Itt kiránduljon, ha nem szereti a tömeget

Télen azért veszélyes tud lenni ez a terep

Rám-szakadék, Holdvilág-árok, Dobogókő – ismerősen hangzó nevek minden Budapest környéki számára, akinek volt valaha túrabakancs a lábán. Kellemes tavaszi hétvégeken, ünnepnapokon emberek százai indulnak meg a főváros irányából, hogy bejárják kedvenc útvonalaikat, szurdokaikat. Ám azt jóval kevesebben tudják, hogy alig pár kilométerrel arrébb ugyanolyan csodás helyekre bukkanhatunk, amiket valamiért szinte mindenki elfeledett.

Általános iskolás túrázók vezetőjeként már több mint tizenöt éve járom Magyarország hegységeit. Lassan úgy éreztem, hogy kimerítettem a rendelkezésre álló repertoárt, ezért elkezdtem újabb és újabb helyszínek után kutakodni. Így derítettem ki, hogy a Budapestről mindössze másfél-két óra alatt elérhető

Visegrádi-hegységben vannak még felfedezésre váró természeti csodák.

A méltóságteljes hegycsúcsok, a gyönyörű kilátás a Dunakanyarra, a bájos hegyi falvak, az érdekes sziklaalakzatok és izgalmas szurdokvölgyek, amelyek ma már a Duna-Ipoly Nemzeti Park védelme alá tartoznak, rengeteg embert vonzanak ide. Egy kellemes hétvégén a legnépszerűbb kirándulóhelyeken és a hozzájuk vezető útvonalakon komoly forgalmi dugók alakulnak ki. Ám aki nemcsak megszokásból kirándul, az a vidék egészen más arcát is megismerheti.

A hegység népszerű kirándulóhelyein, pl. a Rám-szakadékban hétvégéken egymást érik a túrázók Forrás: Puskás Zoltán

Ahol régen csak vadászok jártak: Spartacus-ösvény

Sokáig csak egy kanyargó, szaggatott vonalka jelezte a turistatérképeken. A legelvetemültebb természetjárókon és tájfutókon kívül kevesen ismerték a hegység egyik rejtett gyöngyszemének tartott ösvényt. Régi turistaatlaszom szerint az útvonalat az 1930-as években elsősorban vadászati célokra létesítették.

Augusztustól októberig kifejezetten tilos volt rajta a túrázás, hogy a kirándulók ne zavarják a környék vadállományát. 2015-ben aztán mégis

úgy döntött a Pilisi Parkerdő Zrt., hogy megvalósítja a turisták több évtizedes álmát,

és módosítja az eredetileg Pilisszentlászlóról a Lepence-patak völgyében futó zöld turistajelzés útvonalát. Így ma már a Spartacus-ösvényen keresztül Visegrádig bárki nyugodtan végigjárhatja a négy és fél kilométeres útvonalat.

A Spatacus-ösvényen szinte soha sincs tömeg Forrás: Puskás Zoltán

Március elején harmincfős csapattal indultunk útnak, hogy a saját szemünkkel is meggyőződjünk az útvonal szépségéről. Amíg a dobogókői járatra egy tavaszi hétvégén épphogy fel tudjuk préselni magunkat a sok hasonszőrű bakancsos-hátizsákos utas közé, a pilisszentlászlói buszon még ülőhelyünk is akadt.

Végigbandukoltunk a hegyvidéki falucska néptelen utcáján, majd az alig két kilométeres könnyű séta után táblával jelzett elágazáshoz értünk.

Figyelem! A Spartacus-ösvény nehéz szakaszokat is tartalmaz,

ezek leküzdése megfelelő felkészültséget, felszerelést, fizikai állapotot igényel” – olvasható az itt elhelyezett igényes fatáblán. Veszélyek helyett azonban mi csupán egy kellemes, egy nyomon kanyargó ösvényt találtunk.

A gyerekek többsége lelkes túrázó Forrás: Puskás Zoltán

A keskeny úton ugyan csak libasorban tudtunk haladni, de ezen a csendes, nyugodt márciusi délelőttön semmilyen komolyabb nehézséggel nem kellett szembenéznünk. Persze

télen, havas körülmények között nyilván nagyobb a lecsúszás veszélye

az ösvény mellett leszaladó meredek lejtőn.

