Minket nem lőttek le New Yorkban

Amikor ötórás buszút után, éjjel kettő körül amerikai utunk utolsó állomására, New Yorkba érkeztünk Bostonból, még élénken élt emlékezetemben a három héttel azelőtt hallott történet, amit az országba érkezésünkkor egy orosz srác mesélt a JFK reptéren. A fiú az egyik vonatállomáson éjszakázott pénz és szállás híján, és egy lövés dördülésére ébredt. Néhány méterre tőle öltek meg valakit. A rendőrség és a mentők három perc múlva a helyszínen voltak, és újabb három perc múlva már nyoma sem volt vérnek, hullának. A város lüktetett tovább, mintha mi sem történt volna.

Éjszaka érkezni idegen helyre a rémsztoriktól függetlenül is mindig különleges élmény. A Santa Barbara-i, sötétben nem túl bizalomgerjesztő motelhez hasonlóan először itt is enyhe szorongás kerített hatalmába. El is határoztuk, hogy első utunkat taxival tesszük meg. Egyszer úgy is kötelező taxizni New Yorkban, és mi lenne jobb alkalom, mint amikor csomagokkal kell eljutni a még ismeretlen szállásra. A Szex és New Yorkból ellesett mozdulattal leintettünk hát Manhattan szívében egy sárga autót, melyből egy indiai fickó szállt ki kicsit kelletlenül, hogy segítsen bepakolni a csomagtartóba.

Jarmusch filmjének, az Éjszaka a Földönnek New York-i epizódjában a keletnémet sofőr szinte egyáltalán nem tud angolul, a mi taxisunk azonban, indiai lévén, egészen érthetően beszélt, és a vezetést sem kellett átvenni tőle, sőt az úti célt sem tévesztette el. Épségben megérkeztünk Brooklynba, és megúsztuk körülbelül 25 dollárból a félórás utat. Legnagyobb ámulatunkra a taxiban lehetett kártyával fizetni, és a borravaló mértékét is ki lehetett választani. 15 százalékot mindenhol érdemes adni, különben megeshet, hogy csúnyán néznek ránk.

Közöny vagy tolerancia?

Aznap már csak ágyba zuhantunk, nekünk nem kellett megtoldani a napot még egy órával, mint Edward Nortonnak Spike Lee filmjében, mielőtt bevonul a börtönbe. De másnap délelőtt már azokon az utcákon sétálgattunk, ahol gyönyörű Puerto Ricó-i barátnője várja a jellegzetes brooklyni lépcsők egyikén ülve.

Brooklyn jellegzetes lépcsői Fotó: Pálos Máté

Az Airbnb rendszeren keresztül foglaltuk a szobát, nekünk, magyaroknak borsos áron, ottani viszonylatban azonban olcsón, 470 dollárért kettőnknek egy hétre. Az online rendszer olyan szobákat közvetít, melyeket helyiek adnak ki saját lakásukban. Izgatottan vártuk, hogy egy igazi New York-ival fogunk kávézni reggelente! Vagy legalább egyszer megiszunk együtt egy sört. Vagy legalábbis váltunk pár szót.

Ehhez képest kiderült, hogy a lakás amolyan hostelként üzemel. A házigazdával nem találkoztunk, csak más turistákkal, akik a másik két szobát bérelték. A fürdőszoba nagyon koszos volt, a bútorokon is vastagon állt a por. A környék sem volt elsőre túl bizalomgerjesztő. Kiderült, hogy egyáltalán nem A tintahal és a bálna című filmből ismert gazdag értelmiségi világba csöppentünk, hanem a lepukkant épületek, a málló vakolat, az arabok és indiaiak üzemeltette „deli” élelmiszerüzletek, az utcasarkon mindenféle ócskaságot árusító csavargók közé.

Mégis, egy-két nap után már kifejezetten örültem, hogy minden este ide kell hazatérnünk, kicsit szaporázva lépteinket. Brooklyn feketék lakta negyedének szívében szálltunk meg, Bedford-Stuyvesantban. Megszerettem ezt a helyet, úgy éreztem, nem a turistáknak szánt kirakatot látom, hanem az igazi New Yorkot.

