvicei-tavakról, amely annyira tetszett a helyi lakosságnak, hogy az azt követő években exponenciálisan nőtt a turistaforgalom: 2018-ra a térség turisztikai bevételeinek már közel felét adták a távol-keleti ország lakosai.

A koreai turisták ellensúlyozták a kínai turistacsoportok hiányát, amely nemcsak itt, de később Zágrábban is feltűnt nekünk. Kevés olyan nagyobb európai turisztikai célpontban jártunk eddig, ahol ennyire látványos volt a kínai csoportok hiánya.

Plitvicei-tavakForrás: Peso

Megérkezve a nemzeti park bejáratához megdöbbentünk azon, hogy egyrészt milyen forgatag van a parkolóknál, másrészt pedig később a jegypénztáraknál. A parkolóknál Ivannak már megvolt a bevált módszere – reggel megkérte egy helyi ismerősét, hogy foglaljon a kisbuszának egy helyet, és amikor megérkeztünk, egy gyors helycsere után már volt is parkolóhelyünk. Ezt a műveletet az ideérkezők többsége csak sok perces körözést követően tudja abszolválni.

Forrás: Peso

A bejárathoz érve két hatalmas tömeggel találkoztunk: az egyik egy hosszú kígyózó sor, amely a tűző napon várt, hogy belépőjegyhez jusson, a másik pedig már két órával korábban kivárta a sorát, ám csak későbbi belépést biztosító jegyhez jutott. Mi is ebbe a kellemetlen helyzetbe kerültünk volna, ha az utazási irodánk nem venné meg előre minden nap a jegyeket.

Forrás: Peso

Alig hogy beléptünk, elénk tárult a plitvicei nagy vízesés lélegzetelállító látványa. A magasból lezúduló, több folyamra oszló víztömeg az alján lévő tóban fehér habbá, később pedig kristálytiszta, türkiz tükörré változik át. A sofőrünk tanácsát észben tartva nem engedtünk a kísértésnek, hogy a hömpölygő tömeget követve a vízesés tövébe tömörüljünk, ahol ismét hosszú perceket állhattunk volna a sorban, hogy pár fotó és pillanat erejéig élvezzük a zúgó közelségét, hanem elindultunk a jóval kihaltabb felső túraútvonalon. Ivan tanácsa ismét bevált – amennyiben déltájt érkezünk, akkor célszerű a magas útvonalat választani, mert fentről látványos kép tárul elénk anélkül, hogy fullasztó tömegek vennének minket körbe. Áprilisban a még csak apró leveleket növesztő fák pont annyi árnyékot szolgálnak, hogy ne süljünk meg a már ekkor is tűző melegben, viszont nem blokkolják a fentről elénk táruló látképet.

Forrás: Peso

Érdekes volt megfigyelni, hogy a felső, magasabban vezető túraútvonal végénél, ahol az ösvény találkozik a Kozjak-tó tövében az alsó, turisták által teljes széltében kitöltött útvonallal, ketté válik az út. A tömeg szinte teljes egészében a Kozjak-tó jobb oldalához tömörült, ahol kis hajók kötnek ki, míg a baloldalon egy szűk kis ösvény kanyarog a tó vízétől alig pár centiméterre.

A nagy vízesés és a Kozjak-tó közötti relatíve kis távolságtól a turisták jelentős része annyira kimerül, hogy inkább betömörül ismét a hosszú sorokba, hogy fel tudjon férni a kishajók valamelyikére, minthogy elinduljon a baloldali kis ösvényen. Ennek láttán hátrahagytuk a kis kikötőt és az emberáradatot, és a rendkívül kellemes látképet élveztük a tópart közvetlen közelében.

Forrás: Peso

A Kozjak-tó végében található néhány kisebb vízesésnél már az a kevés turista is hátra maradt, akik hozzánk hasonlóan a sétát választották a tó körül. Mi tovább indultunk onnan a még bő két kilométerre lévő Proscsanszko-tavak felé, ahol már tényleg csak egy kezünkön tudtuk megszámolni a velünk szemben érkező kitartó látogatókat. Innen kezdett csak élvezetessé válni a tó kristálytiszta víztükre, s ugyan itt már nincsenek habzó vízesések, viszont tudtuk értékelni a csendes környezetet.

Néhány óra múlva megkockáztattuk visszafelé az alsó utat, hogy mi is megnézzük közelről a zúgókat, s megelégedéssel tapasztaltuk, hogy a déli emberáradattal ellentétben estefelé már lényegesen kevesebb ember állta el a látképet.

