Felautóztunk a világ legmagasabb hegyére

Hawaii, Előttem a hold, mögöttem a nap
Vágólapra másolva!
Amikor vendéglátóm, a Mini együttes egykori kiváló zenésze, Dobos Sándor a világ legmagasabb hegycsúcsára invitált, csak elnézően mosolyogtam. Bár a hawaii ember nem a nagyotmondásáról híres, mégis úgy éreztem: ez csak egy szenzációhajhász kijelentés, amellyel a trópusi tespedtségben leledző látogatókat igyekeznek rávenni a megerőltetőbb kirándulásra.Tévedtem.
Vágólapra másolva!

Egy statisztika szerint a Hawaiira érkező turisták közel fele egyáltalán nem hajlandó kimozdulni az Oahu-szigeten fekvő Honoluluból, legfeljebb a városhoz közeli, ismertebb helyeket keresi fel. Pedig az Egyesült Államok harmadik legnagyobb szigetének beceneve épp azt sugallja, hogy innen tovább kell állni, hiszen gyülekezőhelyen (ez Oahu másik neve) ritkán marad hosszabb ideig az ember.

Akik mégis leragadnak Hawaii fővárosában, nagy hibát követnek el. Persze, Honolulu is megér egy misét, de az igazi csodák nem a magasba törő házakkal telezsúfolt településen érik az embert, hanem a Nagy Szigeten (Big Island). Ha már egyszer elszántuk magunkat egy ekkora útra, és vállaltuk a 24 órás repülést, hogy eljussunk Hawaiira, igazán nem érdemes kihagynunk a két vulkán által körbeölelt földdarabot. A Mauna Kea vulkánra tett látogatás, a hólapátolás, majd egy órával később a csendes-óceáni fürdőzés tényleg nem mindennapi élmény.

A Mauna Kea vulkán havas hegycsúcsa a konai tengerpartról nézve (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Lantos Gábor

A Nagy Sziget amúgy 45 perc repülőútra fekszik Honolulutól.Több légitársaság gépe közül választhatunk, és két repülőtérre érkezhetünk meg. A terület éghajlata egészen különleges, hiszen az egymástól alig száz kilométerre fekvő keleti és nyugati oldal mintha nem is azonos kontinensen lenne. A nyugati részen (itt található a sziget központi települése, Hilo) rengeteget esik az eső, a keleti partvidéken ellenben sokat süt a nap, és rendkívül száraz az éghajlat.

Ez tényleg nem mese

Mielőtt nekivágtam volna életem egyik legkülönlegesebb vulkántúrájának, alaposan utánanéztem a dolgoknak. A Nagy Szigeten két hatalmas pajzsvulkán, a Mauna Loa és a Mauna Kea terül el. Utóbbi 4205 méter, de ha a hegy óceán alatt fekvő lábától a csúcsáig készítünk mérést, akkor megdöbbentő adathoz jutunk: a Mauna Kea 10 200 méter magas! Ezzel pedig valóban méltán pályázhatna a Föld legmagasabb hegycsúcsa címre, a bökkenő csak annyi, hogy 5995 méter a Csendes-óceán mélységében nyugszik.

Ha Big Island fővárosából, Hilóból felfelé tekintünk, szinte állandóan havat látunk a Mauna Kea (és a Mauna Loa) tetején. Előfordult már, hogy a csúcson fekvő obszervatóriumokban dolgozó csillagászok hóvihar miatt napokig nem tudtak kimozdulni, miközben tőlük mindössze másfél órányi autóútra tombolt a nyár a parti fövenyen. A Hawaii-szigetek legnagyobbikán tehát minden lehetséges – s ez tényleg nem mese.

Amikor Budapesten becsomagoltam az útra, eszembe sem jutott, hogy meleg zoknit és vastag pulóvert pakoljak a táskámba, hiszen a szigetek trópusi éghajlata szinte egész évben 25 fok feletti hőmérsékletet garantál. Hawaii kalauzom azonban mindenre gondolt, és a kirándulás előtt meglepett egy gyapjú zoknival és egy vastag felsővel.

