Három napra téli mesevilággá változott a Magas-Bakony erdőrengetege

Nem tisztem eldönteni, hogy Magyarországon most éppen milyen mértékű klímaváltozás zajlik, nem is értek ehhez a tudományhoz, de azt tudom, hogy ajándék minden olyan nap, amikor vastag hó borítja a tájat, amikor hajnalban minden jéggé dermed, amikor egy-egy reggelen mínusz 20 fokra esik a levegő hőmérséklete, szóval, amikor tél van. Nem latyak, nem sár, nem szürkeség, nem ónos eső. Lestük a kamerákat, a kihelyezett hőmérőket, a mínuszokat. Hétfő reggel volt. Egy SMS Csudai Sándor fotóriporternek. Megyünk? Naná! Azonnal elindultunk. Nem volt mi visszatartson bennünket.

2017 januárja után most láttunk megint olyat, ami a télhez hasonlított. Az összefolyt idő masszájában nehezen lehet megtalálni a jéggé fagyott emlékeket, csak a fényképeket lehet előhívni, megnézni rajta a dátumot: igen, ekkor volt heteken át nagyon hideg, ekkor fagyott be a Velencei-tó, a Duna, a Tisza és a Balaton.

2017 januárja. Az igaz tél egyik pillanata: korcsolyázás a Velencei-tavon Forrás: MTI/Bodnár Boglárka

Ekkor üldögéltem másfél órát a napsütötte mínusz 10-ben Agárdon, miközben sok százan koriztak a befagyott tó jegén. A korcsolya éléről szinte pattintani kellett az apró rozsdaszemeket, a sporteszközt rejtő papírdoboz szélét már kikezdte az idő, annyira ritkán használtuk. Agárdról hazafelé azon gondolkodtam, mikor lesz ilyen újra?

Van, ahol ez minden évben természetes, nálunk egyre ritkább.

A „régen minden jobb volt" mondásnál kevés ostobább létezik, de a telek mintha régen tényleg mások lettek volna. Vagy csak a múló idő által egyre romantikusabbá váló kép és képzelet mondatja ezt? Ki tudja?

Döcögtünk Győrből Veszprém felé Fotó: Csudai Sándor - Origo

Talán éppen ezért néztünk ki félve az ablakon. Budapest: semmi. Tatabánya: semmi. Győr: hófoltok az állomáson. Aztán ahogyan az öreg Diesel vontatta kék kocsik elhagyták Győrt, elsuhantak a pannonhalmi apátság tövében, majd Veszprémvarsány után emelkedni kezdtek, úgy változott meg a táj. Pár perc alatt minden fehér lett, a vastag hótakaró nagy súlyként nehezedett az ágakra.

A sínek között megbúvó hóréteg lehalkította a vonat csattogását, szinte nesztelenül suhantunk át a tájon, Bakonygyiróton, Bakonyszentlászlón, Vinyén, majd Porva-Cseszneken.

Alattunk a Cuha patak, amely hol jéggé fagyott, hol a beszakadt jég alatt csendesen csordogált. Ősszel már jártunk itt, amikor a nap az utolsó erejével világította be a tájat. Most minden fehér volt, havas és hideg – az ég és a föld szinte összeért. Lehúztuk az ablakokat. Sándor fotózott, én videóztam.

Csudai Sándor fotózott, én videóztam Fotó: Csudai Sándor - Origo

A menetszél az arcomba vágott, az ujjaim összefagytak, erősen fogtam a telefont, majd el is küldtem pár helyre a videót. Akik megkapták, alig akartak hinni a szemüknek.

Ritka kincsként éltük meg a pillanatot. Valahogy elszoktunk már attól, hogy Magyarországon olyat lássunk, ami a finneknek, a norvégoknak vagy az osztrákoknak természetes.

Emlékszem a 2019-es télre (pontosabban a 2019 decemberétől 2020 márciusáig terjedő időszakra), amikor gyakorlatilag nem volt értelmezhető hó Magyarországon. 2021. január 17-én, vasárnap húsz centi friss hó esett le a Bakonyban. A hőmérő higanyszála január 18-án hajnalban a közeli Bándon mínusz 20 fokig süllyedt.

Láttuk a webkamerákat, láttuk, hogy Zirc fehérbe öltözött, tudtuk, hogy a csodás kisváros feletti Magas-Bakony sem nézhet ki másképpen.

Nem is csalódtunk.

Az érintetlen havas bakonyi táj Fotó: Csudai Sándor - Origo

Hétfő volt, munkanap, még a madár sem járt erre, nemhogy ember, bár pár lövést azért hallottunk dörrenni az erdőt járva. Ekkor már túl voltunk a veszprémi vasútállomás Pléh csárdájának elnevezett műintézményén, ahol nem tudtuk, hogy lesz-e rántott húsos zsemle, de úgy léptünk be, hogy rántott húsos zsemlét kérünk. S kaptunk. Mondjuk, az lett volna a meglepő, ha nem, meg az is meglepő lett volna, ha nem a közértben beszerzett mirelit húst nyomják a friss zsömle és csalamádé közé, de ne legyen telhetetlen az ember.

Örüljön, hogy kap valamit, jó szót, meleg ételt az amúgy a semmi közepén fekvő veszprémi állomáson.

Műsor gyanánt legfeljebb a lila buszok driftelését nézhettük volna, de ehhez nem volt kedvünk. Győrből utazva a Bakonyvasúttal most nem szálltunk le Porva-Cseszneken, inkább csak néztük a vagonból a tájat, a havas háztetős Zircet, a most éppen kihalt Eplényt, meg azt, ahogy a vonat az utolsó szakaszon maga mögött hagyva a Bakony erdejét ereszkedett le Veszprémbe.

