Időutazás autóval a Krímbe

ukrajna, Krím-félsziget
Vágólapra másolva!
Élt, él, élni fog - a valamikori tagköztársaságok némelyikében, úgy látszik, örökké igaz marad a mondás a Szovjetunió első vezetőjére, legalábbis ami a köztéri megjelenését illeti: szobrai még Ukrajnában is úton-útfélen visszaköszönnek. Bosszúságokkal teli kalandozás a Krím-félszigeten.
Vágólapra másolva!

De hát mit lehet ott csinálni? – méregettek döbbenten a barátaink, amikor az immár hagyományosnak mondható nyaralási úticélválasztó borozásunkkor a ráböktünk a térképen a Krím-félszigetre. Mivel a célpontokat mindig ad hoc módon választjuk ki, egyetlen szempontként csak arra ügyelve, hogy ne a felkapott nyugat, hanem a felfedezetlen kelet (vagy dél) felé vigyen az utunk, nem volt kiérlelt válaszunk. Nekünk elég volt, hogy a régóta felfedezni vágyott Ukrajnában van, illetve, hogy a még ugyancsak felderítetlen Moldován és a világ egyetlen országa által sem elismert, már illegalitásával is csábító Dnyeszteren túli Moldáv Köztársaságon keresztül vezet az út. Az, hogy majd ezer kilométeren át a Fekete-tenger mentén kell haladni, már csak hab volt a tortán, a végcélnak kinézett Jalta pedig, amelyről elsőre mindenkinek a negyedikes törikönyvborító ugrott be a nagykabátban kuksoló Churchill-Sztálin-Roosevelt-trióról, a kulturális töltekezésre is ígéretes garanciának tűnt.

Az egész Krím szimbólumának tartják a Fecskefészek-kastélyt (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Joó Hajnalka - Origo

Azt, hogy az ismerősök hülyének néznek, a család pedig megpróbál eltántorítani az úticéltól, Albánia óta megszoktuk, ennyi fenyegetést azonban még nem zúdítottak ránk korábban: annyira rosszak az utak, hogy már az első nap defektet/tengelytörést kapunk, annyira szemetek a rendőrök, hogy a gatyánkat is (mondvacsinált) bírságokra fogjuk fizetni, kosz lesz, mindenhol átvernek majd, a határokon pedig csak félnapos vesztegléssel és vesztegetéssel tudunk majd átkelni. Ja, és a legfontosabb: különben sincs ott semmi.

Határellenőrzés tűsarkúban

Észak-Erdélyt átszelve a moldáv határ előtt valóban egyre pocsékabb utak utaltak a közelgő országváltásra. Az átkelő végül egy meglepő ponton, egy víztározót átszelő híd közepén választotta el egymástól Romániát és Moldáviát. Bár a sorban csak egy autó állt előttünk, mégis közel egy órába telt, mire fél kiló cirill betűs – így részünkről tartalmilag megfejthetetlen – nyomtatvány kíséretében visszakaptuk az útleveleinket és „haladj”-ot intett a modell-megjelenésű, tűsarkút viselő, géppisztolyos határőrlány.

Moldáviából igazából csak a műanyag bevonatú, játékpénz méretű fizetőeszköz, a tényleg botrányos állapotú utak, a semmi közepén álló, mozaikkal kirakott buszmegállók és az időutazás-élmény javát adó lepusztult paneltömbök maradtak meg mindannyiunkban. Egy szürreális kisinyovi éjszaka után alig három óra alatt át is szeltük az országot, hogy többórás űrlaptöltögetés, szigorú kérdezz-felelek és húszeurós belépési díj megfizetése után bejuthassunk a Moldáviától még 1990-ben elszakadt, elismertetéséért azóta is hiába küzdő Dnyeszteren Túli Köztársaságba.

