Nagyjából egy éve, hogy útnak indultam. Egy jókora bőrönddel szálltam fel Ferihegyen a repülőgépre, amely Máltáig vitt. Azóta vitorlázom. Nekivágtam egy föld körüli útnak, amit hajóstoppal csinálok végig. Jelenleg a negyedik hajómat gyűröm, és 5500 tengeri mérföldet tudhatok magam mögött.
A vízre a gyermekkorom emléke csalogatott, amelyet magam is tengeren töltöttem egy vitorláson a családommal, és itt szerettem meg az utazásnak ezt a formáját. A hajóstop pedig annyit jelent, hogy legénységként vagy matrózként
kis magánvitorlásokon segédkezem ételért és szállásért cserébe.
Mivel pénzt nem kapok és nem is kérek, napi pár órát kell csak dolgoznom, így sok időm marad a helyismeret megszerzésére.
Így történt, hogy második hajómon, a Calypsón nekivágtunk az Atlanti-óceánnak. A kapitány, Vic egész életét hajókon töltötte, nagyon tapasztalt, csakúgy, mint a csapat többi tagja. Mindegyikünknek volt már saját hajója, így nyugodtan indultam el velük, és a legjobbakban bízva vágtam neki az óceán átszelésének.
Összesen öten voltunk a hajón (Vic, Murph, Sarah, Jeremy és én), így vettünk részt a ralin. Tizenhét másik hajóval indultunk el a Kanári-szigetekről, az egészet egy Jimmy Cornell nevű fazon szervezte, aki amúgy egy erdélyi származású tengerész.
A cél a karib-tengeri Martinique szigete volt.
Az első héten elég rossz időjárást fogtunk ki, háborgó tengerrel. Ráadásul Jeremyt és engem leszámítva mindenki lebetegedett, a megfázástól a jó kis tengeribetegségig mindenből kijutott. De nem ez volt a legnagyobb kihívás utunkon.
Mivel a váltóhullámú generátor befuccsolt, rögtön az út elején elment az áram, és a 23 napos utazás alatt sem sikerült rendbe hozni. Így csak a széljelzőt és a GPS-t tudtuk használni.
A hűtő sem üzemelt az áramhiány miatt, ezért sok húst rohadtan ettünk meg. De legalább sikerült felfedeznünk saját szervezetünk működését, rájöttünk, hogy az emberi gyomor sokkal többet kibír, mint azt otthon gondolnánk.
Egy kis fokhagyma, és minden rendbe jön.
Szerencsére Jeremy szakács, így ismerte az ízek elpalástolásának minden csínját-bínját. Az első néhány falat szokatlan volt, nem mondom, hogy nem vágytam volna helyette egy jó kis csirkepaprikásra, de aztán már ment az evés, mint a karikacsapás.
Az egyetlen kormánykerekünk meglazult, és folyamatosan meg kellett húznunk, hogy ne essen le. A fedélzetet életveszélyesen csúszóssá tette a néhány sérült dízelkannából szivárgó üzemanyag, a meglévő öt vitorlánkból három szakadt el négy helyen – itt már kezdett olyan érzésem lenni, mintha a szellem az Indul a bakterház-ból a mi hajónkat szállta volna meg.
Áram nélkül a robotpilótánk sem működött, ezért azt hiszem, Kolumbusz Kristóf óta mi voltunk az elsők, akik kézi kormányzással keltünk át az óceánon. Mindezt úgy menedzseltük végig, hogy kettesével őrködtünk a hajó fölött éjjel-nappal, négyórás váltásokban.
Én Jeremyvel voltam beosztva, Sarah pedig Murphfel. Így amikor Jeremy és én végeztünk a műszakunkkal, átadtuk a kormánykereket Sarahnak és Murphnek, majd négy óra múlva ismét miénk volt, és így tovább.
Három héten át.
És ez csak a kormányzás. A már több mint tíz éve elkezdett Gyűrűk Urá-t ezért még mindig nem sikerült befejeznem, bár terveztem ezen az úton.
Az akkumulátorban nem maradt elég szufla arra sem, hogy ellássa energiával a belső világítást, illetve a navigációs lámpákat. Voltak időszakok, amikor éjjel még iránytűnk sem volt, mert nem volt elég energia az aksikban, hogy kivilágítsa, így
a csillagokból navigálva töltöttünk jó néhány éjszakát.
Az viszont érdekes tapasztalat volt, hogy a vaksötétben mennyire könnyű volt szinte mindent megcsinálni (fogmosás, zuhanyzás, átöltözés stb.), amihez amúgy reflexszerűen villanyt kapcsolnánk.
A viszontagságokat némiképp feledtette, hogy néha meglátogattak a delfinek. Sőt volt egy teljes nap, amikor két bálna kísérte a hajónkat (Bob és Bobby).
Világmegváltó gondolatokra nem futotta - pedig azt is hihetnénk, hogy az ember egy óceán átszelése alatt könnyebben evez mély filozófiai vizekre. Mindenesetre álljon itt néhány olyan kérdés, amely nagyban befolyásolhatja az emberiség sorsát - hátha a kedves olvasót is gondolkodásra sarkallom.