Az elegáns és vidám Zágráb

Visszatérve Zágrábba, a következő napon nekiálltunk, hogy megnézzük a főváros látványosságait. Első, általános benyomásunk a városról a későbbiekben csak erősödött, miszerint Zágráb egy rendkívül rendezett, tiszta és színes város. A városvezetés hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy megőrizze mind az élhető arculatot, mind pedig turistabarát képet nyújtson a külvilág felé. A város vidáman viseli magán a monarchiakori arcképét, amely elegánsan párosul a lakosság balkáni (itt a szó teljesen pozitív értelmezésében) életvitelével.

A zágrábi Művészeti PalotaForrás: Peso

Meglepődtünk azon, hogy a központban és az óvárosban sehol sem láttunk szemetet az utcán, se pedig hajléktalan, kéregető embereket. Mivel a központban volt a szállodánk, így a kis távolságoknak köszönhetően mindenhova gyalog jutottunk el. Ettől függetlenül a villamoshálózat könnyű közlekedési alternatívaként szolgálhat a városban.

A városban rendkívül szimpatikusan van kialakítva a Kaptol óváros és környéke. A Jelačić teret, ahol a horvát bán szobra áll, a húsvéti ünnepek idejére virágokkal, tojásokat és nyulakat ábrázoló kompozíciókkal, valamint vásáros bódékkal dekorálták ki. A városi legendával ellentétben Jelačić kardjával már nem Magyarország felé mutat (1990 folyamán megfordítva visszahelyezték azt követően, hogy a jugoszláv évek alatt el volt távolítva onnan), hanem pont az ellentétes irányba.

A Jelačić-szoborForrás: Peso

Érkezésünkkor a főváros katedrálisának egyik tornya éppen felújítás alatt volt, ám így is szépen mutatott az előtte lévő tér húsvéti díszei között. Innen a Gornij grad, azaz a felső város felé vettük az irányt, útközben pedig betértünk az Opatovina utca hangulatos kis sörözőinek egyikébe. A Kamenita vrata nevű várkapu előtt megcsodáltuk a rendkívül bájos, fekete tulipánokkal tarkított kis teret, mielőtt felértünk volna Zágráb egyik fő látványosságához, a Szent Márk-templomhoz.

Tulipános térForrás: Peso

Szinte hihetetlennek tűnt, de egyedül voltunk a téren, így kifejezetten szép kilátás nyílt a templom pepita cseréptetőjére és az előtte lévő kis macskaköves térre. Páratlan látványa feledtette azt a pechünket, hogy húsvét miatt zárva volt a be nem teljesedett párkapcsolatok múzeuma, de legalább szívfájdalom nélkül fogunk visszatérni, hogy bepótoljuk a jövőben.

A Szent Márk-templomForrás: Peso

Városszerte számos érdekes szoborral találkoztunk, amelyek közül kettőt emelnék ki – Nikola Tesláét és a Jelačić bán terétől nem messze található kosaras nőét, Kumica Baricáét. Tesla szobra azért lehet érdekes, mert mind Szerbia, mind Horvátország magának követeli a híres feltalálót, míg az idős jobbágy árus asszony szobra az onnan nem messze lévő Dolac nevű piacra csalogat minket. Kumica Barica szobra mellett betértünk egy kis gyorsétterembe, ahol isteni kajmakot, azaz sós török-balkáni sajtkrémet is kóstoltunk a rendkívül finom csevapunk mellé – mindenkinek tudjuk ajánlani.

A zágrábi katedrális távolbólForrás: Peso

Ezt követően végigsétáltunk a második világháború idején az usztasák által épített Gric-alagúton, amely a Kaptol alatt húzódik. Régen bunkerként funkcionált, manapság már kiállítótérként szolgál – ottjártunkkor fotókiállításnak adott otthont. Mint minden balkáni országban, itt sem hagyhattuk ki, hogy végig ne kóstoljunk pár bureket – különösen bejött az úgynevezett buca pita, ami nem más, mint feta sajttal és sütőtökkel töltött csavart tészta.

A Gric-alagútForrás: Peso

A húsvéti szünnap miatt számos érdekes dolgot nem tudtunk megnézni, mint például a botanikus kertet vagy az illúzió múzeumát. Így is örültünk azonban annak, hogy nem az egynapos, rohamtempós kiruccanást választottuk a tavakig és Zágrábig.