Ha nincs tevéd, senki vagy

Ománról ritkán lehet hallani Magyarországon, legfeljebb néha érkezik egy-egy hír róla a Mol ottani üzletei miatt. A legtöbb magyar számára így fehér foltnak számít ez a közel-keleti ország, ahogyan nekem is, amíg fel nem kerekedtem, hogy a saját szememmel nézzem meg.

Kazahsztánból az Egyesült Arab Emirátusokon keresztül jutottam el Maszkatba, az Ománi Szultánság fővárosába. A hely hangulatából már a repülőn ízelítőt kaphattam, hiszen a felszálláskor a vészkijáratok megmutatása előtt az utazókat védelmező fohász hangzott el a Koránból.

Amikor a levegőből néztük Ománt, zöldet nem nagyon láttunk, hiszen egy 2000 kilométer hosszú sivatagi országról van szó az Arab-félsziget délkeleti részén. Szemet gyönyörködtető és sokkoló viszont az a kontraszt, amelyet az autópálya-kereszteződések öntözött zöldje és a körülötte elterülő sárga homoktenger ad: ezt ottani stoppolásaim alatt közelről is láthattam. A legmeglepőbb mégis az országot behálózó, kivilágított országutak hálózata.

Kilátás a repülőgépről leszállás előtt (Kattintson a képre a galériáért!)

Omán mégsem ezért érdekes, hiszen nagyjából mindenkiben ilyen kép élhet egy gazdag Öböl-menti országról. Inkább azt szeretném bemutatni, hogy milyen változatos természettel bír az ország, mindez pedig a tradíciót követő kedves, vendégszerető emberekkel párosul, akiket még nem rontott meg a tömegturizmus. Amikor például városban stoppoltam, sokszor a taxisok álltak meg, és ingyen is elvittek az úti célomig, csak hogy beszélgethessenek velem útközben.

Jólét mindenfelé

Maszkatba érkezve jól működő rendszerbe csöppentem, mint bármely nyugati metropoliszban. Itt is háromsávos autópályák szelik át a várost, amely több mint 35 kilométer hosszan húzódik a tengerpart mentén. Tény, hogy nem felfelé terjeszkedik, mert van hely, és a benzin is olcsó; mindössze 50 forint literje. Kocsija persze mindenkinek van, ami kell is, hogy a hatalmas szupermarketekből púpozott nylonzacskótömegekkel távozó emberek hazajussanak.

A körforgalmaknál köztéri alkotások teszik felismerhetővé az amúgy egyhangú, modern építészetet felvonultató kerületeket. Ezek a szobrok nem ábrázolhatnak embert. Így született például a vonalzót, kalapácsot, franciakulcsot tartó kéz, a gigantikus kancsóból csobogó víz, a kormánykerék vagy legtöbbször a Korán szent könyve.

A kancsóból csobogó vízben hűtöttem le magam (Kattintson a képre a galériáért!)

A városokban a portugál építészet jegyeit viseli a legtöbb épület: vannak itt várak, romok és erődök, hiszen stratégiai helyen fekszik az ország, karavánutak és hajóutak útvonalán. Ez a csipkézett várfal mára Omán védjegye lett, s már a családi villákat, falusi házakat, sőt még a tetőkön a víztartó hordókat is ilyen stílusban díszítik.

A fővárosnak sajnos már nincs zöldségpiaca. Halpiac ugyan még létezik, reggelente tucatnyi árus kínálja a friss fogást, de a modern bevásárlóközpontok elsorvasztották az emberi kommunikációra épülő kereskedési formákat. A bazár is kicsit formális, elvesztette keleti jellegét, megcsapta a nyugat és a jólét szele. A legnépszerűbb termék mégis a füstölő, amelyet délen termelnek egy speciális fa gyantájából, s évszázadokon keresztül ez tartotta életben a karavánutakat. Az omániak mindig arisztokratikusan tiszta hófehér köntösben és hímzett sapkácskában sétálnak. A nőkön pedig hosszú, színesen lebegő ruhák, fejükön kendő.

