Tavaszi kéktúra Magyarország egyik legszebb vidékén - képek

8. A patak partján

Az idei első hosszú hétvégén ideje volt folytatni az Országos Kéktúrát, mivel már közel 90 százalékát teljesítettük a távnak. Egy rövid mátrai szakasz kivételével már csak az Aggtelektől folytatódó rész volt hátra, erre pedig remek alkalomnak tűnt a többnapos szünet kihasználása.

A logisztikai problémák miatt érdemesnek tűnt minél több napot magunk mögött tudni egyben, hiszen így nem kell többször az ország keleti szegletébe utaznunk, ami csaknem háromórás autóutat jelent Budapestről. Ősszel Aggteleknél fejeztünk be egy hosszabb etapot, így innen is folytattuk utunkat. Nagyon hasonló kondíciók közt túráztunk:

kevés ember, ragyogó napütés, dimbes-dombos tájak és kicsiny falvak vártak ránk.

A hosszú hétvégére való tekintettel szállásainkat már az év elején lefoglaltuk. Péntek este indultunk el Aggtelekre, s bár kicsit tartottunk tőle, hogy az előző heti benzinpánik miatt esetleg kimerül a környéken valamelyik benzinkút, gyors számolás után azért kiderült, hogy egy teli tankkal bőven áthidaljuk a hétvégét.

A naposnak ígérkező idő pedig végképp meggyőzött minket az indulásról.

A logisztika minden nap ugyanaz volt: az aktuális szálláson hagytuk az autót, és a célpontról (vagy a túra egy korábbi pontjáról) valaki visszabuszozott az autóért. Többé-kevésbé az is működött volna, ha a tömegközlekedéssel csak a kezdő és végpontokra utaztunk volna, de kevés helyen volt étterem estére, vagy reggelilehetőség a szállásokon. Ráadásul bolt sem akadt minden faluban, így négy napra való élelmet kellett volna magunkkal cipelni – ez szintén teljesíthető, de azért nem árt hozzá igen jó kondiban lenni.

Érdekesség volt még a négy napban, hogy szinte minden szálláson vaskályhával kellett fűteni

(a legtöbb helyen kiegészítő fűtés is volt). A komoly éjszakai mínuszok miatt ez kicsit váratlanul ért minket, hiszen a vaskályhába folyamatosan rakni kell a tüzet, így ha melegben akarunk aludni, néha éjszaka is fel kell kelni hozzá.

Péntek este nyolcra tehát már Aggteleken voltunk. A korai lefekvés és ébredés, no meg a magunkkal hozott reggeli elfogyasztása után nekivágtunk az aznapra tervezett túrának. Reggel a híres cseppkőbarlang környékén egy árva lélek sem járt rajtunk kívül, így teljes csendben és nyugalomban vágtunk neki a Jósvafőig tartó résznek.

Az erdőben is kitartott ez a nyugalom.

Nagyon kevés túrázóval találkoztunk, de annál több állattal – főként őzekkel és szarvasokkal – sikerült összefutnunk. A lassan elmúló tél és a még kissé odébb lévő tavasz határán az erdő még csak épp ébredezett, kevés korai virággal, de nagyon tiszta idővel. Nappal viszonylag magasra kúszott a hőmérő higanyszála, de a szárazság nyomai itt is tetten érhetőek voltak.

Pár óra ütemes séta után már a Baradla-barlang jósvafői bejárata előtt tartottunk pihenőt. Ha valakinek úgy jön ki épp a túra szakaszolása, itt is van lehetőség vezetett túrákhoz csatlakozni. Mi tovább siettünk némi frissítő kávé reményében, amit Jósfavőn meg is találtunk.

A falu szélén a túraútvonal egy gyönyörű templom mellett halad el.

A torony nélküli, kontytetős épületet a tizenegyedik században emelték, majd az 1700-as években kétszer is átépítették.

Tőle alig 50 méterre található egy szintén meseszép, 22 méter magas, barokk harangtorony, amelyet a korábbi faharangláb helyére építettek az 1500-as években.

Jósvafő kicsiny, de rendezett település, a közepén folyó patakkal bájos képet mutatott.

Étterem és több szálláshely is üzemel itt, valamint a smaragdzöld színű tengerszemet sem szabad kihagyni. Ha valaki több időt tölt itt, érdemes még megnézni a híres hucul ménest, amelyet ridegen tartanak a falutól mintegy 1,5 km-re, északra található Gergés-lápai legelőkön.

Mi egy gyors kávéval és falunézéssel töltöttük el az időnket, aztán tovább igyekeztünk. Sok volt még ugyanis hátra az aznapra tervezett etapból, hiszen el akartunk érni az innen még 15 kilométerre Derenkre.

A falut elhagyva hamarosan egy dombos fennsíkon találtuk magunkat.

Ez már a Jósvafői-fennsík (Gergés-lápa), ahol békésen legelészett az imént már említett hucul ménes. A kéktúra útvonalán elhelyezett táblák szerint (amelyek őszintén szólva sokszor bizonyultak kicsit pontatlannak), rengeteg a környéken a barlang. Így ha valaki nem csak a kéktúra teljesítésének reményében jár erre, mindenképp érdemes több barlangot is felkeresni a Baradla mellett.

Innentől nem volt más dolgunk, mint az egész délutánt szapora léptekkel megtűzdelni. Szelcepuszta kivételével nem is álltunk meg pihenni, itt azonban több őzet is megfigyelhettünk pihenő közben.

Eléggé elcsigázva értünk a következő pecsételőhelyre, a szlovák határtól 1 km-re lévő Derenk romfalvába.

A falu története nem mindennapi.

Az Aggteleki-karsztba beékelve egy kis lengyel közösség éldegélt a fennsíkon. A településből mostanra egyedül az iskola épülete maradt meg, amely szabadon megtekinthető.

A 15. században már faluként jegyezték Derenket, de a pestisjárvány a 18. században lakatlanná tette, s csak később telepítettek ide az Eszterházyak gorálokat a magyar családok mellé.

A trianoni békeszerződés után a falu egy szavazás során döntött úgy, hogy Magyarországhoz akar tartozni,

mégis erőszakkal vetettek véget a falu létezésének. Horthy Miklós gyakran vendégeskedett errefelé vadászatai során, és vadászterületet szeretett volna itt létrehozni. Így végül 1943-ban erőszakkal telepítették ki a lakókat.

Mivel a vadkempinget leszámítva más lehetőség itt nincs az alvásra, le kellett mennünk az alkonyodó erdőben Szögligetre. Ez egy öt kilométeres kitérő, de elénk jött az autó, ameddig lehetett, így csak két kilométert kellett sétálnunk lefelé.

A négy napos túra távja 58 km volt, a szintkülönbség pedig 1350 méter. Ebben benne van a Szögligetre való kitérő, ami több kilométer sétát és mintegy kétszáz méter plusz szintet jelent.

Megjegyeztük magunkban, hogy jó sok magasságot veszítünk ezzel a kitérővel, de igazából már csak a meleg szobára és a szállásadónk által készített levesre vágytunk. Metsző hideg volt kinn éjszaka, és aznap is korán nyugovóra tértünk a fárasztó, de látnivalókban gazdag túranap után.