Néhány héttel ezelőtt még bokáig trappoltunk a hóban a Magas-Bakony erdejében, most viszont a plusz 20 fokos tavaszi melegben meneteltünk előre a Bükk ősrengetegében. Az Északi-középhegységben itt találhatóak azok a karsztvízforrások, amelyek az évszakváltás idején, illetve egy-egy nagyobb esőzés után kitörnek, látványos természeti elemként megédesítve az arra járók életét. Mi most az Imó-szikánál jártunk. Láttuk, ahogy a mellettünk csörgedező patak egyszer csak eltűnt a föld alatt és láttuk, hogy nem sokkal később egy pazar sziklafalból tör ki a csodálatosan tiszta karsztvíz.

Fotós kollégám és lassan állandó kirándulótársam, Csudai Sándor elégedetten nézett körbe, miközben a tejfehér ködben cammogtunk előre az M3-as autópályán Eger felé.

„De jó lenne, ha megmaradna ez a köd. Sokkal látványosabb az erdő ilyenkor" – vetette fel.
„Nyugi, mire Egerbe érünk, sütni fog a nap" – így én.

Nekem lett igazam. Már Maklárnál lehetett látni, hogyan töri át a napsütés a ködöt, mire pedig a hevesi székhelyre értünk, tényleg eltűnt az addig mindent megfojtó ködtakaró. Az ég kék volt, a nap ezerrel sütött, 20 fok közelébe melegítve a levegőt.

A Hereg-rét feletti menedékház, innen indultunk elFotó: Csudai Sándor - Origo

Egerből a város széli elágazásnál fordultunk jobbra, Magyarország egyik leglátványosabb autóútjára, amely a Bükk-hegységen keresztül egészen Lillafürdeig kanyarog. Odáig azonban nem kellett elmennünk. A Felsőtárkány feletti Hereg-réten, az ott kialakított parkolóban tettük le a kocsit, innen némi pogácsával és itallal vágtunk neki a Bükk rengetegének, miközben felettünk a Tar-kő monumentális sziklája vigyázott ránk.

A kék kereszt jelzésen haladtunk, a háttérben magasodó Tar-kő vigyázott ránkFotó: Csudai Sándor - Origo

Ezt a területet egy hete még vastag hó borította, ám a gyorsan betörő meleg levegő véget vetett a téli idillnek. Ilyenkor pedig mindent elborít a sár. Nem volt ez másképp itt sem, miközben azzal is meg kellett küzdenünk, hogy a fákra egykor felfestett turistajelzéseket megtaláljuk. E tekintetben a Bükki Nemzeti Parknak ez a része nem kényezteti el a túrázókat. Amíg a kék kereszten, egy meglehetősen széles úton haladtunk lefelé, nem volt probléma. Az első elágazásnál azonban, amikor a kék körön tovább ereszkedtünk a szurdokszerű völgybe, erősen kellett figyelni, mert ezeket a jelzéseket évek óta senki sem gondozta.

Az 1998-ban kiadott térkép jó szolgálatot tettFotó: Csudai Sándor - Origo

Persze, volt nálunk térkép, meg GPS is, utóbbit azonban – a térerő hiánya miatt – hiába nyomkodtunk. Az 1998-ban kiadott turistatérkép ennél egy fokkal megbízhatóbbnak bizonyult,s tudtunk, hogyha átvergődünk az egyre misztikusabb és összeszűkülő szurdokon, akkor megpillantjuk a kisebb vízeséssé duzzadt Imó-forrást, amely a hegy gyomrából, a sziklák réseiből önti ki a karsztvizet.

A rengeteg kidőlt fa misztikussá tette a tájatFotó: Csudai Sándor - Origo

A téli viharok és a fagy alaposan megtépázta az itteni természetet. Mindenütt kidőlt fákat kerülgettünk, miközben a hegyről leszaladó víz patakká duzzadva csorgott mellettünk. Mintegy háromnegyed óra folyamatos cuppogás, kerülgetés és ugrálás után a patak és a víz egyszerre eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A valóságban ez pontosan így történt. Innentől kezdve sziklameredélyeken és köveken egyensúlyozva bukdácsoltunk lefelé. A csendet hamarosan megtörte a víz zubogása, tudtuk, hogy közel járunk már.