Úgy terveztük, hogy a naplementét a hegy tetejéről nézzük végig. Sándor Land Rovere előbb bevetette magát Hilo belvárosába, majd a kórház mellett elhaladva jöhetett az első kitérő a Szivárvány-vízeséshez (Rainbow Falls). Ezt úgy képzeljék el, mintha Budapesten a Szilágyi Erzsébet fasornál elkanyarodnának a János-kórház felé, és a szomszédos utcában ömlene a zuhatag. A helyes kis parkocska és a kilátás itt is felejthetetlen maradt.

Naplementéig mindössze négy óránk maradt, nem késlekedhettünk, irány a csúcs! A 200-as út (The Saddle Road) egyre magasabbra tört, miközben a növények fokozatosan eltűntek a látótérből. Balra és jobbra megkövesedett, fekete lávamező vette át az uralmat, az autó a két vulkán között haladt. Az időjárás ezen a napon nagyon szeretett bennünket, ragyogott az ég a fejünk felett.

A 200-as úton (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Lantos Gábor

Mivel elértük a 2000 méteres magasságot, a fehér habcsóknak tetsző felhők már alattunk úsztak. A napfényben aranylóan csillogott a Mauna Kea havas koronája, az ég és az óceán türkizkéken világított, miközben a tengervíz felett vékony páraréteg alakult ki, amely az alkonyattal egyre sűrűsödött.

Az agyunk nem jutott oxigénhez

Gépkocsink köhögő motorja folyamatos küzdelmet vívott az úttal és önmagával, miközben csodaszép vulkáni dombok és pajzsvulkán-maradványok bukkantak elő. Fákat, bokrokat, csenevész törpecserjéket itt már nem tart el a természet. Így érkeztünk meg a 3000 méter magasan fekvő akklimatizációs állomáshoz, ahol minden turistának kötelező pihenőt tartania. 30-45 percig semmi mást nem szabad csinálni, mint lassan sétálgatni és nagy levegőt venni.

Amikor kiszálltam a kocsiból, úgy éreztem, menten eldőlök. Végül sikerült megtartanom az egyensúlyomat, de teljesen lelassultam, és semmi másra nem vágytam, mint egy kiadós alvásra. A negyven perces felkészülés (lassú séta, ácsorgás) után következett a felfelé vezető út legmeredekebb szakasza, az utolsó 1200 méter legyőzése.

Hiába a zárt kocsitér, hiába a korábban beszippantott nagy levegő, úgy éreztem, azonnal elájulok. Néhány perc múlva, szinte egyik pillanatról a másikra összeszedtem magam, és felélénkültem. Talán azért is, mert a Land Rover bakkecske módjára ugrándozni kezdett, majd bemondta az unalmast, s hörögve kilehelte a lelkét. Úgy látszik, nemcsak az agyunk, a motor sem jutott elég oxigénhez.

Pajzsvulkán-maradványok bukkantak elő (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Lantos Gábor

A gépjármű egy 18 százalékos emelkedőn állt le. Sándor a kézifékbe kapaszkodva taposta a féket, mi pedig kapaszkodtunk, hogy az ülésben tartsuk magunkat. Pár perccel később, hála a szívatónak és valamilyen földöntúli csodának, a motor újra pöfögni kezdett.

A dzsip előbb megvadult bikaként, később alacsonyan szálló táltosként győzte le az utolsó métereket. Az 1967-es évjáratú csodagép, benne az elcsigázott utasokkal és mindig nevető sofőrjükkel megérkezett a világ legmagasabb kőkúpjának hóval borított tetejére.

Elolvad a polinéz hóember

Az első sokk akkor ért, amikor behúztuk a kéziféket. Mellettünk egy kisteherautó indult meg lefelé elképesztő sebességgel, rakodóterében egy csomó hóval. Mint kiderült, a helyi fiatalok egyik legkedveltebb tevékenysége a hóemberépítés. Persze nem itt, a hegy tetején, hanem az óceán partján. Ezért kocsijukkal feljönnek a vulkánra, s nekilátnak havat lapátolni. Ha végeztek a munkával, viharsebesen nekiindulnak, s egy óra múlva már az aranysárga homokban tapasztják a havat.