A távolban feltűntek Veszprém kontúrjai Fotó: Csudai Sándor - Origo

A város alattunk hevert, a bágyadt, szűrt napsütésben messze kerültek tőlünk a kontúrjai. Jó, bevallom, az én őrült ötletem volt, csak azért nem szálltunk le most Porva-Cseszneken, hogy ezt a képet is lássuk. Különben is, a vonat csak 80 percet állt Veszprémben, hogy aztán a Diesel köhögve-szörcsögve kezdje meg ismét az emelkedést Győr és a Magas-Bakony felé.

Ősszel megfogadtuk, hogy télen visszajövünk ide, de csak akkor, ha lesz hó, ha minden fehér.

Mostanság amúgy sem lehet menni Lappföldre, de a képeket elnézve most Porva-Csesznek volt a mi Lappföldünk. Ahogy leszálltunk a vonatról, már délutánba hajlott az idő, talpunk alatt ropogott a hó, a Cuha patak felett átívelő kis hídról nézegettük a jéggé fagyott vizet, a jég alatt szürke köröket rajzoló és megszoruló légbuborékokat.

A jéggé fagyott Cuha patak látványa Fotó: Csudai Sándor - Origo

Valahol újabb lövés dörrent, aztán még egy, hiába, ez most a vadászok szezonja, csak reménykedtünk abban, hogy a jelzett turistaúton nem kell állandóan a hátunk mögé néznünk. Pedig dehogynem. Amerre forogtunk, mindenütt a fehérség, a tiszta, szűz hó, amelybe nem tapostak embernyomok, amelyben nem jártak még állatok, mert kinek van kedve ilyenkor hegyet mászni? Tán még a szarvasnak sem.

Ilyenkor csak lent kell maradni az úton, beszívni a fagyos levegőt, semmin sem gondolkodni, élvezni, hogy itt lehetünk, hogy ezzel a képpel ajándékozott meg bennünket a természet.

A képet jól eltenni, mert ki tudja, hogy mikor lesz a következő alkalom, a 30 napos előrejelzést nézegetve nem most. Mert megint jön a lucsok, a sár, az egyre világosabb február, aztán a március, a tavasz, mikor ez a kép emlék lesz csupán. Csütörtökön már plusz 11 lesz itt, nem akarjuk látni.

Az egyre erősödő szél a faágakról a mély felé kergette az ott ülő havat, az ég egyre szürkébb lett, majd – hogy ennek a kirándulásnak teljes legyen a csodája – esni kezdett a hó. Sötétedett, elmúlt már délután négy óra, tudtuk, hogy 16.29-re vissza kell érni Porva-Csesznek vasúti megállójába, hogy elérjük a Veszprém felé menő vonatot. Ha ugyanis azt lekésnénk, két óra múlva jönne a következő.

Az egyre erősödő szél a mélybe kergette a faágakon ülő havat Fotó: Csudai Sándor - Origo

Viccesen emlegettük, hogy mivel ütnénk el ezt a két órát a tök sötétben, az egyre erősebben eső hóban, az egyre hidegebb időben.

Rakhattunk volna tüzet, ha összeszedünk pár ágat, világíthattunk volna a telefonunkkal, amíg az akkumulátor bírta volna szuflával, trappolhattunk volna a hóban fel és alá a Cuha völgyében.

De erre akkor sem vágytunk, ha tényleg imádjuk a telet, és most – a meleg szobában ülve, ezt a cikket írva – azt gondoljuk, hogy mégiscsak jó buli lett volna az a plusz két óra a Magas-Bakony erdeiben.

Nem kockáztattunk. Negyed öt után ott voltunk a megállóban. A villanyoszlopra helyezett túrapecsét is jéggé fagyott, az állomás feliratára szerelt neon fénye összeolvadt a fehér mesevilággal.

Porva-Csesznek állomás, a neon fénye és a kékes alkonyat a hófedte tájon Fotó: Csudai Sándor - Origo

Csendben maradtunk, hátha halljuk döcögni a vicinálist. Semmi zaj. A költőt idézve az ünnepélyes csendbe csak a vasúti megafon hangja füttyentett be. A régi szignál mögötti új információval: vedd fel a maszkodat! Tényleg. Észre sem vettük, hogy a mögöttünk hagyott órákban nem kellett maszkot viselni, nem kellett semmi rosszra gondolni. Most is elűztük a negatívumokat, hogy mi lesz, ha nem jön (a vonat), mi lesz, ha lerobban, vagy már le is robbant. Nem kell félni. Csak késik. Nem sokkal ezután a sín talpája megreccsent, a búgó Diesel hangja a völgyön át érkezett meg hozzánk. Azért volt egy kis megkönnyebbülés, na. Majd a távolban feltűntek a mozdony lámpáinak fényei. Még találgattuk, hogy Diesel? Szergej? Bzmot? Egyik sem

Egy szürke motorvonat érkezett, az ajtók nyitódtak, mi felszálltunk, elégedetten morogtunk az orrunk alatt, a kupéban nem ült senki, meleg volt, csak a kalauznő érkezett, s mosolya mögött ott húzodott a téli táj látványa okozta örömérzés.

„Szép ez a tél, ugye?" – kérdezte tőlünk, mi csak bólogattunk, miközben Zirc felé ereszkedve az égbolt sötétbe zárta Magyarország legszebb, most még havas erdejét.

Kár, hogy vége lett ennek a napnak és az utazásnak Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mire pedig ezek a sorok megjelennek, a fenti írás is emlékké zsugorodik csupán. Felejthetetlenné.

Kattintson ide, és nézze meg galériánkat is a bakonyi kirándulásról!