Idézetek a hajónaplóból
Még az indulás előtt Sarah adta le a zöldség- és gyümölcsrendelést a piacon, La Palmán. Ez a mennyiség az elején borzasztóan soknak tűnt, de az út végére szerencsére kiderült, hogy jól lőtte be: alig kellett ételt kidobnunk. A pontos számokra már nem emlékszem, csak az van előttem, ahogy próbájuk az uborkákat betuszmákolni a hajópadló alá. A fölösleget sem hagytuk természetesen kárba veszni, a biohulladéknak számító maradékot a tengerbe dobtuk.
Fölváltva főztünk, így minden ötödik napon én kerültem sorra. Az ügyeletes szakácsnak az volt a dolga, hogy átnézze a friss alapanyagokat, a leginkább rohadtakat kiválogassa, megfőzze, illetve utána elmosogasson. A konyha ablakán befolyt a víz, így
minden nagyobb hullám egy része elárasztotta a konyhapultot,
és a készülő étel egy részét a padlóra vagy egyenesen a nyitott motorházba tessékelte. Ilyenkor gyakorlatilag lehetett elölről kezdeni a főzést, és a víztől csúszós padló sem könnyítette meg az ügyeletes szakács életét. Így rendszerint elég hosszadalmasra nyúlt a procedúra, ami mindenképpen jó alkalom volt a magyar nyelv rejtett szépségeinek felfedezésére – Mucsi Zoltán 7 perces káromkodásából gyakran volt alkalmam idézni.
Az édesvízkészletünket csak ivásra és főzésre használtuk; a mosogatásra, mosásra, takarításra és zuhanyzásra ott volt a tengervíz. Ha egy sós vizes vödörből történő zuhanyzás után az ember megtörli magát törölközővel, nem marad só a testén. Így spóroltunk. A hajónak mintegy 600 literes víztartálya volt, de a különböző helyiségekben annyi ásványvizet tároltunk, amennyit csak bírtunk.
Végül álljon itt néhány rövid történet arról, miként telnek egy óceánutazó mindennapjai a nyílt vízen.
Ember a vízben?
Egyik éjjel villódzó fehér fényt láttunk a nyílt tengeren, amiről azt hittük, hogy egy pórul járt ember a vízben (esetleg holttest, ilyen messze a parttól nem szokott bója lenni). Amikor közelebb értünk, kiderült, hogy csak egy jelöletlen időjárásmérő műszer.
Tériszony kizárt
A génua és egy másik vitorla fölhúzó kötele elszakadt, így a 16 méteres árbocra én másztam föl a köteleket kicserélni. Itt a magasban már eléggé érződött a hullámzás, kézzel-lábbal kellett kapaszkodnom, minden izmomat igénybe véve, hogy ne lengjek ki, és csapódjak neki nagy erővel az árbocnak. Egy vitorla a vízbe esett, de sikerült kimentenünk, én nem estem le.
Vaklárma
Amikor egy nagyobb hullám végigsöpört rajtunk, beindult a riasztóberendezésünk. Az angliai parti őrség gyorsan reagált a jelre, és egy "közelben" haladó teherszállítót küldött a megmentésünkre, gondolván, hogy vészhelyzet van, és mindannyian a mentőcsónakban várjuk a segítséget. A vége az lett, hogy mikor már két órája úton volt a segítség, akkor tudtuk csak műholdas telefonon értesíteni a parti őrséget, hogy jól vagyunk, visszamehet a teherhajó.
Tűz van, babám
Volt egy kisebb tűz is a hajón, amikor a széltérképkönyv (ez egy spirálos könyv, amelyben a szelek irányát mutatják térképen ábrázolva) spirálja az akkumulátorok tetejével addig-addig súrolódott, amíg a papír ki nem gyulladt. Ebben a tűzben egy párna égett el, a széltérkép egy kicsit, és egyéb papírok, de nagy baj nem történt.
Végül csak elértük a szárazföldet a Karib-térségnél. Utolsó hajóként értünk be a ralin, de ez különösebben nem zavart. Inkább örültem annak, hogy nem kell már fogni a kormánykereket, és pihentethetem a karjaimat és a vállaimat kicsit. Vic fölajánlotta, hogy elvágja flexszel öt felé a kormánykereket, hogy mindenki hazavihessen belőle egy darabkát emlékbe. Ezt illedelmesen, de határozottan és egyhangúlag mindannyian visszautasítottuk, mondván, az útnak épp ez a része az, amiről szívesen megfeledkeznénk.
A fogadtatásunk kedves volt, mivel a rali többi tagja csak annyit tudott, hogy nagy és komoly gondjaink voltak az út alatt. Így izgultak értünk nagyon, és pezsgővel locsoltak meg a partraszállásunkkor.
Én ezután kiültem a móló végére, és órákon keresztül csak bámultam magam elé. A Calypso ekkorra már annyira koszos és büdös volt, hogy később külön élvezettel ettem meg az aznapi vacsorámat a szomszéd luxushajó hófehér műanyag lépcsőjén, amelyet nem teljesen véletlenül, de több helyen leettem.