Hajnali 2-kor keltünk, hogy odaérjünk a Hortobágyra, ahol több tízezer darumadár a halastavakon töltötte az éjszakát. Felmásztunk egy toronyba, onnan lestük meg őket, várva a csodát, a hajnalt, a reggelt, a darvak méltóságteljes felemelkedését, vonulását. Hallgattuk a bivalyokat, a madarak koncertjét, majd amikor már azt hittük, hogy nem lesz szerencsénk, tanúi voltunk annak a csodának, amelyet a szakemberek daruhúzásnak neveznek. Amikor több ezer madár egyszerre emelkedik a levegőbe a magyar puszták legszebbikén, a Hortobágyon.

Fut velünk a kocsi a 33-as úton, fejünk felett hunyorognak a csillagok. Rég jártam erre, még akkor, amikor az autópálya híján Füzesabonytól lekanyarodva a Hortobágyon keresztül vezetett a gyorsabb út Debrecenbe. Most nem a hajdúsági megyeszékhely lesz a végállomás, hanem Hortobágy halastavai, ahol szeptemberben és októberben százezer darumadár várja, hogy a frissen felszántott földekről elfogyjon az összes mag, amit a gép kifordított. 

A hajnal eljövetele hozza mozgásba a Hortobágyon megpihenő több tízezer darumadaratFotó: Csudai Sándor - Origo

A magokat a darvak eszik meg, hogy azután az ősz közepe felé meginduljanak délre. Vannak madarak, amelyek megelégednek Európa mediterrán felével, vannak, amelyek átrepülnek Afrikába. Hozzánk is messziről érkeztek, mert a nyarat a Baltikumban, illetve a Skandináv-félszigeten töltötték. Nekik a Hortobágy most olyan, mint az embereknek egy wellnesshotel. Az éjszaka és a hajnal közeledtével lustán ülnek a halastavak vizén és várják, hogy a nap a horizont fölé kerüljék. Akkor – aki látta, ezt mondta – hirtelen felemelkednek és repülni kezdenek. Százan, ezren, tízezren. Ezt a pillanatot szerettük volna látni, ezért indultunk el a fővárosból hajnali fél háromkor, mert reggel hatkor már ott kellett állnunk a toronyban, hogy elkaphassuk a pillanatot.

A köd mögött vijjogtak a darvak, bömböltek a bivalyokFotó: Csudai Sándor - Origo

S ezért kezdtünk aggódni, amikor a Tisza-tó és Tiszafüred elhagyása után egyre többször suhantunk át egy-egy ködfolton. Ahogy közeledtünk a hortobágyi tavakhoz a foltok sűrűbb masszává álltak össze, s csak abban bízhattunk, hogy a felkelő nap fénye, a világosság összezúzza a ködöt. A megfigyelőhelyre régről itt felejtett kisvasúttal vittek ki minket (a dohogó-köhögő öreg mozdonynál tényleg jobbat érdemelne a Hortobágy), de az utolsó 800 métert már gyalog tettük meg a sötétben. A séta nem volt félelmetes, csak a sok ezer daru folyamatos vijjogása törte meg a csendet és okozott elképesztő zajt. A sötét vizenyőből néha egy-egy bivaly bőgése kontrázott rá a madarak koncertjére. Mintha a darvak szopránjába olykor belehasított volna egy öreg bivaly basszusa.

Csodálatos napfelkelte a HortobágyonFotó: Csudai Sándor - Origo

Az egyre jobban gomolygó köd felett egyre halványabban világítottak a csillagok, a sötétben méltóságteljesen magasodott az a fából készített torony, amelynek tetejére hágva foglaltuk el őrhelyünket, hogy lássuk a darvak felemelkedését. Kelet felé fordulva az ég sötétjébe már bele-bele mázolt a természet egy-egy rózsaszín csíkot, nyugat felé csak a mélysötét mennybolt, s a talaj mentén egyre sűrűsödő köd gomolygása teremtett egységet. A ködfátyol mögötti tavon ültek a darvak, csak egy-egy aktív madár emelkedett a levegőbe, hogy megszemlélje a magyar puszta lassan világosodó vonalait.