Az utolsó szakaszt hatalmas hófalak között tettük meg (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Lantos Gábor

Következik a húszdolláros kattintás a fényképezőgéppel (ennyit kérnek azoktól a turistáktól, akik a trópusokon is hóemberrel óhajtják fotografáltatni magukat), miközben szegény répaorrú már ki is leheli lelkét, s eltűnik a homokban. A tiszavirág-életű hawaii hóemberek igen kemény, fáradtságos munkával születnek, de legalább szép jövedelmet biztosítanak alkotóiknak.

A Mauna Kea tetején azonban a zárt ablakokon keresztül is besüvített az egyre erősödő szél. Egy autóbuszról éppen japán turisták kászálódtak le, alig tudtak talpon maradni a szélviharban. A kocsi ajtaja is nehezen engedelmeskedett, de nem volt mese, ki kellett szállnom, ha már idáig eljutottam.

Narancsszínbe borult csillagvizsgálók (Galériához kattintson a képre!) Fotó: Lantos Gábor

A hatalmas tér narancssárgába borult, ahogyan a lassan lenyugvó napkorong átfestette a fehér falú csillagvizsgálókat. Pár perccel később a konai tengerparton fekvő szirteknél belemártotta magát a vízbe, és újabb néhány perc alatt eltűnt. Az árnyéka közben háromszögként rajzolódott ki a hilói oldalon, illetve Waipi'o Valleynél, s ez a feketeség lassan átvette az uralmat a kékség felett.

Hazafelé vaksötétben kanyarogtunk, ami ezen az úton nem volt éppen veszélytelen vállalkozás, pláne, hogy a kocsi bal oldali reflektora nem állt feladata magaslatán. Végül baj nélkül megúsztuk az ereszkedést. Mint ahogyan minden mást ezen a napon. Útközben - szégyen vagy nem - elnyomott az álom. Döccenésre ébredtem, egy állat került a kerekek alá. Ő tehát - velünk ellentétben - nem élte túl ezt a felejthetetlen napot.

Praktikus információk

A Hawaii-szigetek az Egyesült Államok 50. tagállama, ezért az odautazáshoz szükség van az ESTA-rendszeren keresztül igényelhető belépési engedélyre. Honolulu nemzetközi repülőterére Budapestről általában két átszállással lehet eljutni, kivéve, ha a magyar fővárosból egyenesen New Yorkba repülünk - ebben az esetben 1 átszállással is megoldható az utazás. Nagyon fontos, hogy az első amerikai leszállás után (tehát az USA-ba történő belépést követően) feladott csomagunkat le kell emelni a szalagról, és ott helyben egy másik szalagra feltenni. (Ez azért szükséges, mert az Amerikába történő landolást követően már belföldi utasoknak számítunk. Azaz ha valaki New Yorkon keresztül megy a Hawaii-szigetekre, akkor a New York-Honolulu utat már "belföldi" utasként teszi meg.) Hazafelé azonban nem szükséges ez a procedúra, hiszen a Honoluluban feladott csomagunk végig utazik velünk Budapestig. A legrövidebb repülési idő a szigetekig általában 24 óra.

A Nagy Sziget (Big Island) Honolulutól keletre 45 percnyi repülőútra található. A Honoluluba történő érkezést követően érdemes 1-2 napot akklimatizálódni, mert a téli időszámítás szerinti mínusz 12, nyári időszámítás szerinti mínusz 11 órás időkülönbség igencsak megviseli a szervezetet. (A Hawaii-szigeteken nem állítgatják az órák mutatóit.) Big Island-nek két repülőtere van, az egyik a fővárosban, Hilóban, a másik a "napos oldalon", Kailua-Kona városa mellett. Mindkét légikikötőben számos autókölcsönző cég áll rendelkezésre. A Mauna Kea vulkán tetejére Hilo városából az út legalább 3 óra - ebben benne van a kötelező 45-60 perces megállás az akklimatizációs állomáson.