Az Öreg-Pap-hegy oldalán kanyargó ösvény meglepően jól kiépített. Amíg haladtunk, volt időnk gyönyörködni a gyönyörű tavaszi erdőben, rácsodálkozni a szebbnél szebb tájrészletekre és érdekes sziklaképződményre.

Télen azért veszélyes tud lenni ez a terep Forrás: Puskás Zoltán

Néhol kikanyarodtunk a meredek bércekre, másutt apróbb patakvölgyeket keresztezve szeltünk át völgyeket. Igazi túrás hangulat lett úrrá rajtunk, amelyhez az is nagyban hozzájárult, hogy egyedül birtokoltuk a terepet, közel s távol nem láttunk senkit. A második kilométer után egy gyönyörű kilátóhelyre leltünk.

Balunkon felsejlett a fák mögött a Duna-kanyar íve.

Utunkat andezit agglomerátumból álló formás kis sziklatornyok szegélyezték, árnyas erdőkön, csendes bükkösön, napsütötte tölgyeseken át vezetett. A harmadik kilométer után egy kis tisztáson már messziről megpillantottuk a Jenő-kunyhó egyszerű faépületét. A házikó meglepő módon nyitva állt, kis konyhával és két ággyal várta az arra tévedő vándorokat.

Festői kilátás nyílik az ösvényről a Dunakanyarra Forrás: Puskás Zoltán

Kicsit pihentünk a házikó előtti tűzrakóhely mellett, majd megkezdtük az ereszkedést a Visegráddal határos Apátkúti-völgybe. Az ösvény egészen a Telgárthy-rétig kanyarog le, ahová már akár autóval is be lehet hajtani. Mi azonban mégsem itt fejeztük be a túrát, inkább újra felfelé bandukoltunk a völgy szilaj patakja mentén.

Átkelés az Apátkúti-patakon Forrás: Puskás Zoltán

Az út szelíden emelkedett a Kaán- és Alpár-forrás mellett a hegység szíve felé. A végén már azt sem tudtuk, hányszor keltünk át a patakon. Persze

nem mindenki tért vissza száraz lábbal a 14 kilométeres túra kiinduló- és egyben végpontjára,

Pilisszentlászlóra, de ez már csak így szokott történni.

Megfelelő időjárási körülmények között kevésbé tapasztalt túrázónak is szívből ajánlom ezt a túrát, de esős, csúszós időben érdemesebb más útvonalat választani.

Nem mindenki úszta meg szárazon Forrás: Puskás Zoltán

A mesék gonosz, vad szurdoka – Salabasina-árok

Mintha Csipkerózsika vára felé igyekeztünk volna, oly sűrűn fonódtak keresztbe a rácsszerűen összefonódó ágak. Nem vezet itt semmilyen út sem, ez

a Holdvilág-árok szomszédságában, észak-déli irányban húzódó árok

a hegység egyik elfeledett csodája.

Míg a hegység északi oldalán, a méltán népszerű és hajdan kalandosnak mondható Rám-szakadékot rozsdamentes acélkorlátokkal és létrákkal tették biztonságossá, addig a hegység másik oldalán futó, hasonló adottságokkal és szépségekkel rendelkező „Rém-szakadékról” teljesen elfeledkeztek.

Ősrégi turistatérképeken még piros körrel jelzett turistaút vezetett keresztül rajta, ám ezt a bedőlő fák és az erodálódó partoldalak miatt lezárták. A manapság kapható térképeken már csak a következő felirattal jelölik: „Salabasina-árok. Nehezen járható!” Ezt meg kellett nézni magunknak.

Ne számítsunk könnyű sétára! Forrás: Puskás Zoltán

Mielőtt fogtam volna harminc kisiskolás túrázómat, és betereltem volna őket az erdő rég elfeledett szegletébe, egy szűk körű családi túrán ismerkedtem meg a helyszínnel. Az első nehézséget a szurdok bejáratának megtalálása jelentette. A Salabasina-patak és a Pilisszentkeresztre vezető műút találkozásánál ugyanis egy kerítéssel körbezárt major található.

Ezt a Pankos-tető irányából kerültük meg, majd apró, zegzugos erdészeti utakon és vadcsapásokon ereszkedtünk le az árok alsó részébe. A környék rengeteg vadnak ad otthont,

több vadászlessel és népes őzcsaládokkal találkoztunk.

Az egyik suta – valószínűleg féltve kicsinyeit – nyomunkba szegődött, és alig pár méteres távolságból hosszasan követett minket. Érdekes élmény volt.