Élet a maszkati halpiacon hajnalban (Kattintson a képre a galériáért!)

Ami biztos nem kerüli el a figyelmünket, hogy a 72 éves szultán, Kábúsz bin Szaíd al-Búszaídi, sármos, mosolyogós képe tekint folyton az emberekre. Most ünnepelte Omán a szultán uralkodásának negyvenedik évfordulóját, egyben születésnapját, így mindenhol visszaköszön: óriásplakátokon, kokárdákon, kitűzőkön, kisbuszok és személyautók hátsó ablakában, pénzeken és az újságok minden oldalán. Egyébként az ünneplés itt majd egy hónapig tartott, persze a szokásos ünnepeken felül. De kitettek magukért, hisz az ünnepségekre meg az angol királynő is eljött.

A szultánt régen keményvonalas apja vetette börtönbe reformgondolatai miatt, de aztán egy laza puccsal átvette a hatalmat. Azóta Omán rendületlenül halad előre az olajbevételeknek köszönhetően, ami értelmes fejlesztésekkel, vallási türelemmel és korrupciómentességgel egészül ki. A hetvenes években két iskolája és mindössze 14 kilométer kövezett útja volt az országnak, mára modern jóléti állam lett.

A szultán portréja az ománi bankjegyen, 1 rial értéke 562 forint (Kattintson a képre a galériáért!)

Ománban szinte soha nem láttam rendőrt. Úgy tűnik, ez egy ön(rend)fenntartó jóléti társadalom, ahonnan hiányoznak a semmittevők. Jobban mondva be vannak csatornázva az állami bürokráciába, ahol évi 35 nap szabadságuk van, plusz ott vannak az egy hónapig tartó vallási és állami ünnepek. Omán félmilliós lakosságát 4 millió vendégmunkás szolgálja ki, jórészt a brit gyarmatbirodalom ékköveiből: Indiából, Pakisztánból és Bangladesből. A bevándorlók sem bűnöznek, mert ők dolgoznak. Tapasztalataim szerint a muszlim országokban a bűnözés nem létező kategória. Van morál, emberi tartás, és ami a legfontosabb, szolidaritás, hiszen az iszlám öt alappillérének egyike az adakozás: ha van pénzed, és van, aki rászorul, akkor oszd meg vele.

Ománba épp a haddzs, a zarándoklat kezdetére értünk, amelyet kecskék mészárlásával ünnepelnek szerte a muszlim világban, így az egész ország vérben fürdött. Lefogják az állatot, halal módon nyakon szúrják, kifolyatják a vérét, majd az egész család segédkezik a főzésben. Így amikor a főváros környékén kirándultunk, pakisztáni családok főztek és piknikeztek a tengerparton, mindenki meghívott minket enni. Én ugyan vegetáriánus vagyok, de jólesett megtapasztalni az országot átitató vendégszeretet.

Folyik a kecskevér a haddzs kezdetén (Kattintson a képre a galériáért!)

Kóbor csacsik a hegyekben

Az utazás fénypontjai a hegyek (sam) és a kanyonok (vádi) voltak, amelyekből tucatnyit megnéztünk. Évmilliók röntgenképei tárulnak elénk: színes sziklák, érdekes kőformációk, szakadékok, magasságok és mélységek. Lent a kanyonban tavacskákban lehet pancsolni és hűsölni a télen is rekkenő melegben.

Mi viszont tovább merészkedtünk, és tettünk egy háromnapos túrát fel a hegyekbe. Így nyíltak meg igazán a szépséges völgykatlanok, igaz, ehhez már másznunk kellett néhány helyen, vagy úszni a vizes szurdokokban. Szűk utak vezettek felfelé, piciny falukon mentünk át, ahol robogó folyóba mártóztak a piknikező indiaiak, de a hegyekig ők azért nem merészkedtek el, pedig ott tárult fel igazán a falusi élet.

Az Arabiana vádi hűs vizében (Kattintson a képre a galériáért!)

