Egy marék dinamit, kokalevél és tiszta alkohol

Éjjel buszoztam La Pazból, Bolívia fővárosából Potosíba. A felettem csüngő hangszóróból a cumbia zakatolt monotonul, ahogy a szomszédom telefonján is kihangosítva, csak épp egy másik ritmusban. Ahogy lassan emelkedtünk a világ egyik legmagasabban fekvő városa felé, ez a kavalkád lassan eltávolodott, és a takaró alatt álomba merültem.

Hajnali négykor egy kiáltás ébresztett, megérkeztünk. Csak éppen nem arra a buszpályaudvarra, amelyre elvileg kellett volna. A környék barátságtalannak tűnt a koromsötétben, ezért taxit fogadtam. Bolíviai ismerőseim a lelkemre kötötték, hogy csakis a November 21 feliratú taxikban bízzak meg. A közelben várakozó taxis rutinosan mutatta meg az ajtajára festett emblémát, én pedig szintén rutinosan pattantam be a hátsó ülésre.

Barátságtalan utcákon haladtunk, de a szálláson az álmából felzavart, hálósapkás tulajdonos készségesen vezetett a szobámba. A takaró alatt melegedve vártam, hogy Potosíban beköszöntsön a júniusi reggel. A város pedig nappal sokkal bájosabb arcát mutatta.

Potosí, a Cerro Rico hegy, melyből máig bányásszák az ezüstöt Forrás: Kun-Szabó Mariann

Potosí a tengerszint felett 4090 méteren található. Spanyol hódítók alapították 1545-ben, miután felfedezték, hogy a város mellett tornyosuló Cerro Rico, azaz Gazdag-hegy, bővelkedik ezüstben. A bányászváros hatalmas ezüstkészletének köszönhetően hamar a dél-amerikai kontinens egyik leggazdagabb és legnépesebb városa lett.

Már a szokásos, lassú tempóban haladtam végig az utcákon, ugyanis az oxigénhiány miatt hamar elfogyott a levegőm, és zihálni kezdtem. La Paz rozoga házikói után kellemes meglepetés volt látni az UNESCO Világörökség listáján szereplő Potosí színes, koloniális épületeit, macskaköves utcáit. Az emberek is mosolygósabbnak tűntek. Bár a város máig jellemzően a bányászatból él, a turizmus egyre nagyobb teret kap.

Mikor visszaértem a szállásomra, angol fiúk egy csoportja büszkén mesélte, hogy szállásadónk, Antonio vezetésével délután leereszkednek a Cerro Rico egy máig működő bányájába, 100 méter mélyre. Még egy emberre volt szükségük ahhoz, hogy a csoport hat fővel elindulhasson. Öt kérlelő szempárt éreztem magamon, nem volt választásom.

Potosí koloniális házai, háttérben a Cerro Ricóval Forrás: Kun-Szabó Mariann

Vért az isteneknek

Nemsokára befutott maga Antonio, és a kamrából előkerítette a védőfelszereléseket: narancssárga egyenruhát, gumicsizmát és sisakot, tetején lámpással. Ettől a sok biztonsági elővigyázatosságtól kicsit bepánikoltam, de aztán az ideges várakozás divatbemutatóba váltott át, esetlenül illegettük magunkat a több számmal nagyobb védőruhában. Antonio is átöltözött, és egy kisbuszban, szívünkkel a torkunkban elindultunk a Cerro Rico felé.

Útközben Antonio elmesélte, hogy a bányászok itt 14 éves korukban kezdenek dolgozni, napi nyolc órát vannak lenn a mélyben, és bányásszák az ezüstöt a mai napig. A belélegzett portól és mérges gázoktól a tüdejük tíz év alatt visszafordíthatatlanul károsodik, és újabb tíz éven belül felmondja a szolgálatot. Így veszítette el Antonio a nagyapját és az édesapját is idő előtt. Ő maga öt évig volt bányász, majd abbahagyta, nehogy hasonló sorsra jusson.

Az üzletben Antonio bemutatta a bányászok csomagjának tartalmát Forrás: Kun-Szabó Mariann

Azóta a turizmusból él, saját vendégfogadója van, és túrákat vezet. Elmesélte azt is, hogy a bolíviai elnök, Evo Morales azzal az ígéretével nyerte meg magának a választásokon Potosí lakosságát, hogy a környéken repülőteret épít, elérhetőbbé téve azt a várost a turisták számára. Az elnök azonban végül nem Potosít, hanem saját szülővárosát támogatta. Repülőtér nem épült, a turizmusból remélt bevételek elmaradtak, és a bányászok munkakörülményei sem javultak. A hegy gyomrában uralkodó állapotokat hamarosan a saját bőrünkön is megtapasztaltuk.

Első megállónk egy helyi üzlet volt, ahol a bányászok minden reggel megveszik az aznapi csomagjukat. Van benne kokalevél, melyet a szálló por kiszűrésére csócsálnak, a hatást serkentő szárított banán, a klausztrofóbiára és az isteneknek való áldozásra használt 98 százalékos alkohol, valamint a fiúk legnagyobb boldogságára dinamit. Mindenki vett egy-egy csomagot, majd folytattuk utunkat a hegy oldalához.

