Elkaptam a le nem nyugvó napot

Éjfél után 19 perccel a le sem nyugvó nap az Északi-fok kilátójával

Először nem akartam hinni a szememnek. Tizenhat óra egy vasúti kocsi székéhez szögezve? Ennyi időt még repülőn sem töltöttem soha. A hálóhelyek rég elfogytak, már csak egy-két szabad ülés maradt. A pénztáros sürgette a döntést, mögöttem még legalább ötvenen szerettek volna ugyanarra a szerelvényre felszállni, a híres és kultikus Stockholm-Narvik „expresszvonatra”, amely a svéd iparvárosig, Kirunáig döcögött velem tizenhat órát. Döntöttem, megyek. Hiszen ezért jöttem. Látni a soha le nem nyugvó éjféli napot a kontinentális Európa legészakibb pontján, a Nordkappon, vagyis az Északi-fokon. Megvettem a jegyemet, nem volt visszaút.

Mehettem volna persze egyszerűbben is. Vásárolok egy repülőjegyet a norvégiai Alta városába oslói átszállással, majd bérelek egy kocsit, és elgurulok az Északi-fokig. Én azonban tömeg-, akarom mondani közösségi közlekedéssel szerettem volna menni. Vonattal és autóbusszal. A svéd fővárosig úgyis repülővel utaztam.

A mindig csodálatos Stockholmban egy vízen ringó hajó (amúgy szálloda) kabinjában töltöttem a nyári éjszakát. A fürdőszoba olyan kicsi volt, hogy csak ülve fértem be. Ráültem a vécére, és a fejem felett lógó zuhanyból magamra engedtem az előbb langyos, majd egyre hidegebb vizet. Prüszköltem, mint a fókák, de megtisztulva vágtam neki az első éjszakának, miközben a fejem mellett, a kabin piciny ablaka alatt állandóan kotyogott a víz. Remek volt rá elaludni.

Egy felhős nyári éjszaka Stockholmban Forrás: Lantos Gábor

Lerobbant a mozdony, elfogyott a kókuszgolyó

Másnap este hatkor gördült ki a vonat a főpályaudvarról. A helyem a 21-es kocsiba, a 62-es ülésre szólt. Első látásra nagyon kényelmesnek tűnt. Egy óra múlva kezdtem benne feszengeni. A második óra végén a betervezett olvasnivaló is gyorsabban fogyott a kelleténél. Úristen, mi lesz itt? 120 perc és még mindig csak Gävle állomásán álldogáltunk.

Sétálni indultam, de akkora volt a zsúfoltság, hogy menten visszahőköltem. Soha nem láttam még annyi horgászbotot, mint ezen a vonaton. Mint kiderült, a nyár közepén svédek ezrei mennek fel Lappföldre egy kis horgászatra. Beszélgettem is az egyik halvadásszal. Félig kapatosan mutatta, mekkora halat fog kifogni.

Este tizenegy óra volt. Az ablakon betűzött a nap. Lerogytam a helyemre, és azonnal elaludtam. Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy a vonat áll. Kitámolyogtam a büfébe. A kókuszgolyó elfogyott, maradt pár gofriszelet. Csak a büfésnő állt velem szemben. Kérdőn néztem rá. Mióta állunk? Másfél órája? És miért? Lerobbant a mozdony, magyarázta. Kramfors és Örnsköldsvik között vesztegelünk az erdő szélén, egy tó partján, és a mentőmozdonyra várunk. Hogy honnan hozzák a masinát? Bodenből, amely a büfésnő szerint négyórányi pöfögésre volt tőlünk.

Közben odakint beborult, és esni kezdett. Leültem. A körülöttem lévők megmagyarázhatatlan pózban aludtak. Nekem nem ment. Lassítottam az olvasást, megrágtam minden szót, betűt. Reggel fél hatkor döccenés, megérkezett a pótmozdony. Befogták a rossz elé, úgy vágtunk neki. Eljött a reggel, ébredezett a nép. Egyre emberesebb lett a szag, odakint továbbra is szakadt, törtünk előre észak felé. Délután háromkor, közel négyórás késéssel gördültünk be Kirunába.

