Minden megvan, csak épp a kaland hiányzik

A Visegrádi-hegységben megbújó, körülbelül egy kilométer hosszú szurdokvölgynek már a neve is csalogatja a kalandvágyó turistákat. A Rám-szakadékot hazánk legkalandosabb, legnehezebben járható gyalogtúra-útvonalaként hirdetik mindenütt, és a turistaáradat rendre meg is találja az ide vezető utat. Évente több mint hatvanezren kirándulnak a pompás vízesésekkel tarkított patak mentén, a néhol harmincöt méter magas falak között. A 112 méteres szintkülönbséget 2006 óta rozsdamentes acélból készült kapaszkodók és létrák segítségével győzhetjük le. Tényleg jó ez így?

Tizenöt évvel ezelőtt lelkes kiskamaszként jártam itt először. Vidékről utaztunk fel súlyos hátizsákjainkkal a fővárosba, majd a Dunakanyarba. A Rám-szakadék már akkor is a magyar gyalogtúrázó társadalom kultikus helyének számított, amelyet nem lehetett kihagyni. A Dunakanyar egyik festői falucskájából, Dömösről indultunk gyalogszerrel a hegység irányába. Forró nyári nap volt. Megszabadulva hátizsákjaink mázsás súlyától a Szentfa kápolna melletti Kaincz-forrás vizével frissítettük magunkat. Élveztük a csendet, a nyugalmat, a hely kultikus varázsát.

Szentfa kápolna Forrás: Puskás Zoltán

A csobogó patak mentén haladtunk a Szőke-forrás völgyében, és egyre magasabb hegyek emelkedtek körülöttünk. Ahogy közeledtünk a szakadék bejáratához, mindinkább úrrá lett rajtunk az izgalom. Vajon mennyire lesz nehéz? Nem fogunk akaratunk ellenére megfürödni az egyik vízesésben?

Két kilométer könnyű séta után egy korhadt fatábla jelezte a szakadék bejáratát. A terület rövid ismertetése után felhívták a figyelmünket az omlásveszélyre, valamint a fokozott balesetveszélyre. Nem volt nagy forgalom, csak néhány hozzánk hasonló, mindenre elszánt turistacsoportot láttunk a szurdok felé haladni. Így hát mi is nekivágtunk.

Az első szakasz még nem tartogatott túl sok izgalmat. A zöld színnel jelzett turistaút lépten-nyomon átvezetett a kanyargó Rám-patak apró, kék szalagján. Egyszer csak azt vettük észre, hogy elfogyott a hely a patak mellett, vagyis az út a mederben folytatódott tovább. Szikláról-sziklára lépdelve egyensúlyoztunk nehéz hátizsákjainkkal, és egyre jobban élveztük a felettébb izgalmas és szórakoztató helyzetet.

A szakadék falai egyre magasabban tornyosultak fölénk. A nagy koncentrálásban észre sem vettük, máris ott zubogott előttünk az első vízesés. A csúszós sziklán csupán egy vékony láncdarab és néhány mesterségesen vájt mélyedés segítette a haladást. Már első látásra izgalmas feladatnak tűnt. Vérünkben pezsgett az adrenalin, miközben feltornáztuk magunkat a jó három méter magasságba. Az ég kékje szinte nem is látszott felettünk, úgy meredtek felénk a szürke bazaltsziklák. Most már tényleg bent voltunk a Rám-szakadék szívében.

Újabb vízesés újabb láncokkal. A patak ott rohant a lábunk alatt, összefröcskölte a ruhánkat és az arcunkat. Túrabakancsainkat egyre jobban húzta az agyagos sár. Ahol mélység volt alattunk, ott mindig segítette lánc az előrejutást, a többit nekünk kellett megoldani. Aztán egyszer csak vége lett. Az élmény akkora volt, hogy még hátizsákjaink súlyáról is elfeledkeztünk, ahogy felfelé baktattunk Dobogókőre.

Túrabakancs helyett balettcipő

Aztán felköltöztem Budapestre, és általános iskolai tanár lettem. Rendszeresen viszem gyalogtúrázni lelkes diákjaimat, akiknek csillogó szemében újra láthatom kalandvágyó gyermekkori önmagamat. A Rám-szakadék kedvelt úti célunk, minden év tavaszán népes csapattal vágunk neki a meghódításának. Így aztán pontosan érzékelem az évek során végbemenő drasztikus változást.

2004 áprilisában tizenötfős, 10-14 éves korú diákokból álló csapattal indultunk útnak. Dobogókőről indult a túra, a Lukács-árkon keresztül jutottunk le a Szőke-forrás völgyébe, majd visszafordulva a Rám-szakadékot vettük célba. Ahogy leértünk a tágas folyóvölgybe, szembetűnő volt a változás. A korábbról ismert nyugalom már a múlté: a hatalmas parkolóban autók tülekedtek, a velük érkező hétvégi turistákat csupán a masszív erdei sorompó tartotta vissza attól, hogy autóval induljanak neki a szakadék bejárásának.Túrafelszerelés persze senkinél, a szandáltól a balettcipőig minden elképzelhető lábbeli képviseltette magát.

Egyensúlyfejlesztés kapaszkodók nélkül (2004) Forrás: Puskás Zoltán

A bejáratnál a tábla megrongálva, kifordulva keretéből. Senki sem olvasta el, a tömeg betódult a szakadék belsejébe. A nehezebb szakaszoknál némelyik alkalmi csapatnak inába szállt a bátorság, és visszafordultak az autóik felé. A többiek hosszú, tömött sorokban kapaszkodtak felfelé a láncokon. Túrázóim nagyon lelkesek voltak, legtöbbjük most járt először a Rám-szakadékban. Gondosan beosztottam őket, hogy két kisebbre legalább egy nagyobb felügyeljen, és segítse őket a nehéz szakaszokon. Nem is volt gond, igazi csapatmunka volt.

