Hét ország, hétezer kilométer, 16 nap alatt

Az emberek többsége repülővel vagy saját autóval megy külföldre nyaralni, esetleg befizet egy csoportos buszútra. Vannak aztán a "hivatásos" utazók, akik kedvelik az extrém megoldásokat, ezért nehezen megközelíthető helyeket választanak úti célnak vagy lóval, kerékpárral, gyalog, esetleg csuklós Ikarusszal vágnak neki a messzeségnek. Mi a két véglet között egy harmadik lehetőséget választottunk: busszal, vonattal és hajóval jártunk be hét országot, 7000 kilométert.

Az utazásnak ez a formája már csak azért is érdekes, mert a járművek többségében együtt lehettünk a helyi lakosokkal, így kicsit beleláthattunk a mindennapjaikba. A szárazföldi utazás másik előnye az volt, hogy a táj szépen lassan, a szemünk láttára változott át Budapest környéki bükkfaerdőből sarkköri fenyvessé.

Kelet és Nyugat különös keveréke

A pontos útvonal a következő volt: Budapest–Varsó–Vilnius–Trakai–Vilnius–Tallinn–Helsinki–Oulu–Helsinki–Tallinn–Riga–Sigulda–Riga–Daugavpils–Minszk–Kijev–Odessza–Csap–Záhony–Budapest. Az út 16 napot vett igénybe, így majdnem belefért egy kéthetes szabadságba.

A piros vonal jelöli az útvonalunkat, a sárga pontok pedig a megtekintett városokat Forrás: Rusznyák Balázs

Azért, hogy egy kis pénzt spóroljunk, több éjszakát buszon vagy vonaton töltöttünk, és csak az esték felén hajtottuk álomra a fejünket hostelben. Az útvonal egy kompromisszum eredménye volt, mert míg páromat a fejlett Nyugat tartotta lázban, addig engem inkább a Kelet vonzott. Így aztán mindkettőből bőven kivettük a részünket.

A Baltikum önmagában is érdekes világ, ahol

az egymást követő lengyel, német (porosz), svéd, orosz és szovjet megszállás Nyugat és Kelet különös keverékét hozta létre.

Az egykori gazdag Hanza-kereskedőházak, amelyek akár Németországban is lehetnének, hirtelen váltanak át gyönyörű art nouveau palotákra, amelyeket aztán a maga keserédességében is bájos szovjet lakótelep követ széles utakkal és hatalmas zöldterületekkel.

Finnország, mint a világ egyik legfejlettebb országa, békéjével és rendezettségével éles kontrasztot alkot a szovjet megszállás, majd a gazdasági és társadalmi válságok depressziójától sújtott balti országokkal.

A Balti-tenger, a háttérben néhány apró sziget Forrás: Rusznyák Balázs

Fehéroroszország, vagyis Belarusz fővárosa, Minszk megint egészen más világnak tűnt. A második világháborúban szinte teljesen elpusztult, majd Sztálin stílusában épült újjá. Igazi birodalmi hangulat lengi be a főbb sugárutakat, amelyeken itt-ott azért felfedeztünk egy-egy régi épületet és templomot.

Ukrajnában leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogyan mutatkozik meg a mindennapokban a keleten dúló háború. Sokan kérdezték tőlünk, miért utazunk egyáltalán oda.

Már többször jártam Ukrajnában, és mindannyiszor megkaptam az itthoniaktól, hogy „nincs ott semmi”,

„el fog rabolni a maffia”, „megölnek”, „elrabolják a vesémet”. Persze semmi ilyesmi nem történt. Abból kell kiindulni, hogy mindenhol emberek élnek.

Szerencsére utazásunk alatt lehetőségünk volt arra, hogy túljussunk az általánosításokon, és az apró, emberi momentumokra is figyeljünk. A buszozás során megtanultuk, hogy nem mindegy, bőr- vagy szövethuzat van-e az ülésen, hogy a finnek mégsem értenek mindenhez, hogy

a Baltikumban nagyon sokan oroszul beszélnek egymással,

és hogy az éjszaka izgalmasnak tűnő fenyőerdő nappal öt perc után unalmassá válik. A hajón pedig megtapasztalhattuk, hogyan vetik rá magukat a finnek a büfére, amint elhagyják a finn vizeket, hogy töredékáron ihassanak. És persze felfedeztük a gyönyörű finn szigetvilágot is.

A Tallinn–Helsinki között közlekedő katamarán a tallinni kikötőben Forrás: Rusznyák Balázs

A vonatok pontosak, mindegyiken van szamovár

Az öt vonaton töltött éjszakából négyet az egykori Szovjetunió területén töltöttünk, ahol a vonatközlekedés teljesen máshogy működik, mint Európa többi részén.

A vonatok többsége éjszaka közlekedik, csak hálókocsikkal,

ezekből mi a legolcsóbb, harmadosztályú, plackartnak nevezett szolgáltatást vettük igénybe.

Itt nem voltak fülkék, 52 utas aludt egy légtérben, ami elsőre talán szörnyen hangzik, de valójában nem az. Az útitársak mindig kulturáltan viselkedtek, és a vonat megfelelő komfortot biztosított egy jó alváshoz.