Néhány darumadár már korán a levegőbe emelkedettFotó: Csudai Sándor - Origo

Aztán egyszer csak – mintha egy láthatatlan karmester intett volna be a zenekarnak – minden megváltozott. Az égen, tízezer méter magasan szálló repülőgépekkel ugyan nem tudták felvenni a versenyt a kecses madarak, de a gép szárnyán megcsillanó sárgás fény már jelezte, hogy valahol, keleten felkelt a nap. A közelben álló magányos fa kontúrjai tovább halványodtak, ahogy a ködmező körbetekeredett, majd egyszer csak minden eltűnt. Se napfény, se madár, se fa, se puszta – csak az áthatolhatatlannak látszó sűrű gomolygás.

Persze, választhattuk volna a tó mellett felépített leskunyhókat. Mint annak idején Fekete István Tüskevárában Tutajos és Bütyök. Ám onnan még annyit sem láttunk volna, mint fentről, a magasból.

A sárgás napfényben fürdő leskunyhóFotó: Csudai Sándor - Origo

De azért a sárgás napfényben fürdő kunyhó látványa megért egy kattintást.

Csak egy-egy madár szállt el előttünk, aztán kettő, majd négy, majd sok. De az a több ezer, akikre vártunk, még mindig a halastó vizén ringatta magát. Úgy látszott, hogy ezen a vasárnap reggelen semmi pénzért sem hajlandóak felemelkedni. Csalódás lenne a vége? Hiába jöttünk volna?

A felkelő nap fénye előtt elrepülő előörsFotó: Csudai Sándor - Origo

Ott álltunk a toronyban, miközben a felkelő nap fénye hirtelen áttörte a ködöt, lejjebb szorítva a felhőt a talaj fölé. Először csak a napkorong széle jelent meg, amely hol eltűnt, hol kibukkant a tejfehér masszából. Az előbb még sötét égbolt kék fényűre váltott, a nap pedig mindennél erősebbnek bizonyult. Ahogy centiről centire emelkedett felfelé a horizonton, úgy lett egyre világosabb, úgy jelent meg előttünk egyre több és több madár. A köd ezt a csatát már végképp elveszítette, pár perc múlva semmivé foszlott.

Váruk a csodát, a darvak felemelkedésétFotó: Csudai Sándor - Origo

A halastó vizét most már tényleg elszürkítette a több ezer madár. Ám hiába szállt közéjük olykor egy-egy, vagy több, nem mozdultak. Mi sem a toronyból. Hogy ők mire vártak, azt nem tudom, mi a csodára.

A következő pillanatban ismerős hang ütötte meg a fülünket. Mintha valaki felrohant volna az Operaház színpadára, hogy a nagyáriát előadó művész mellé saját fahangján kezdjen énekelni, úgy hasított bele a madarak dalába a kehes öreg dieselmozdony köhögése-dohogása. De ez már sok volt a darvaknak. A madaraknak, amelyek kibírták az éjszakát, a ködöt, a sötétséget váltó világosságot, az újabb hajnal, majd reggel eljövetelét, jelzés volt a mozdony zaja.

A pillanat, amikor több ezer madár a levegőbe emelkedettFotó: Csudai Sándor - Origo

Először csak egy emelkedett fel, majd kettő, majd sok, majd több ezer. Megtörtént, amiért jöttünk, láttuk a csodát. Hogy ehhez egy kisvonat zajongása kellett? Istenem, minden nem lehet tökéletes, a világ sem az.

Megvolt a pillanat? – kérdeztem Csudai Sándor fotós kollégámat, de már a kérdés feltevésének pillanatában tudtam, hogy megint feleslegesen jártattam a számat, hogyne lett volna meg. Most önök is megnézhetik abban a fotógalériában, amelyet ennek a cikknek a végén találnak meg.

A vízből kiálló facsonkon üldögélő madarak képével bcsúztunk el a HortobágytólFotó: Csudai Sándor - Origo

Visszafelé a kisvasúton láttunk még pár magányos madarat, a vízből kiálló facsonkon üldögéltek, miközben a körülöttük lévő tó felett lustán imbolygott a páratenger.

Ennél szebb képpel aligha búcsúzhattunk volna el a Hortobágytól.