Összpontosítás és koncentráció (2005) Forrás: Puskás Zoltán

A túrázók számának növekedésével sajnos egyre nőtt a balesetek száma. Sokan alábecsülték az útvonal nehézségét, túlértékelték saját képességeiket, vagy egyszerűen nem tudták ‒ nem akarták ‒ betartani azt a néhány egyszerű szabályt, mely biztonságukat hivatott megóvni. Jó pár ilyen kihágás tragédiába is torkollt: néhány mindenre elszánt, önmagát supermannek képzelő turista függőleges irányban szerette volna elhagyni a szakadékot. Mások a terület lezárt és kiépítetlen mellékágát szerették volna felfedezni ‒ kirándulásuk végzetesnek bizonyult.

Sárosan, mocskosan, így volt teljes az élmény (2005) Forrás: Puskás Zoltán

A balesetekre hivatkozva a területért felelős Pilisi Parkerdő Zrt. 2005-ben drasztikus lépésre szánta el magát. Eltávolították a régi láncokat, és 4,5 millió forintból felújították a Rám-szakadék pihenőhelyeit és biztonsági berendezéseit. A szurdokban azóta 200 méternyi rozsdamentes acélkorlát és több létra segíti a kirándulók biztonságos haladását. A tömeg miatt egyirányúsították az útvonalat: csak alulról felfelé lehet szabályosan haladni.

Csak ennyi volt?

Már látatlanban is kétkedve fogadtuk a hírt, de az igazán nagy döbbenet akkor ért minket, mikor 2006 áprilisában újra célba vettük az immár új arculatot öltött szurdokot.

Csúcsforgalom a szakadék korlátolt világában (2013) Forrás: Puskás Zoltán

Csapatunk korösszetétele az évek folyamán nem változott, most is kezdő, alig tapasztalt kiskamaszokkal vágtam neki a megújult Rám-szakadéknak. Megtartottam a szokásos biztonsági tájékoztatást, mielőtt behatoltunk a bazaltsziklák szorításába, ám óvintézkedéseimre nem volt szükség. A gyerekek könnyedén lépdelve szinte végigszáguldottak a szurdokon.

A szikla falához erősített, annak ívét tökéletesen követő rozsdamentes kapaszkodók olyan könnyű járást biztosítottak, mintha egy aszfaltos úton közlekedtünk volna. A vízesések mellett stabil acéllétrák, kapaszkodóval biztosítva. A cipőnk nem lett sáros, nem fröcskölt az arcukba a víz, a kaland egyszerű rutinfeladattá lett mindenki számára.

– Csak ennyi volt? – kaptam meg a kegyelemdöfést a kis ötödikesektől. A csalódás szinte tapintható volt a levegőben. Ők Magyarország legnehezebb túraútvonalára indultak, és mindössze ennyit tudtam nekik nyújtani. Elszomorító.

Fel a létrán (2014) Forrás: Puskás Zoltán

A Rám-szakadék látogatottsága azóta is töretlen. Ma már nem kell túrázónak lenni ahhoz, hogy végigjárhassuk. Elég két óra szabadidő, könnyedén felszaladhatunk a csillogó korlátok mellett, a biztonságos létrákon szökdécselve. A kiépítéssel csupán azt sikerült elérni, hogy még több felelőtlen, a természet szépségét és erőit nem tisztelő, a szabályokra fittyet hányó ember fordul meg a Duna-Ipoly Nemzeti Park páratlan területén. Az eldobált csokipapírok, cigarettacsikkek egyértelmű jelei ennek. A biztonság, amelyre a kiépítésnél hivatkoztak, csupán könnyelműséget hozott, mely 2013 tavaszán újabb áldozatot követelt. Egy felelőtlen túrázó mentésére indult tűzoltó a szakadékba zuhant, és meghalt.

Tizenöt év távlatából egyértelműen kijelenthetem, hogy a Rám-szakadék egykori varázsa végleg a múlté. Az egykori kalandos szurdokvölgy mára egyszerű turistalátványossággá degradálódott, s bár szépsége megmaradt, a kalandokat már máshol kell keresnünk. Aki országunk határain belül izgalmas túrára vágyik, annak szívből ajánlom a szintén a Visegrádi-hegységben található, szerencsére még jóval érintetlenebb Holdvilág-árkot, vagy az Öreg-Bakonyban található Ördög-árkot.

Gyerekként még mindig szuper

Tavalyelőtt voltam az akkor 6 éves fiaimmal a szurdokban. Két meglepő tapasztalattal lettem gazdagabb: egészen földhöz vágott, hogy mennyire nagy volt a kontraszt a gyerekkori Rám-szakadékos kalandtúrák emléke és a mostani helyzet között. Úgy emlékeztem, hogy ez valami nagyon hosszú, nagyon mocskos, nagyon kalandos kirándulás, ehhez képest rövid, rendezett, semmilyen volt. Viszont az is kiderült, hogy gyerekként még mindig működik a dolog. A fiaim az átlagnál sokkal nagyobb túrázók, sok helyen jártunk együtt, a Rámnál durvább helyeken is, ennek ellenére amikor felértünk folyamatosan azzal nyaggattak, hogy csináljuk meg lefelé is túrát. Szóval a gyerekeknek senki se mondja el, hogy ez a szakadék nem az a szakadék, ami egykor volt. Az az egykor mindig épp aktuális, csak elég fiatalnak kell lenni hozzá.
Sáling Gergő

A Holdvilág-árokról korábbi beszámolónk itt olvasható.