Az összeszűkülő völgyben a patak mentén haladtunk lefeléFotó: Csudai Sándor - Origo

Egyszer csak kiszélesedett a völgy, ott álltunk az Imó-szikla fenséges oromja alatt, alul pedig sugárban tört elő a kristálytiszta karsztvíz. A nap ragyogott, a kabátot és a pulóvert már réges rég eldobhattuk. 450 méterrel voltunk a tengerszint felett, a hegyről folyamatosan lezúduló víz kellő utánpótlást biztosított a forrásnak, amely tényleg látványosan tört ki a szikla rései közül.

Az Imó-forrásFotó: Csudai Sándor - Origo

Normális esetben ennek még nem így kellene lennie. Február 25-én a legritkább esetben tör így ki a víz, most azonban a hirtelen felmelegedés megdolgoztatta a forrásokat. Imó-kőről korábban is lehetett már olvasni, az egyes hiedelmek szerint nem is ez volt a neve, hanem Ima-kő. Azt tartották róla, hogy valaha pogány áldozóhely lehetett. De mi a titka ezeknek a karsztvízforrásoknak? Egyáltalán, hogyan működnek?

A válasz nem túl bonyolult. A mészkőhegységekben a csapadékvíz egy része a föld alá szivárog és kialakítja a kartszrendszert. A leszivárgó víz összegyűlik, majd a repedéseken keresztül a felszínre tör. Ennek a jelenségnek voltunk mi is szemtanúi. Szerencsésnek érezhettük magunkat, tudniillik az Imó-kői forrás nagyon ritkán produkál ekkora vízhozamot és vízmennyiséget. A bükki karsztforrások közül ez van a legmagasabban, itt tényleg csak akkor zubog alá a víz, ha rengeteg gyűlt össze az üledékekben. Mi pontosan ezt láthattunk ezen a napfényes csütörtökön.

A szikla réseiből kitörő karsztvíz hangos zubogással kezdi meg útját a völgy feléFotó: Csudai Sándor - Origo

Mondanom sem kell, rajtunk kívül az ég világon senki sem járt erre. Néhány falat elfogyasztása után indultunk tovább, miközben a forrásból kitörő víz ismét patakká duzzadt. Egy ideig mellette haladtunk, majd amikor kereszteztük az Országos Kék Túra útvonalát, jobbra, azaz hegynek felfelé fordultunk. Negyedórás hegymászás következett, a ruhánkból, a hajunkból patakokban csorgott a lé. A hegytetőn újabb turistajelzések találkoztak, mi pedig a gerincen indultunk tovább a zöld jelzést követve. Fejünk felett ölyvek és sasok köröztek, előttünk két őz szaladt át az úton. Igazodási pontnak mindig ott volt velünk a Tar-kő sziklacsúcsa, amely hol kibukkant a fák közül, hol eltűnt a rengeteg mögött. A természet ereje itt sem kímélte a tájat: a kidőlt fák sokasága misztikussá varázsolta a környezetet. Néha tényleg az volt az ember érzése, hogy a világ végén kalandozik.

Naplementés búcsú a Bükk-hegységtőlFotó: Csudai Sándor - Origo

Hosszasan sétáltunk az elhagyott ősrengetegben, láttuk az út mellett a völgyben megbúvó Toldi-kunyhót, amelyet két évvel ezelőtt összefogással újítottak fel. Az eredetileg a fakitermelők és mészégetők által épített kis ház ma menedékként szolgál a turisták, a vándorok számára. Innen már nem volt más dolgunk, mint a kék kereszt jelzésen előbb újra megmászni egy hegyet (ez már ezen a napon a harmadik volt), majd egy sáros, szűk szurdokban leereszkedve újra elértük azt az utat, amelyen ezt a túrát elkezdtük.

A Toldi-kunyhó, amely menedékházként szolgálFotó: Csudai Sándor - Origo

A Bükk-hegység karsztforrásai a következő pár napban még nagyszerű látványossággal szolgálnak, hogy aztán a víz lassan elapadjon, a források pedig elcsendesedjenek. Innentől kezdve pedig már csak abban lehet reménykedni, hogy egy-egy tartósabb, több napig tartó esőzés ismét életre kelti a Bükk-hegység természeti csodáit.

Nézze meg galériánkat is a Bükk-hegységről ide kattintva!