A bánya lámavérbe fagyott lejárata, ahol később mi is leereszkedtünk Forrás: Kun-Szabó Mariann

Mikor megérkeztünk, kerestük a bánya bejáratát. Elsápadtunk, mikor Antonio egy vérbe száradt, sötét lyukra mutatott a földön. A szánkra fagyott mosolyt látva Antonio felvilágosított minket, hogy a bányászok lámavért áldoznak a földanyának, a Pacha Mamának, hogy vigyázzon rájuk a mélyben. Felsorakoztunk egymás mögött, és a kis lyukon át egymás után leereszkedtünk a mélybe.

Eleinte görnyedve tapostunk gumicsizmánkkal a sárban, és a sötétben csak a sisakunk lámpásával megvilágított pár métert láttuk. Ahogy lefelé haladtunk, a járat egyre szűkebb lett, egyre többször kellett négykézlábra ereszkedni. Tizenhét mélységi szint van a bányában, és a mélyebb részeken a hőmérséklet 45 fokos is lehet. Még csak a második szinten lehettünk, mikor az egyik srác kisebb asztmás rohamot kapott a belélegzett portól, ezért őt Antonio visszakísérte a kijárathoz.

Mivel Antonio azelőtt ebben a bányában dolgozott, olyan utakon vitt minket keresztül, melyeket a turistacsoportok általában elkerülnek. Otthonosan mozgott a szűk labirintusban. Ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre nehezebb a terep. Négykézláb másztunk, hol sziklákon kapaszkodtunk fel és le, hol pedig szakadékok peremén egyensúlyoztunk, de Antonio végig magabiztosnak tűnt, és azt állította, meg tudjuk csinálni.

Egy marék dinamit

Hittünk neki, mi mást tehettünk volna. Összeszorított szájjal ugrottunk át fekete szakadékok felett vagy kúsztunk át egy szűk lyukon. Az egyetlen dolog, amelyben Antonio nem ismert tréfát, hogy bizonyos helyeken nem érhettünk hozzá a falhoz, mert mérgező anyagok szivárogtak belőle. Ez a barlangtúrát újabb nehézségi fokra emelte, hiszen úgy kellett megmásznunk egy-egy sziklát, hogy közben nem kapaszkodhattunk.

A szálló portól folyamatosan fújtam az orrom, a mászástól vagy a növekvő hőségtől folyt rólam a veríték. Mikor éppen kezdtem elveszíteni a lelkesedésemet, mindig felbukkant a mélyből egy bányász, aki könnyedén ugrált felfelé a köveken hátizsákjával. Mi a falhoz lapulva, tátott szájjal adtunk utat a némán dolgozó munkásnak, hogy a felszínre vigye a kibányászott ezüstöt. Antonio szerint a hátizsák sokszor harminc kilót is nyomhat. Itt nemhogy lift, de még csak létra vagy kifeszített kötél sincs, mindenki kézzel-lábbal mászik. Abbahagytuk a nyavalygást, csendesen haladtunk lefelé.

Antonio cigarettát gyújt a két bábúnak, melyek előtt már ott sorakoznak az üres alkoholos flaskák Forrás: Kun-Szabó Mariann

Útközben megszabadultunk a kokalevelektől, az időközönként szembejövő bányászoknak adtuk őket. A fiúk végig izgatottan szorongatták a dinamitokat, és alig várták, hogy használhassák őket. A kimerítő menetelés után végül Antonio egy kis beszögellésben leültetett minket. A sarokban két agyagbábú állt, az egyik volt a Tío. Neki áldoznak a bányászok. Amikor a spanyol hódítók bejöttek Potosíba, az őslakosokat arra kényszerítették, hogy saját isteneik helyett a spanyolok istenének, a diosnak áldozzanak. Az őslakosok azonban ezt a szót nem ismerték, ezért az istent a dioshoz hasonló hangzású tióra keresztelték, mely nagybácsit, vagy megszólításban öreget jelent.

A bábut meglocsoltuk az alkohollal, majd a fiúk is felhörpintettek belőle egy-egy kupakkal. Ezt újabb áldozások és hörpintések követték, melynek hatására a társaság feloldódott, a hangulat lassacskán a tetőfokára hágott. Ezt Antonio azzal fokozta, hogy bejelentette, két bátor vállalkozóval elmennek dinamitot robbantani. A robbantás nem veszélytelen, mert nem mindegy, hogyan robban be egy járat, és a helyi kisboltban kézzel összesodort dinamitok megbízhatóságával szemben is voltak fenntartásaim.

A dinamit meggyújtásának pillanata Forrás: Kun-Szabó Mariann

Az alkohol- és adrenalinmámorban tobzódó fiúknak ez láthatóan nemigen jutott eszébe. Antonio és a két kiválasztott fiú végül a dinamittal és a fényképezőgépemmel eltűnt a sötétben. Izgatott várakozás következett. Pár perc múlva visszarohantak, Antonio utasított, hogy fogjuk be a fülünket, majd vártuk a robbanást. Hatalmas durranás, kisebb földmozgás, mi pedig kitörő örömmel kurjongattunk.

Ezek után még pár szinttel lejjebb mentünk, hogy lássunk ezüstöt is, majd megkezdtük a felfelé kapaszkodást. A bejárt, ismerős sziklákon most sokkal magabiztosabban ugráltunk. A legszebb élmény mégis az volt, mikor mocskosan, fáradtan és kissé szédelegve kiértünk a friss levegőre, és megláttuk a lemenő napot a Cerro Rico mögött. Csak álltunk ott zihálva, csendben, néztük a vörös naplementét a világ tetején. Hálát adtunk Pacha Mamának, hogy vigyázott ránk, és vigyáz azokra a bányászokra, akik napi nyolc órát töltenek a föld mélyében ilyen áldatlan körülmények között.