Állami (ön)reklám a Dnyeszteren túli Moldáv Köztársaságban (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Joó Hajnalka - Origo

Az alig Csongrád megyényi, keskeny földsáv földrajzilag alig különül el szomszédaitól, látványában és ideológiájában azonban annyira markánsan, hogy az ember akkor is tudná, hogy új országba érkezett, ha átaludta volna a szigorú határátlépési procedúrát. Transznisztriába érni ugyanis időugrás a 80-as évek Szovjetuniójába: az ország címerében sarló, kalapács és vörös csillag, a főváros, Tiraszpol sugárútjait harckocsi-emlékművek és Lenin-szobrok szegélyezik, az ugyancsak Lenin-szoborral koronázott tanácsháza oldalában pedig - ahogy kell - gigantikus fényképes dicsőségfal tiszteleg a város híres szülöttei előtt. A Moszkvicsok, Volgák és Zsigulik koptatta utak mentén sem hipermarketet, sem gyorséttermet nem láttunk, és a vöröscsillaggal díszített óriásplakátokon sem autómárkák, telefontársaságok vagy üzletláncok hirdették magukat, hanem maga a (transzmoldáv) köztársaság.

Leninből nincs hiány

A néhány órás retrótúra után azért Ukrajnába érve is maradt mosolyognivaló: bár az idő itt már túllépett az ideológián, a Lenin-szobrok eltüntetésére meglepő módon itt sem fordítottak sok gondot: a nagyobb városok látványosságai között első helyen ajánlja a GPS a forgalmas sugárutakon és főtereken álló, zord tekintetű, szakállas figurát.

Az egykori pártfőtitkár szobrával minden nagyobb városban találkozhatunk (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Joó Hajnalka - Origo

A néhol már 21. századi, de többségében azért még a kilencvenes éveket idéző Odesszában csak egy jó borscsra és a híres Patyomkin-lépcső szemrevételezésére álltunk meg, mert háromnapi zötykölődés után is még mindig közel ötórányi út volt hátra a Krím kapujáig. Igaz, azt ekkor még nem tudtuk, hogy a GPS által javasolt útvonal rövidesen földútba torkollik, amit ráadásul éppen keresztben - értsd: kikerülhetetlenül - szel keresztbe a Barátság kőolajvezeték.

A végtelennek tűnő hánykolódás után végül Jevpatorija volt az első krími, egyben Fekete-tenger parti városunk. Hiába vágytunk azonban – 30 fok lévén – az egész addigi úton a csobbanásra, a leírhatatlanul zsúfolt, bóvliárusokkal terhelt tengerpart helyett a belvárost és a Szentendrét idéző óvárost választottuk, majd szinte elmenekültünk a harsányan sminkelt, erőszakos „zsílie, zsílie” (szállás, szállás) kiáltásokkal nyomuló, mindenünnen autónk elé lépő nepperinák elől.

Ukrajnában úton-útfélen vehetünk szárított halat (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Joó Hajnalka - Origo

A szomszédos Szaki városában elsőre is szemet szúrt, hogy mennyire sok mozgáskorlátozott közlekedik az utcákon, ül az éttermekben és a szórakozóhelyeken. Mivel a nagy (de a jelek szerint kizárólag belföldi) vendégforgalom ellenére mindenhol minden csak oroszul volt kiírva, és a helyeik sem beszéltek semmilyen más nyelven, csak hazaérve tudtuk meg, hogy egy világszerte egyedülálló gyógyiszaplelőhely vonzotta a városkába a kerekesszékeseket. A Lenin-szobros fő tér és a kifejezetten csúnya tengerpart mellett említésre méltót itt amúgy nem is találtunk, egy húsz évvel ezelőtti Balaton-parti mulatót idéző tavernában elköltött vacsora azonban felejthetetlen maradt: a cirill nyelvű étlapról gyakorlatilag vakon rendelt, cserépedényben sült fűszeres-bárányos-padlizsános egytálételt az egész további út során sem tudta felülmúlni semmi.

Na most merre?