Ukrán hálókocsi nappali üzemmódban Forrás: Rusznyák Balázs

A vonatúton megtapasztalhattuk, hogy a rémhírek ellenére mind a belarusz, mind az ukrán határőrök rendesek. Minden kocsihoz külön kocsikísérő tartozik, aki felügyeli a rendet, ágyneműt oszt, felébreszti azokat, akiknek le kell szállniuk, és zárja a vécéket. Itt ugyanis nemcsak egy tábla jelzi, hogy az állomásokon nem szabad használni a vonat mosdóit, hanem konkrétan

bezárják a vécéket kevéssel az érkezés előtt, és csak röviddel indulás után nyitják ki újra.

A kocsikísérő szívén viselte az utasok sorsát, egy nem záródó ablakot hajlandó volt az este közepén csavarhúzóval megszerelni, majd reggel újra kicsavarozni. Az itteni vonatok legnagyobb találmánya a szamovár, korlátlan mennyiségben vételezhetünk belőle forró vizet, így útközben levest, kávét vagy teát is ihatunk.

Érdekes volt megfigyelni, hogy a járatok mennyire pontosak.

A legnagyobb késés öt perc volt, de például az 1012 kilométeres Odessza–Csap út végén percre pontosan futottunk be a célállomásra. A MÁV Záhony–Budapest járata ugyanezen a napon 20 percet késett.

Ukrán vonatunkkal a gyönyörű Kárpátokban zakatolunk Forrás: Rusznyák Balázs

Az utasok mindig érdekesek egy ilyen járaton. Legutóbbi útjaimon találkoztam az ungvári színház egyik színésznőjével, egy dnyepropetrovszki mérnökkel, a szocsi téli olimpia egyik főépítészével, egy grúziai nyugdíjas angoltanárral, mezőgazdasági munkáról hazafelé tartó kárpátaljai magyarokkal és bevándorlóként Oroszországban dolgozó közép-ázsiaiakkal.

Bár a szovjet birodalom politikailag szétesett, ezek a vonatok ma is összekötik egymással az egykori hatalmas ország távoli végeit.

Érdekes volt például, hogy míg hivatalosan a balti országok nagyon rosszban vannak Oroszországgal és nagyon jóban egymással, addig Moszkva és Szentpétervár mindhárom balti fővárosból megközelíthető vonattal.

Az Onnibus a legolcsóbb finn busztársaság, cserébe nagyon kényelmetlen Forrás: Rusznyák Balázs

Vilniusból még olyan egzotikus helyek is elérhetőek, mint Cseljabinszk vagy Szocsi. Ezzel szemben a balti országok között, illetve Litvániából Lengyelországba semmilyen vasúti kapcsolat nincs, marad a buszozás.

Az orosz Túró Rudit nem hagytuk ki

Magán az utazáson kívül persze a városokban eltöltött napok is érdekesek voltak. Láthattunk gyönyörű középkori várakat, szépen megőrzött faházakat, fantasztikus óvárosokat, lenyűgöző sugárutakat, és még olyan ínyencségek is a terítékünkre kerültek, mint a torinói lepel másolata vagy egy MiG-23-as pilótafülkéje.

Összehasonlíthattuk, milyen a Balti-tenger legészakibb csücskénél fürdeni, vagyis inkább csak bokáig megmártózni, és milyen ugyanezt a Fekete-tenger egyik legészakibb pontján tenni.

Strand Odesszában, a Fekete-tengernél Forrás: Rusznyák Balázs

Sajnos a szűkös költségvetést leginkább a kulináris vonal szenvedte meg. Igyekeztünk persze helyi sajátosságokat is megkóstolni, de ez legtöbbször kimerült annyiban, hogy egy boltban valami helyi ételt, üdítőt, esetleg édességet vettünk.

Egy-egy jó kávé, szárított hal, kvasz vagy épp az orosz Túró Rudi (a magyar előképe, de egészen más) azért belefért.

Ezekről az élményeinkről majd sorozatunk további részeiben számolunk be részletesen.

Háromszor indult neki a vonat a Keletiből

Az indulás estéjén felszálltunk a Keleti pályaudvaron veszteglő Budapest–Varsó vonatra, és vártuk, hogy elinduljunk. Indulás helyett azonban a hangosbemondó üzenetét hallhattuk, miszerint 10 perc késésre számíthatunk. 10 perc múlva valóban elindultunk, ám a nagy lendület nem tartott sokáig, csupán a stadion tövében megbújó mozdonyszínig jutottunk.

Rossz előérzetem volt, és beigazolódott. A vonat ellenkező irányba indult el, kiment a kocsitároló-vágányokhoz, aztán vissza a mozdonyszínbe, majd a peronhoz. A többségében lengyel útitársaknak elsütöttem a "welcome to Budapest" poént, ezen akkor még mindenki nevetett.

A kijevi állomáson nem volt gond az indulással Forrás: Rusznyák Balázs

Egy óra múlva azonban még mindig a peronnál álltunk, a hangosbemondó 90 perc késésnél tartott éppen. Aztán újra elindultunk, de megint csak a mozdonyszínig jutottunk, majd vissza a kiindulóponthoz.

Egy nap alatt ennyiszer még nem érkeztem meg a Keletibe.

Harmadik nekirugaszkodásra végre sikerült elhagynunk a pályaudvart. Hamarosan aludni tértünk, hogy reggel már Dél-Lengyelország lankás vidékei között érjen minket a felkelő nap. De ez már a következő rész története.

Cikksorozatunk következő, második részéből kiderül, hogy Litvániában az emberek és az árak is barátságosak, és hogy a főváros, Vilnius több napra is elegendő látnivalóval szolgál.