Amint megérkeztünk a patak partjára, pillanatok alatt kiderült, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Az árok maga egybefüggő lombkoronák láncolata volt, amelyek folyton belénk akadtak és elállták utunkat. A kétoldalt kimosott és meggyengült rézsű nem bírta megtartani a fák súlyát, így azok bedőltek az árokba, és vízszintesen nőttek tovább.

Volt bőven leküzdendő akadály Forrás: Puskás Zoltán

Szabályos bozótharcot vívtunk, hol átbújva, hol átlendülve a vízszintes törzsek alatt, fölött, között. Néha zsákutcába futottunk vagy különváltunk, és így kerestük a lehető legjárhatóbb utat. Mindeközben az alattunk csordogáló patakocskára is ügyelni kellett, ugyanis az évek alatt összegyűlő avar alatt jól álcázta magát. Esélyes volt, hogy bokáig merülünk el benne.

Az árok nagyjából felénél egy nemrégiben épült hatalmas gáthoz értünk. Nem értettük, mi célból húzták fel ide ezt az építményt.

A Salabasina innentől kezdve keskeny, függőleges falú szurdokká vált,

néhol több méteres sziklalépcsőkön küzdöttük fel magunkat, az alattuk összegyűlő kis tavak mély és hideg vize felett kapaszkodtunk vagy korábbi túrázók által odavetett fatörzseken egyensúlyoztunk.

A gyerekek szeretik a kihívásokat Forrás: Puskás Zoltán

A fölénk tornyosuló bazaltsziklák és kalandos, szűk folyosók egyre inkább a Rám-szakadékra emlékeztettek, csakhogy itt nem voltak biztonságos fogások és kitaposott lépések. Helyette

kidőlt fák, folyton kibillenő kövek és kiszámíthatatlan mélységű avarágyak között

kapaszkodtunk felfelé. A szurdok hol kiszélesedett, hol újabb izgalmas mászókás szakaszok következtek. Több mint két órát kúsztunk-másztunk az alig két kilométeres szakaszon, amely rendesen próbára tett minket.

Igazi bozótharcot kellett vívni több órán keresztül Forrás: Puskás Zoltán

Alig egy hónap múlva már közel harminc gyermek és két kollégám kíséretében szálltunk le a Pankos-tetőn a buszról. Az elmúlt hónapban mindössze annyi történt, hogy az árok szépen kizöldült, a patak vizének nagy része eltűnt. Lelkes csapatom buzgón vágott neki a többórás bozótharcnak, szemmel láthatólag

élvezték a szokatlan túraútvonalat, a vadon csendjét és magányát.

Alig egy óra múlva már a gát tetején pihentünk meg, majd nyomban neki is vágtunk az izgalmasabb felső szakaszoknak. A mászást nagyban könnyítette, hogy itt már egy csepp víz sem volt az árokban, és a nagyobbak gondosan segítettek a kisebbeknek a fellépéseknél és a technikásabb szakaszoknál.

Az árok felső részén megszaporodtak az egykori turistaút megkopott jelzései, ám jól tudtuk, nem érdemes követni őket, mert egy bozótosban úgyis nyomukat vesztjük. Inkább egy erdei nyiladékban haladtunk kelet felé, ahol hamarosan kereszteztük a piros turistautat, amelyen akár vissza is térhettünk volna a Pankos-tetőre.

Néha szükség volt a csapatmunkára Forrás: Puskás Zoltán

De előttünk volt még szinte az egész délután, így a Lajos-forrás irányába kanyarodtunk. Teljesen új érzés volt a széles és jól kijelzett úton haladni az árok szövevényes vad csapásai után. Hazafelé a Holdvilág-árkot ejtettük útba, ám ez már csak laza levezető sétának bizonyult a délelőtti kalandok után.

A Spartacus-ösvény könnyű séta egy kellemes tavaszi vagy nyári napon, a Salabasina-árok viszont már némi felkészültséget igényel a túrázóktól. A Visegrádi-hegység egyik legismeretlenebb, legzártabb völgyébe kalauzol bennünket, amelyet a természet erői teljesen visszahódítottak.

Itt még az erdő szelleme az úr, mi csak átutazó vendégek lehetünk.

Ám kellő kalandvággyal és pozitív hozzáállással igazán érdekes kaland lehet.