20 órás vonatozás után érkeztem meg Kiruna állomására Forrás: Lantos Gábor

Svédország északi részén a thai étterem a menő

Áldottam az eszem, hogy nem erre a napra terveztem a továbbindulást, mert akkor lekéstem volna az autóbuszt. Szállást a pályaudvar melletti panzióban kaptam, egy éjszaka 500 svéd koronába (húszezer forint) került reggelivel. A tulajdonos kérdezte is azonnal, merre tartok? Nordkappba, mondtam büszkén. Kocsim aztán van-e? Az nincs.Tekintetéből arra következtettem, hogy őrültnek tart.

Tettem egy kora esti sétát a vasérc városában. Újra szépen sütött a nap. Érdeklődtem a helyiektől, hol lehet itt jót és olcsón enni. A kérdés második felét nem nagyon értették. Az elsőt igen, és legott egy thaiföldi étterem felé mutattak. Így mulat egy magyar úr. Az északi sarkkörön túl, a Nordkappon innen, Svédország tetején egy délkelet-ázsiai talponállóban ettem meg a vacsorámat. Tényleg jó volt.

Kiruna sétálóutcája egy nyári estén Forrás: Lantos Gábor

Késő este a buszmenetrendet tanulmányoztam a világhálón. Vittangin keresztül először elmegyek Karesuandóba. Ez egy folyó által kettészelt határváros, amelynek túloldalán a finnországi Karesuvanto terpeszkedik. (A két névben nincs elírás, a svéd és finn nevek egy betű különbséggel írandóak.) A két részt híd köti össze, azon kell majd átsétálnom, és felszállnom arra a buszra, amely először délnek visz, majd Rovaniemiből Ivalón és a norvégiai Karasjokon keresztül elgurul velem az Északi-fokhoz. Mindenütt elég az átszállási idő, kis késés is belefér.

Errefelé ritkák a buszok meg az utak, más lehetőségem nincs. Aznap éjjel álmomban repültem, és fél óra alatt fent voltam a híres sziklán. Reggel felébredtem és rájöttem, itt ma nem lesz repülés. Az egész nem több mint 1306 kilométer, másfél nap buszozás két átszállással. Ha én lennék a buszvállalat igazgatója, biztosan akadna közvetlen járat, de nincs. Nézzék meg a térképen, milyen gyönyörűséges út állt előttem.

Az Északi-fok közelében kanyargó országút Forrás: Lantos Gábor

Átsétáltam a hídon, tekergettem az órám

A nagy reggeli után elkocogtam a közértig, hogy a hosszú buszozásra felkészítsem magam. Víz, keksz, csoki, sonka, sajt. Aranyáron kerültek a táskába. 10.05-kor indult az első járat. Karesuandóig hamar eltelt a menetidő. A ragyogó napsütésben, miközben átsétáltam a hídon Svédországból Finnországba, az órámat is a megfelelő időzónához igazítottam, azaz egy órával előbbre tekertem. Később, amikor meg kiléptem Finnországból, újra hátramozdultak a mutatók.

Következett egy gyors ebéd egy lócán (értsd buszmegálló), majd jött is a járat, amellyel – bármilyen szokatlanul is hangzik – délnek vettem az irányt, miközben nekem észak felé kellett volna mennem. De hát Budapestről Sopronba is el lehet jutni Miskolcon keresztül, nem igaz?

A német turistabusznak is meg kellett állnia, amíg a szarvasokat leterelték az útról Forrás: Lantos Gábor

Az egész utat átaludtam Rovaniemiig. A piacon azonnal vettem egy doboz epret, elvégre ennek most, júliusban volt a szezonja. Majd felkapaszkodtam a Nordkapp felé menő buszra, és 630 perc múlva ott is voltam a Kirkeporten kempingben, amely a tábla szerint a világ legészakibb fekvésű kempingje. Sátram nem lévén egy kis faházban húztam meg magam. Boldog voltam, hogy egy napnyi buszozás után megérkeztem, nem érdekelt, hogy az ágy hossza 185 cm én meg 196 vagyok, behúztam a függönyt, eltakartam a tűző napot, és mély álomba zuhantam.