A kezdeti kultúrsokkból felocsúdva rájöttünk, hogy egyáltalán nem félelmetes a környék, Budapesten a Nyugatinál veszélyesebb lemenni az aluljáróba. Egyszerűen csak kényelmetlenül éreztük magunkat eleinte, mert otthon ritkán tapasztaljuk, hogy bőrszínünkkel kisebbségbe kerülünk. Sokat tanultunk magunkról, és azóta is elgondolkodom, milyen lehet Magyarországon kisebbségben élni.

New Yorkban az elfogadásnak és toleranciának olyan magas fokú jelenlétével találkoztunk, ami Amerikában élő barátaink szerint már-már egyenlő a közönnyel, és semmiképpen sem üdvös. A metrón senki sem pillant a másikra, nem hogy megnézné magának vagy esetleg kitartóan bámulná, netán megjegyzéseket tenne – ami nálunk olyan természetes, mint levegőt venni. Bizony vissza kellett fognunk magunkat, hogy ne felejtsük rajta tekintetünket egy-egy extrémebb ruhán vagy hajviseleten. Hogy jó-e a tökéletes elzárkózás, mindenki döntse el maga. Mindenesetre az biztos, hogy a sok-sok különböző kultúrából érkező ember békés együttélésének feltétele.

Barátság extrákkal

Hamar rájöttünk, hogy más városokhoz szokott lábunk itt nem fogja bírni a távolságokat. Bostonhoz képest különösen nagy volt a kontraszt. Ott csendes környéken laktunk a barátnőméknél, kilátással a híres Prospect Parkra, sétáltunk a csendes folyóparton, a Harvardon és az egyetemi negyedben, és egészen otthon éreztük magunkat. New Yorkot azonban nem lehet Európához mérni.

Brooklyn híd és Manhattan felhőkarcolói Fotó: Pálos Máté

Rögtön első nap eltévedtünk. Nem a Brooklyn hídnál lyukadtunk ki, hanem egy külvárosi lakótelepen. Több órát gyalogoltunk az elviselhetetlen, párás hőségben – még elkaptunk két kánikulai napot szeptember elején –, de végül mégiscsak elénk tárult a klasszikus kép: a híd, mögötte Manhattan felhőkarcolóival. Nem hiába beszél annyit Justin Timberlake a New York-i forróság elviselhetetlenségéről a Barátság extrákkal című vígjátékban; én bírom a meleget, de ebben a két napban bármit megadtam volna egy kis hőmérsékletcsökkenésért. A rengeteg beton, az eszméletlenül magas épületek árasztják a hőt, áll a levegő, és olyan párás, hogy az emberről patakokban folyik a víz. Éjszakára sem hűl le, aludni még ventilátor mellett is alig tudtam.

Túl jó fej apukák

Ilyen időjárási viszonyok között néztük meg a legigazibb New York-i, Woody Allen filmjeinek helyszínét. Bejártuk a Wall Streetet és környékét, tele hamisítatlan felhőkarcolóival és öltönyös, kosztümös lakóival. Az Occupy Wall Street mozgalomból nem sok maradt: néhány szakadt punk táblákkal és hátizsákokkal egy rendőrségi szalaggal elzárt területen. Egy starbucksos pihenő és a tőzsde épületének megtekintése után tovább indultunk a Ground Zeróhoz, a szeptember 11-i események színhelyéhez.

Az épülőfélben lévő emlékhelyet nem tudtunk megnézni, mert aznapra már bezárt, de így is hihetetlen érzés volt a leomlott tornyok hűlt helyén állni – ezernyi ember szaladgált körülöttünk, tette a dolgát, ment ebédelni, sétáltatta a kutyáját. Élesen láttam magam előtt, milyen lehetett a semmiből előbukkanó katasztrófa: a pánik, a zűrzavar, a füst. Egy új torony is elkészült már – hátborzongató volt a mellette elhúzó repülőgépek látványa.

