Lélegzetelállító csodák a Kolon-tó környékén

Kolon-hegy
Vágólapra másolva!
Szenvedélyesen szeretek túrázni, a vízpart, az erdő, de különösen a hegy közelsége jelenti a legnagyobb örömet számomra. Bárhova vetődőm a Kárpát-medencében, munka vagy magáncélú utazás közben, kihasználom a lehetőséget, hogy megismerkedjek a környék kirándulóhelyeivel. Mivel a húsvéti ünnepet Izsákon töltöttem családi körben, a sík vidékekkel szembeni előítéletimet levetve nekivágtam a környék felfedezésének. Véleményem szerint az ember minden évben menjen el egy új helyre, fedezzen fel valamit. Ezek a felfedezések tapasztalatom szerint nem emésztenek fel nagy összegeket, időt sem igényelnek sokat, minden adva van nekünk, magyaroknak, hogy birtokba vegyük megyéinket, illetve aki teheti, a Kárpát-medence távolabbi részeit is. Nincs olyan történelmi magyar megye, ahol ne lenne olyan hely, amit muszáj felkeresni.
Vágólapra másolva!

Az izsáki rokonság a közeli Kolon-tóhoz irányított, ami a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozik. A városból gyalog is könnyen megközelíthető, egy nap alatt bejárható, éppen annyi időt vesz igénybe, amennyi az ünnepi együttlétből feláldozható.

A helybeliek által jól ismert tanösvényt látogattam meg, amely mentén madárlesek, kilátók vannak, ahonnan bepillanthatunk a tó olyan részeire, ahová a terület védett jellege miatt tilos belépni. Egy hosszú deszkapalló bevezet egészen a tó mélyére, ahol az élővilágot lehet megfigyelni. A kisváros focipályájától húsz percet haladva érünk a tanösvény elejére, az út javarészén bal oldalunk felől a nádas, jobb oldalon változatos erdő áll. A bevezetőúton egy apró teknősbékát találtam az úton, kiszáradása azt jelezte, hogy napsütéses kirándulóidőnk lesz. A tavaszi jó időben egyébként az apró állatok exodusa zajlott, igyekeztek megkapni az életmódjukhoz illő nedvesebb helyeket. Miután a reggeli harmat elpárolog egy-egy füves részről, a békák, siklók, teknősök, gyíkok igyekeznek a lápos tó közelébe kerülni. Az évnek nem is a legizgalmasabb időszakában jártam a láp környékén, a nyár második részében válik igazán nyüzsgővé.

Forrás: Szalma György

A Kolon-tó a Kiskunság legnagyobb édesvízi mocsara, területe 2962 hektár, medre a Duna-ágból alakult ki. Környezetét telepített erdők és megművelt földek övezik.
A természetvédelmi területet hivatalos kísérővel ajánlott körbejárni, de egy helyi éppen elegendő segítséget tud nyújtani, hogy a legfontosabb látnivalókat megtalálja a kiránduló. A legjobb, ha az ember maga mellé vesz egy környékről származó érdekes beszélgetőtársat, a legjobb, ha az az illető szereti és ismeri a növényeket. Egyébként a láp egyáltalán nem veszélytelen, az óvatlan látogatók könnyen kerülhetnek életveszélyes helyzetbe, a tanösvény kijelölt útját ajánlott követni, a nádas irányába tett meggondolatlan lépések közelebb vihetnek Istenhez. De nem azért, mert csodás megtérések kötődnek a láphoz.

A Kolon-tó nem olyan túraútvonal, ami megköveteli a jó kondíciót, sokkal inkább arra való, hogy az ember megnyugodjon. Ide nem kifáradni jön a túrázó, hanem kipihenni magát, kicsit lejjebb engedni a városi forgatagban megfeszült vállakat. Vezetett túrákat szerveznek a látogatóknak, ami nem jelenti azt, hogy zsúfoltságot kell elszenvedni. Aki viszont meghittebb élményt szeretne, annak kerítenie kell egy olyan személyt, aki körbevezeti, vagy részt vesz valamelyik lovastúrán, ami körbevezeti a parkon.
Minél többet túrázok a Kárpát-medencében, annál biztosabb vagyok benne, hogy a Földünk legszerencsésebb népe vagyunk, a legjobb helyen élünk a világon. Jártam már egzotikus tájakon, Kínától Indián át Oroszországig. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy a Kárpát-medence a legjobb élőhely a világon, mindent ad nekünk, amire szükségünk van. Nemcsak jóllakat, hanem a szépből is bőkezűen mértek itt számunkra.

Forrás: Szalma György

A Kolon-tó nem csak szép, biodiverzitása gazdagabb, mint a Benelux államok természeti területeinek egésze együtt. A Kolon-tó növény- és állatvilága Európában ritkaságnak számít, ezért a térség szigorúan védett terület. A tavat láprétek, mocsárrétek, és láperdő határolja. Az itt-ott fennmaradt tölgy-kőris-szil ligeterdők, a Duna-Tisza közére egykor jellemző tájképet idézik. De telepített akácerdő is van, jellegzetes katonás rendbe ültetett sorokban állva. A déli rész védett növényritkaságai közül az orchideákat kell megemlíteni, kilenc orchideafaj honos itt. Az itt honos védett fajok között még meg kell említeni a szibériai nőszirom, a korcs nőszirom, a vitéz kosbor, a hússzínű ujjaskosbor és a mocsári kosbor, valamint az epergyöngyike nevét.