Olaszok hihetetlen kalandjai az Északi-fokon

Másnap egész nap a kemping körül sétálgattam. Különleges, egymásra rakosgatott köveket szemléltem a tenger partján. Lábamat belelógattam a jéghideg vízbe. Hatalmas szerencsémre felhő sem volt az égen, tűzött a nap. Ennek azért volt jelentősége, mert mégiscsak az éjféli nap jelenségét jöttem tanulmányozni ebbe az irdatlan messzeségbe. Járhattam volna rosszabbul is. A kemping tulajdonosa vidáman mesélte, hogy előttem nem sokkal járt itt egy olasz turistacsoport.

Kirkeporten, a világ legészakibb fekvésű kempingje Forrás: Lantos Gábor

Autóbusszal jöttek Nápolyból, amely közel 5000 kilométeres út – csak oda. Egy hetet maradtak, egy napot sem láttak, legalábbis a midnightsunból. Ellenben élvezték a földig függő szürke felhőket, a ködöt és a szelet, amely olykor esőt is hozott. A búcsú napján heves ordítozások közepette szálltak fel a buszra, és vágtak neki a hazafelé tartó 5000 kilométernek, tekintettel arra, hogy ezen a reggelen egyetlen felhő sem volt az égen. Maradtak volna még, de menniük kellett, mert a kempingbe újabb vendégek érkeztek. Nem ígérték meg, hogy jövőre visszajönnek.

Míg a cseppet sem vidám történetet hallgattam, lapp kisfiú érkezett szarvast terelve maga előtt. Turistalátványosságnak állt, lehetett őt fotografálni. Elég sokan megtették, szegény gyerek mindenesetre egykedvűen tűrte a következő órában rá váró megpróbáltatásokat.

Lapp kisfiú érkezett, és beállt szarvasával a sátor mellé Forrás: Lantos Gábor

A gyönyörűséges éjféli nap sokakat megríkatott

Eljött az este, megint buszra szálltam, és felmentem a nevezetes pontra. 21 óra felé már több százan tolongtunk a sziklán, és vártuk a soha be nem következő naplementét. Közben előadást hallgattunk, hol is vagyunk valójában, és hosszasan néztük az előttünk aranyhidat magába ölelő sós víztömeget. 23 óra felé a napkorong egyre vörösebb lett, és majdnem elérte a tengert.

Csend lett, mert mindenki tudta, hogy most emelkedett pillanatok következnek. A nap korongjának alsó széle mintha hozzáért volna a vízhez – ez persze nem volt más, mint optikai csalódás ‒, majd lassan emelkedni kezdett. A sziklán kitört a taps. Emberek, ismerősök és ismeretlenek borultak egymás nyakába. Néhányan könnyeztek. Fenséges látvány volt, annyi bizonyos. Hajnali egykor indult vissza a kisbusz a kempingbe.

Éjfél után 19 perccel a le sem nyugvó nap az Északi-fok kilátójával Forrás: Lantos Gábor

Nehezen tudtam elaludni. Folyton az járt a fejemben, milyen lehet itt az élet télen? A recepciós csak legyintett egyet, ne akarjam megtudni. Hideg, szeles és sötét. Szóra sem érdemes, nemhogy nézésére.

Másnap hideg szél fújt, nyoma sem volt az előző napon látott csodálatos, tiszta időnek. A négyfokos nyárban fázósan húztam össze magamon a kabátot. A kempingbe közben újabb utazók érkeztek, mind azt tudakolták, vajon ma este látni fogják-e mindazt, amiért ilyen messzire zarándokoltak. A már-már baráttá fogadott recepciós széttárta a kezét, és csak annyit mondott: Good luck everybody! Mert az éjféli nap megtekintéséhez nem csak akarat, elhatározás, hanem szerencse is kell. Mint mindenhez ebben az életben.

Míg az autóbusz falta a kilométereket Rovaniemi felé, rájöttem, mennyire szerencsés voltam a mögöttem hagyott egy hétben.

Az Északi-fokról korábbi beszámolónk itt olvasható.