A székesegyház és a harckocsi-emlékmű bizarr, közös térre álmodott kombinációján túl említésre szintén csak alig méltó Szimferopol után végre igazi látványossághoz, a krími tatárok valamikori központjához, Bahcsiszeráj városához érkeztünk. Itt szembesültünk először Ukrajna - idegenforgalmi szempontból - egyik legnagyobb gyengeségével: az alig Budaörsnyi városkát háromszor kellett átszelnünk, csekély orosztudásunkkal pedig vagy fél tucat helyit faggatnunk, hogy megtaláljuk a világörökségi helyszínnek is javasolt látványosságokat. Mivel egy árva kiírás vagy útbaigazító tábla sem volt sehol (még oroszul sem), a helyiek közül pedig mindenki másfelé irányított, végül megérzéseinkre hagyatkozva találtuk meg (a szerencsére egy irányba eső) célpontjainkat: a díszes káni palotát, az önmagában is lélegzetelállító szurdok szikláiba vájt több ezer éves barlangváros maradványait, és a hegyoldalba olvadó sziklakolostort.

Bahcsiszeráj sziklakolostorát a világörökség részének jelölték (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Joó Hajnalka - Origo

Másnap, a déli félszigetcsücskön aztán megint az ukrán nemtörődömségen szitkozódhattunk: Alupkában a botanikus kertjéről is híres Voroncov-palotát, néhány kilométernyire pedig az egész Krím szimbólumának számító Fecskefészek-kastélyt kerestük ugyancsak órákig hiába. Ahhoz képest egyébként, hogy ez utóbbi, mesekönyv-illusztrációnak is beillő palotát korábban többször egész Ukrajna, sőt, néha a világ legszebb kastélyaként láttuk emlegetni, a helyszínen valamelyest azért csalódtunk: a tengerparti sziklaszirt tetejére épült kastély szépségét tényleg nem lehetett elvitatni, de a mérete - mint egy nagyobbacska családi házé – legfeljebb, ha 200 négyzetméternyi volt.

Utolsó krími célpontunk, Jalta viszont nem okozott csalódást: bár a híres 1945-ös konferencia színhelyéül szolgáló egykori cári nyaralót csak nagyon nehezen, a híres nagykabátos Churchill-Sztálin-Roosewelt-szobrot pedig egyáltalán nem találtuk meg, az üdülőváros hangulata kárpótolt a veszteségekért. A pálmafákkal szegélyezett tengerparti sétány szecessziós épületei, az óváros elegáns szállói és főúri villái, a hegyoldal lepukkantságukban is bájos panelházai és szanatóriumai, és persze az elmaradhatatlan (ezúttal egy vursli és egy McDonalds kombinációjára révedő) főtéri Lenin-szobor kicsit kaotikus, de mindenképp jókedvre derítő miliőt kölcsönöztek az ukránok legfelkapottabb üdülővárosának.

Jaltai korzó (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Joó Hajnalka - Origo

Ha innen - mondjuk repülővel - egyenesen visszatértünk volna Budapestre, a nemtörődömségből és nyelvi nehézségekből adódó kellemetlenségek ellenére mindegyikünkben jó emléke maradt volna a több mint ötezer kilométeres, durván tíznapos túrának. Hazafelé viszont – még ha egyhébb verzióban is – a családi és baráti figyelmeztetések csaknem mindegyike bejött valamilyen formában: csúnya éttermi és parkolási lehúzás, mocskos plázs miatt meghiúsult fürdőzés, kisebb károk az autón az elképesztően vacak utak miatt, a legvégén pedig – már majdnem a magyar határnál – egy alaptalanul kirótt, tényleg csak vesztegetéssel megúszható közlekedési bírsággal búcsúztunk Ukrajnától.

Hogy visszamennénk-e? Van, ahová és amiért biztosan, de csak speciális építésű autóval (vagy tankkal), orosz tolmáccsal, és sokkal gondosabb, például a látnivalók pontos GPS-koordinátáit listába vevő rákészüléssel. De - ahogyan magunkat ismerjük - úgy meg már minek.