A tó hatalmas összefüggő nádasai számtalan madárfajnak adnak otthont. A hazánkban előforduló valamennyi gémfaj és a kanalas gém rendszeresen költ a Kolon-tó nádasaiban. Mellettük apróbb madarak, mint a nádi rigó és a nádi tücsökmadár is otthonra lelt itt. Rendszeres fészkelő fajok a kanalasgém, a nagykócsag, a szürke gém, a bölömbika, a nyári lúd, a cigányréce, az egerészölyv és a hamvas rétihéja.

A nádas lehetőséget nyújt a tó gazdag élővilágának megfigyelésére. A Kiskunsági Nemzeti Park és a Magyar Madártani Egyesülettel közösen madármegfigyelő túrákat szervez.
Az emlősök közül az erdei cickány, a törpeegér, a vidra, a róka és a menyét él a területen. A halak közül védett faj a réti csík, amely a sekély vizekben is képes fennmaradni, valamint a lápi póc. Gyakran látható a pettyes és a tarajos gőte, valamint békák, a mocsári teknős és a vízisikló is gyakori, illetve a gyíkok futkorászásától hangos a fű mindenütt.

Forrás: Szalma György

A Kolon-tó térség szigorúan védett terület, a tanösvényről letérni nem ajánlott, sok kárt okozhatunk a természetben az óvatlan kószálással. A tóvidéket telepített erdők és művelt földek övezik. A tó nyugati oldalán emelkedik egy 126 méter magas homokbucka, amit Bikatoroknak neveznek. A domb tetején levő kilátóból további dombokat láthatunk az egyik oldalon, a helyiektől tudtam meg, hogy 150 éve, még az egész vidék ehhez hasonlóan dombos volt. A betyárvilág idején még úgy nézett ki a környék, mint a tenger, a dombok úgy tornyosultak egymásra, mint a hullámok. Az erdős, dombos vidék kedvezett is a betyáréletnek, a nem túl magas buckák elnyelték a hangot, egy gulyával is el lehetett úgy rejtőzni, hogy a pandúrok sosem akadtak a betyár nyomára. Kiválóan el lehetett a kunsági dombok között rejtőzni, a Hortobágy-szerű pusztaságban ez sokkal nehezebb volt.
A dombokat aztán elszántották, az egész környéket elegyengették, könnyebb volt így megművelni, az öntözés is ezt igényelte. A Bikatorokhoz hasonló az Ágasegyháza határában fekvő Ősborókás, itt szintén megmaradt az eredeti domborzat.

A közel hatórásra nyúlt séta alatt megtudtam, milyen volt a kunság eredetileg, a folyószabályozások rombolásáról és áldásairól hallgattam meg a helyieket. Láp és homok találkozása, a nyír és a fenyő együtt. Igazán relaxáló volt mezítláb járni a homokban, nem törődve azzal, hogy a bogáncs néhol beleragad az ember talpába.

A túra egyetlen kellemetlen része volt, hogy nem vittünk magunkkal elegendő vizet, a nyáriasra fordult időben a visszafele úton szédelegve álmodoztunk valami cukros léről, amit majd a városba érve iszunk.
A táj mellett az itt élő emberek is megérdemlik a dicséretet. A kunsági emberek közmondásosan szorgalmasak és huncutok egyszerre. Mindkét jellemvonásra jó példa az, hogy a borral jó elővigyázatosnak lenni a környéken. Bár a képesség és a szakértelem is megvan a jó bor előállítására, azonban a helyiek ismernek olyan fortélyokat, amelyek meggyorsítják az amúgy lassú és költséges előállítást. A környéket jól ismerő rokonom kommentálta az egyik soltvadkerti köztérre szoborként kihelyezett szőlőprést: ez itt az ismeretlen borhamisító emlékműve. De már nem a kilencvenes években vagyunk, a vicces fantázianeveket viselő borok világa jócskán visszaszorult.

Forrás: Szalma György

Az elmúlt évszázadok alatt azonban szükség volt a leleményre, a törökök, a németek, majd a kommunisták éppúgy kifosztották a vidéket. Kecskemét környékére a hódoltság idején mindenki eljárt adót szedni. Aki a máséból szeretett élni, az örömmel megfordult itt. A környék nem egy baloldali hídfőállás, itt a szorgalmukból éltek az emberek, amikor az állam nem gáncsolta őket.
A termékelhelyezés és kéretlen reklám szándéka nélkül szót kell ejtenem a túra másnapján tapasztalt kulináris élményről. Soltvadkertre, ha nem másért a fagyizókért el kell látogatni. Nekem a Bianco Negro és a város központjában levő Szent Korona nevű műintézményekhez volt szerencsém. Mindkét helyen sorbaállás volt a fagyiért, más településekről is Soltvadkertre jönnek, hogy hódoljanak a fagyos élvezetnek. A Szent Korona cukrászdáról meg kell említeni, hogy a revízió hívei különösen jól érezhetik magukat az üzlethelyiség relikviái között. Ez egy határozottan magyar hely.

Izsák környékén több napot is el lehet tölteni, az unatkozás veszélye nélkül, a Tisza és a Duna ugyanolyan távolságra vannak. Egy következő cikkben körbejárom azt a kérdést, hogy mit lehet azzal a körülménnyel kezdeni, ha a két nagy folyónk elérhető távolságra esik.

Bár én továbbra is hegypárti vagyok, a Kolon-tavi kószálás minden percét élveztem. A puszta sosem ragadta meg a fantáziámat, legfeljebb a sivatagra gondoltam úgy, hogy ha Krisztusnak jó volt 40 napig, akkor biztosan én is feltalálnám benne magam. Az izsáki kirándulás után azonban azt gondolom, hogy az Alföldön is van még felfedeznivaló a számomra. Ennek ellenére a következő utam a Pilisbe vezet majd, ahol a szakrális pontokat és a szép kilátást vesszük célba.