Egy napot töltöttünk a Zempléni-hegység és a Cserehát csodás tájain. Ellátogattunk Magyarország egyik legkisebb településére, Szanticskára. A magasból is megtekintettük az egyik legfelkapottabb és legmenőbb turistahelyet, a Megyer-hegyi tengerszemet. Végül, az alkonyati köd elől vágtatva megálltunk pár percre a regéci várhegy tövében, hogy a felhők alatt hullámzó hegyvonulatokat, a késő őszi barna erdőket és hazánk egyik legszebb régióját pár képben megmutassuk.

Hidegpárna. Meteorológiai szakkifejezés, amellyel az őszi-téli időszakban találkozhatunk. Nem untatom az olvasókat semmi szakmaiságba bújtatott áltudományos magyarázattal, mert elég, ha csak annyit mondok: ez az, amikor minden szürke. Amikor az ég és a föld összeér. Amikor a köd szitál, az eső szemetel, amikor nincs sem hideg, sem meleg, amikor nincsenek színek, amikor a nedvesség úgy kúszik be a kabát és a bőr alá, hogy az ember szinte futva menekülne hazáig.

Túránk első állomása a Cserehátban megbúvó parányi falu, Szanticska voltFotó: Csudai Sándor - Origo

Nyolc teljes napon át tartotta fogolyként Magyarországot a novemberi hidegpárna. Nyolc napig semmi esélyünk nem volt arra, hogy a novemberi zempléni és csereháti színeket megmutassuk az olvasóknak. De a kilencedik napra valami megváltozott. Amikor kora reggel a fővárosból elindultunk a Cserehát és a Zempléni-hegység felé, még minden olyan volt, mint a mögöttünk lévő egy hétben. Aztán valahol Miskolc felett kezdett lyukacsos sajthoz hasonlítani az ég. Mire elértük Szanticskát, Magyarország egyik legkisebb faluját, már csodálatos őszi napsütés fogadott bennünket.

Szanticskán a felújított régi parasztházak és csodás idő fogadott bennünketFotó: Csudai Sándor - Origo

Szanticskára 23 évvel ezelőtt, 1997-ben tévedtem be először. A kilencvenes évek elején a közigazgatásilag Abaújlakhoz tartózó településen már csak egy idős asszony, Géczi Bálintné élt. Meg egy úr, Pál István, aki az innen nem túl messze lévő Tiszaújvárosból érkezett Szanticskára. Egyfajta modern Robinsonként. Ahogy a mesében van, egyből beleszeretett a tájba, s fejébe vette, hogy fejleszteni fogja. Egy ideig tényleg minden úgy ment, mint a mesében. Magam is éveken át visszajáró vendég voltam itt. A szemem előtt szépült meg a falu, a régi házak gyönyörűek lettek, az Angyal Bandi fogadó barátságosan hívogatott, a villanyfényes kis futballpálya pedig meccsre invitált. Cikkek, tévéműsorok egész sora született meg Szanticskáról, amely hamarosan országos népszerűségnek örvendett.

Idilli kép hazánk egyik legkisebb településérőlFotó: Csudai Sándor - Origo

Aztán valami megváltozott, ahogy hallottam, nem teljesen sikerültek a tervek. Az egykori tiszaújvárosi úr, a Pálpista is elkerült innen, de gyermekei nem. Évekig nem jártam erre, de most, 2020 végén semmiképpen sem szerettem volna kihagyni a szanticskai látogatást.

Hogyan is mondjam el, amit láttam? A jó hír az, hogy nincs nyoma a pusztulásnak, sőt, felújítások, építkezések is zajlanak. A szanticskai völgy egykoron arról volt nevezetes, hogy itt semmilyen mobiltelefon nem működött. Mára ez is megváltozott, a telefon csörög az ember zsebében. A kanyarban lévő egykori pénzérmés telefonfülke eltűnt – nincs már rá szükség. Viszont az út melletti régi nagy kilométerkő, rajta az 1-es számmal még megvan, miként a régi, rozsdaette falutábla is ott pihen az egyik ház oldalában.

A régi, rozsdás falutábla ott pihen a ház oldalábanFotó: Csudai Sándor - Origo

A házak többsége és a kis templom is megőrizte báját. A határban legelő lovak, a csend és a jó levegő együtt adja meg a csereháti táj különleges szépségét. Kocsink motorzajára csak két kíváncsi fej bukkant elő, köszöntünk, köszöntek, rossz helyen parkoltunk, mondták, menjünk odébb, mentünk. A másik helyen már nem zavartunk senkit sem. A határban lovak legelnek, a napsütés lassan gyűri maga alá a reggel óta a völgyben megrekedt ködöt. Csak a flex zaja töri meg az idillt, de ehhez már mindenki hozzászokott, aki a magyar falvakat járja. Olyan nincs, hogy flex ne legyen. A fehér házfalakon indaként futó ágak, a sárga levelek tényleg gyönyörű képként élnek és maradnak meg az ember fejében. Meg az, hogy a hosszú éveken át tartó küzdelem egyáltalán nem volt hiábavaló. Szanticska nem pusztult el, rajta van a térképen, élő falu és gyönyörű. Ha nem hiszik, járjanak utána.