Az oázis jellegű falvakhoz a vizet a helyiek a folyók felsőbb szakaszáról vezetik el kicsiny, művelésre alkalmas földdarabkáikhoz. Falaj volt a neve ennek a csatornarendszernek, amelyet évszázadok óta használnak már. Itt az arisztokratikus hófehér ománi öltözet helyett életszerűbben öltöznek a férfiak, és színesebbek a nők. Hennázott kezük és kedves mosolyuk csak néha került a látókörünkbe, hiszen ha be is hívtak minket a családok, a nők mindig egy másik szobában voltak. Béke és nyugalom honolt a hegyekben, autó is óránként talán csak egy járt erre.

Amint továbbhaladtunk a fennsíkon, már kietlen lett a táj, víz sem volt, és eltűntek a jelzések az ösvény mellől. Sajnos Ománról nem létezik jó térkép, hát el is tévedtünk 3000 méter magasan. Szerencsére estére a hegy tetején találtunk egy elhagyatott mecsetet, amely megvédett az éjszakai fagyos széltől, és szerencsénkre vizet is tartottak itt. Lám, az iszlám a vándorok mentsvára, illetve a kóbor csacsiké is, amelyek a környékről ide járnak vízért.

Másnap a Bani Khalid vádi lett volna a túránk vége, ha megtaláltuk volna, de ha rossz kanyonon ereszkedünk le, ismét több napig nem jutunk vízhez, így végül stoppal jöttünk vissza, bő száz kilométer kitérő árán. Jutalmunk egy természetes víztározó volt a sziklák között, ahol a magas szirtről a frissítő vízbe ugráltunk. Kicsivel odébb pedig langyos termálvíz bugyogott fel a napok óta nem fürdő vándorok legnagyobb örömére.

A légkondi azért már itt, a régi mecsetben is megjelent (Kattintson a képre a galériáért!)

Élet a homokdűnék között

Wahiba homokdűnéihez már nehezebb volt elstoppolni, mert nem sokan élnek a sivatagban, s azok sem a csapásokat használják, így stoppolni majdnem lehetetlen. De szerencsére egy holland pár felvett minket, így gond nélkül bejutottunk a sivatagba dzsippel. Tizenöt kilométerre bementünk velük, majd elbúcsúztunk tőlük, s gyalog indultunk tovább. Volt élet a homokdűnék között is, például lehorgonyzott tevék, gyíkok, madarak, sivatagi róka, ganajtúró bogarak és ismeretlen lábnyomok. Másztuk a dűnéket, szaltóztunk a homokban, a mintázatok, a színek, a csend, a lenyugvó nap hosszú árnyékai és a végeláthatatlan horizont igazi szabadságérzettel töltött el. Ez ám a sivatagi feeling!

Igazi sivatagi feeling, ahol megtapasztalhattuk a csendet (Kattintson a képre a galériáért!)

Másnap a vállunkra kaptuk a hátizsákot, és baktattunk a puha homokon visszafelé a főúthoz. Fárasztó sportág, aki próbálta, tudja. A sivatag szélén volt egy falucska, ahol rögtön behívtak datolyára és teára. Nagyon barátságosak, kedvesek voltak. Mindenki meg akart tevegeltetni minket. S az a jó, hogy itt az emberek nem üzletből teszik ezt, hanem mert szeretik a tevéiket, és tényleg a kedvedben akarnak járni.

A legviccesebb, hogy az országban van Teveügyi Minisztérium is. Mindenkinek van tevéje, még ha városban lakik is. A teve státuszszimbólum. Amikor stoppoltunk, és ománi vett fel, akkor biztos ott lapult a kocsijában a tevehajtó botocska. Ez itt olyan alapfelszerelés, mint a maszájoknak a piros ruha, a csikósnak az ostor. Sokan büszkélkedtek, hogy az ő tevéjük is rendszeresen indul a péntekenkénti versenyen. Mindig el is hívtak természetesen, el is mentünk.