Az új torony a Ground Zero mellett Fotó: Pálos Máté

Hogy ne csak lentről nézzünk fölfelé, hanem fentről is megcsodáljuk a várost, a kötelezőnek titulált turistaprogramok közül kiválasztottuk az Empire State Building megmászását. A legnagyobb élmény az volt benne, amikor a lift kijelzőjén másodpercenként változtak a számok: 83, 84, 85… Egyébként nem érte meg a fejenként 27 dolláros jegyet, több időt töltöttünk az épület ajándékboltjában a plüss King Kongokkal hülyéskedve, mint fönt a kilátás szemlélésével, főleg, hogy aznap esett az eső, és iszonyatosan nagy köd volt.

A Central Parkban viszont üdítő volt sétálni és piknikezni egy másik alkalommal. Mellettünk családok baseballoztak vasárnap délután, sok elkényeztetett Upper East Side-i kölyök, túl jó fej apukákkal, túl jó edzőcipőkben. Feküdtünk, hallgattuk a nevetésüket, és elaludtunk a fűben – itt végre nem kellett rohanni, nem éreztük a kényszert, hogy meghódítsuk a meghódíthatatlan méretű várost. Manhattan, bár a legizgalmasabb, legvibrálóbb hely, ahol valaha jártam, élhetetlennek tűnt. Túl sok ember, túl sok inger egyszerre.

Ükanyám nyomában

Igyekeztünk nem bezsúfolni az összes kötelező turistaprogramot az egyhetes ottlétbe, inkább az utcákon járva-kelve akartuk magunkba szívni New York világát. A Times Square-re azért természetesen elmentünk egyik este, és bár valóban turistákkal volt tele, mégis nagy élmény volt, Los Angeleshez és Vegashoz hasonló szürreális kaland. Ücsörögtünk az erre kialakított lépcsőkön több száz társunkkal együtt, nagy egyetértésben fényképeket készítettünk, és bámultuk a hatalmas fényreklámokat.

A Times Square-en mindig nagy élet van Fotó: Pálos Máté

Ellis Islandre nem hajóztunk ki – ahova a századelőn a legtöbb emigráns hajója kikötött –, ellátogattunk viszont Queensbe, Astoriába, hogy bevándorló, majd hazatelepülő őseim nyomát kutassuk. Kezünkben a húszas években készült kép másolatával és a pontos címmel sétáltunk a 30. Avenue-n, majd megtaláltuk a házat, ahol a század elején ükanyám Candy Store-ja volt.

Hirtelen a Keresztapa 2-ben éreztem magam, bár nem olaszok lakta negyedben, hanem a legváltozatosabb nemzetiségek felvonultatásáról híres kerületben jártunk: görög, indiai, olasz éttermek sorakoztak egymás után. Amikor ükanyám megvette a boltot, a környék görög negyed volt, nem tudom, magyarként hogyan csöppent oda. Nagymamámat egyévesen még biztosan elhozták ide az üzlethez, mielőtt 1927-ben visszaköltözött a család Budapestre – szegény, bár kettős állampolgár volt a születés jogán, sosem tért vissza Amerikába.

Utolsó nap délelőtt kimetróztunk Harlembe, hogy meghallgassunk egy igazi gospell kórust egy vasárnapi istentiszteleten. A fantasztikus felszabadultság és sírós öröm után, amit bent tapasztaltunk, kint az utcán is karneváli hangulat fogadott minket. Kiderült ugyanis, hogy aznap van az Afroamerikai Nap, melynek keretei között az összes létező fekete csoport, egyesület, testület, zenekar felvonul hosszú-hosszú sorokban Harlem egy széles utcáján. Egy-két órán át néztük a pomponnal a kezükben táncoló mazsoretteket: a hatalmas idomaikat mesterien rázó fiatal fekete lányokat és társaikat, a dobos fiúkat. Néztük a rappelő kukásokat és a katonásan menetelő nővédő egylet tagjait, a visszafogott tűzoltókat és a jóképű rendőröket. Így mulat New York, a világ fővárosa.

Az amerikai út első két részét itt és itt olvashatja, az alábbi videó pedig életképeket villant fel az útról.