Szanticska gyönyörű. Ha nem hiszik, járjanak utánaFotó: Csudai Sándor - Origo

Késő délelőttbe fordult már az idő, amikor a Cserehátból a Zempléni-hegység felé vettük az irányt. Úttalan utakon, kátyúk szaggatta egykori aszfalton autóztunk majdnem másfél órát, hogy elérjük Magyarország egyik legfelkapottabb és legtöbb szelfit vonzó látványosságát, a Sárospatak felett emelkedő Megyer-hegyet és az ottani tengerszemet.

A Megyer-hegyi tengerszemmel kapcsolatban manapság az a legfőbb téma, hogy mekkora csalódást tud okozni a kirándulóknak, amikor felérve az emberkéz által vájt sziklafalakhoz, az odalent csillogó víz nem türkizkék színű.

A novemberi erdő is gyönyörűFotó: Csudai Sándor - Origo

Hanem fakózöld, vagy egyenesen szürke – pont olyan, mint a felette lévő égbolt. Itt kéken csak akkor csillog a tengerszem vize, ha egyetlen felhő sincs az égen. Biztos ez a szép, a képeslapra illő, a giccses. Mi viszont akkor vágtunk neki a túrának, amikor az égen egymást kergették a fellegek, amikor a késő őszi bágyadt napsütés megpróbálta szétszakítani a felhőket. Ez utóbbi inkább kevesebb, mint több sikerrel járt, de majd meglátják, mennyire szépséges képek készültek így is. Azon pedig tényleg senki ne sírjon, hogy az első találkozása a Megyer-hegyi tengerszemmel nem olyan lesz, mint amit egy-egy agyonretusált Instagram-fotó mutatott. Különben is, mindig a valóság a legszebb, legizgalmasabb.

A Megyer-hegyi tengerszem és a kilátó a magasból nézveFotó: Csudai Sándor - Origo

Ha a 37-es főúton Miskolc felől utazunk Sátoraljaújhely felé, nagy tábla jelzi, hol kell lekanyarodni a tengerszem felé. A murvás úton két kilométert mehet még a kocsi a felső parkolóig, innen további 900 méter gyaloglás vár azokra, akik a tengerszemhez igyekeznek. Akik nem gépkocsival közlekednek, azok a piros jelzést követve Sárospatak központjából tudnak felgyalogolni a hegyre, de ez azért jóval hosszabb séta. A parkolóból a fákra kötözött zöld szalagok mutatják a felfelé vezető utat – már amennyiben a romantikusabb, erdei úton szeretnénk felkapaszkodni.

A zöld cérnát kell követni, ha az erdőben szeretnénk feljutni a tengerszemhezFotó: Csudai Sándor - Origo

Mi is itt meneteltünk előre. Mehetünk a köves, murvás úton a piros jelzésen is, csak az kevésbé izgalmas. November közepén még néhány erősebb gomba törte át az egyre vastagodó levélszőnyeget, de ezek a színek már nem az októbert idézik. A levelek rohadása egyre erősebb, a nedvesség mindent magába szippant, lassan az utolsó levelek is elengedik az ágakat.

A tengerszemhez szépséges erdei út vezetFotó: Csudai Sándor - Origo

Már hazaértünk a kirándulásból, amikor szöget ütött a fejembe, hogy a Megyer-hegyi tengerszem mintha az utóbbi 15-20 évben vált volna elképesztően népszerűvé a hazai kirándulók körében. Otthon meg is néztem az 1996-ban kiadott Magyarország nagyútikönyvet, amelyben egy sort sem írnak erről a látványosságról. A régmúlt újságjait lapozgatva először egy 1970-es Magyar Nemzet-írásban találkoztam az akkor Megyeri sziklatónak nevezett hellyel, amelyet csak a turistatérképek jelöltek tengerszemnek.

A Megyer-hegyi tengerszem feletti kilátóról egészen Tokajig láthatunk elFotó: Csudai Sándor - Origo

De azért érdemes felidézni az akkori cikket, az ugyanis nem nélkülözi a tanulságokat. „Nem jégkori gleccserek vájták ki ugyan a medrét, mint a klasszikus tátrai tengerszemekét, emberkéz mélyített roppant sziklaüstöt a hegy tetejébe, malomkőnek bányászva ki hajdan a kemény kőzetet; de az idő, a vegetáció rég eltüntette a mesterséges beavatkozás minden nyomát, lenyűgöző természeti alkotás képe fogadja a természetjárót. A meredeken leszakadó sziklafalak alján sötét tükrű tóvá gyűlt össze a csapadék és a forrásfelfakadások vize; a hozzávezető vad sziklaszoros kicsiben a tordai hasadék. És mi a sorsa? A szomszédos állami gazdaság elszívja a tó vizét, a megyei Idegenforgalmi Hivatal (!) pedig túlzottan rangosnak minősíti közkeletű tengerszem elnevezését — ilyen érzékkel és hozzáértéssel válaszol a ritka szépségű sziklató elhanyagoltsága fölötti háborgásra."