A tevefutam olyan, mint Magyarországon a szombati rangadó focimeccsek (ha van még ilyen, mert a rangja már megkopott a magyar futballnak). Egy hosszú, homokos kifutón - mi máson? - próbáltak két tevét a futam elején leültetni egymás mellé, s az adott jelre a hajtók rápattannak a tevékre, majd uzsgyi neki. Ők ütötték a jószágot, azok verték a port, a közönség pedig biztatta őket, és csapkodta össze a tenyerét. A rajt azért nem szokott ilyen simán és egyszerűen lezajlani, mint ahogy leírtam, mert odacibálni a tevét a rajtvonalhoz, és elmagyarázni neki, hogy most a másik mellé üljön le, ráadásul ezt két tevével egyszerre megértetni nem könnyű feladat. A bot sem segít, nagy állat, nagy akarattal. Van nagy mormogás, nyüszítés, zűrzavar.

Egy teveverseny nem csak a helyieknek élmény (Kattintson a képre a galériáért!)

Velencei karnevál a hegyekben

Közben leszerveztünk egy német kanapészörfös párral egy északi túrát. Nizwában találkoztunk, ahol a fő látványosság a bazár és a mellette zajló színes és hangos, pénteki állatpiac. Az állatokat körbevezetik a vevők előtt, akik között sok a hagyományos maszkot viselő nő. Itt azonban más a viselet, mert más törzsi klánnak a területén voltunk. Az egész olyan volt, mintha a velencei karneválon lennénk. Homlokukat összeérintve köszöntötték egymást a maszkos hölgyek, alkudtak, csevegtek, s részt vettek a piaci sürgés-forgásban.

Velencei karnevál Nizwában (Kattintson a képre a galériáért!)

Innen elmentünk az ománi Grand-kanyonba, amely kiérdemelte a nevét, hiszen 8 kilométer hosszú és legalább 2 kilométer mély a végén. A látvány fotót érdemelt, mivel azonban általában nomád életet éltünk, ezért gond volt tölteni a kameránkat. Egy faluban kerestünk áramot, de csak egy gyászoló család házánál láttunk embereket, hát megkértük őket, hogy hadd töltsük fel. Rögtön be is invitáltak, hoztak datolyát, teát és gyümölcsöt. Értelmes és érdeklődő emberek voltak itt a világ végén, akikkel az Airbus repülőgépek hajtómotorjának hibáiról is lehetett beszélgetni. Nos igen, jártak már Amerikában, és néznek televíziót.

A Kígyó-kanyon volt a másik attrakció, ahová eljutottunk. A mászás előtt hátra kellett hagynunk a holminkat, és átúszni hideg tavacskákon a szűk szorosban. Évmilliók röntgenképe a fal, mert a víz csíkosra csiszolta a sziklákat, így ez már nemcsak a szépérzékünket, de az ügyességünket és a bátorságunkat is igénybe vette. A magas sziklákról a falak közé szorult vízlyukakba ugráltunk, ami Indiana Joneshoz méltó kaland volt.

A Kígyó-kanyonban évezredek alatt csiszolódott, színes sziklák között vezetett utunk (Kattintson a képre a galériáért!)

A környéken volt az Al Hoota, amely a világ egyik legnagyobb vizes barlangja, valamint az ország legmagasabb hegycsúcsa is, a 3500 méteres Dzsebel Sam. Sok hagyományos házakból álló faluban is megfordultunk, a fennsíkokról pedig pazar kilátás nyílt a környékre: a picike, öntözött faluk oázisként tündököltek a hegyek szorításában, ahol még a csacsi a közlekedési eszköz.

Ez mind-mind olyan élmény volt, amelyre feltétlenül érdemes időt szánni, ha valaki erre szeretne utazni, s nem csupán a főbb látványosságokat akarja látni. Az emberek pozitívak, optimisták és örömmel segítenek. Az ott töltött nagyszerű hónap után azt gondolom, hogy Ománban szívesen eltöltenék néhány évet munkával is. De az biztos, hogy addig is vissza-visszatérek oda újabb területeket felfedezni.