A tengerszem környéke ma már rendezettFotó: Csudai Sándor - Origo

Aztán 1977-ben megjött az illetékesek esze, mert ekkor természetvédelmi területté nyilvánították a helyet. De még 1994-ben sem beszélhettünk áldott állapotokról e látványosság kapcsán. Az akkori beszámolók elhanyagoltságról, rozsdás korlátokról és rengeteg szemétről számoltak be.

Elhanyagoltságról ma már nem beszélhetünk, mert a tengerszem köré biztonságos korlátot építettek, felette a hegyen pedig kilátót emeltek. A magasba törő torony ugyanakkor sok látogatót becsap, mert hiába mászunk fel rá, onnan nem látjuk a tengerszemet. A kilátó tetejéről legfeljebb a hegyek alatt elterülő völgyet, Sárospatakot, Sátoraljaújhelyt, messzebb pedig a kúpos Tokaji-hegyet fedezhetjük fel. Mi egy novemberi kedden érkeztünk a tengerszemhez, mondanom sem kell, szinte csak a madár járt arra. Egy óra alatt összesen négy emberrel találkoztunk, de arra mindenképpen fel kell készülni, hogy hétvégenként, vagy a nyári időszakokban teljesen más lesz a helyzet. Akik ilyenkor jártak arra, azt írták: volt, hogy a tengerszem környékén mozdulni sem lehetett.

Alig találkoztunk emberekkel a kirándulás soránFotó: Csudai Sándor - Origo

Most azonban tényleg senki sem zavart minket abban, hogy a fényképeket elkészítsük a tengerszint felett 303 méter magasan megtalálható hegyen. Mementónak ott maradt két hatalmas malomkő, emlékeztetve mindenkit arra, hogy voltaképpen miről is szólt ez a hely. Az itteni bányát a 15. században nyitották meg, és csaknem 400 éven át folyt itt a kitermelés. Mindenesetre Magyarország egyik legromantikusabb helyéről van szó. A hegyoldal sűrűn nőtt fái közé ékelődik be az emberkéz által formált sziklafal és víztömeg, amelyen olykor megjelenik egy-egy SUP-os, vagy kajakos. Lefolyástalan vízről beszélünk, a tó a csapadékvíz gyűjtőhelye, szóval a fürdést senkinek sem ajánlom. A korlátok mellett, vagy az itt kialakított padokon elüldögélve hosszú órákon keresztül bámulhatja az ember a csodát, a Megyer-hegyi tengerszemet.

Itt azonban már nem volt mese, mert elővettük azt a szerkezetet, amelynek segítségével a magasból is fantasztikus képeket tudtunk lőni. S ami lentről, szabad szemmel olyan, mintha szürke lenne, fentről csodálatos mélykék és elmondhatatlanul gyönyörű. Meg is mutatjuk, mert ezt tényleg érdemes megnézni.

Ehhez a képhez nem kell kommentárFotó: Csudai Sándor - Origo

A novemberi negyed ötös naplemente tudata arra sarkallt bennünket, hogy magunk mögött hagyjuk a tengerszemet. (Azért abban megegyeztünk, hogy télen, hóban, fagyban szívesen visszajövünk.) Hazafelé tettünk még egy kis kitérőt, s megálltunk a Sasfészeknek is nevezett regéci vár tövében. Ekkor már késő délutánba hajlott az idő, magunk mögött hagytuk a Zemplénen átvezető kanyargós utakat, Erdőbényét, Óhutát. Sietnünk kellett, mert nyugat felé már el kezdett sárgulni az ég alja. De mi voltunk a gyorsabbak. A felújítás alatt lévő regéci várrom aljában tehenek legelésztek, a lemenő nap mögött egyre nőtt a pára, a köd észrevétlenül kúszott be a völgyekbe, a hegyek közé.

Tehenek a regéci vár tövébenFotó: Csudai Sándor - Origo

A járvány miatt most amúgy sem lett volna esélyünk a várlátogatásra (minden más turisztikai látnivaló is zárva van sajnos, még a Füzérradványon található Károlyi-kastély kertjébe sem lehet bemenni), de arra nyílt lehetőség, hogy a Zemplén hullámzó hegyvonulatait, a regéci várat megmutassuk önöknek.

Azt hiszem, ezt még fényképen is órákig el lehet nézegetni (ebben a galériában további képeket találnak).

A Sasfészeknek nevezett regéci vár, mögötte a Zemplén hegyvonulataiFotó: Csudai Sándor - Origo

Mire leereszkedtünk Regécről, s elhagytuk Korlátot, már tényleg a gyorsan érkező szürkeségben autóztunk. Már csak egyetlen pillanatra álltunk meg, hogy elkészítsük a búcsúfotót: távolban Boldogkő vára, Boldogkőváralja méltán ismert nevezetessége.

A túra búcsúfényképe: Boldogkő váraFotó: Csudai Sándor - Origo

Mire Encsnél kikanyarodtunk a Pest felé vezető 3-as útra, a lemenő nap fénye aranyba vonta a tájat. Miskolcnál viszont már a teljes sötétségben mentünk fel az autópályára egy sokáig emlékezetes nap után.