A hajó elindult, a tömeg inni kezdett
6. kép a Pacific Dawn Lifou szigete mellett
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Hirtelen ötlettől vezérelve, szinte az utolsó pillanatban határoztam el, hogy követem a jól ismert latin mondást: navigare neccesse est, vagyis hajózni márpedig szükséges. Különben is azt olvastam valahol, hogy egyszer minden utazónak ki kell próbálnia, hogyan telik egy hét egy több emeletes úszó monstrumon. Hét nap története két részben, egy háromezerfős luxus-óceánjáró fedélzetén, valahol a Csendes-óceánon.
A szervezés még 2013 decemberében történt. Hanyatt feküdtem az ágyamon, és pár gombnyomás után már készen is voltam. Persze mindezt megelőzte pár nap tájékozódás, hogy a legmegfelelőbb ajánlatot válasszam ki abból a több százból, amelyet a hajózási társaságok az utazókra zúdítanak.
Természetesen a legolcsóbb kabint néztem ki magamnak, mondván, hogy úgysem ott töltöm majd a legtöbb időt. De azért arra nem vágytam, hogy a pici szobán másokkal is osztozzak. Így aztán egy ablaktalan, franciaágyas kajüt mellett tettem le a voksomat.
A kiindulási állomás Brisbane, ahova egy hét elteltével tér majd vissza a hatalmas hajó, a Pacific Dawn. A megállók pedig: Nouméa és Lifou (Új-Kaledónia), valamint Port Vila (Vanuatu), azaz egy utazással két országot ütök egy csapásra, és betekintést nyerhetek az óceániai szigetvilág életébe.
Azt persze tudtam, hogy nem lesz ez mélyreható pillantás, hiszen amikor a hajózási vállalat elküldte a menetrendet, már szembesültem vele, hogy mindhárom helyen csupán fél-fél napot tölthetek majd el. Pár nappal az Ausztráliába való indulás előtt újabb levelet kaptam a cégtől, amelyben örömmel értesítettek, hogy a szobafoglalásomat módosították, egy szinttel magasabb árkategóriájú kabinba mehetek – ugyanazért a pénzért. Hurrá!
A hajó elindul
Február 15-én, szombaton ott toporogtam Brisbane kikötőjében, hogy beléphessek a Pacific Dawn vasteknőjébe. Fájdalom, hogy 2070 másik utazó is ezt szerette volna elérni, így azután a behajózás pillanatai hosszú órákká dagadtak. De mire is számíthattam volna? Amikor pedig azt mondták, hogy a csomagomat dobjam másik háromezer táska közé, egészen biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom viszont a pakkomat.
Igaz, egy derék asszony krétával ráfirkantott valamit a motyó oldalára, aminek a hatékonyságáról nem voltam meggyőződve. Ráadásul akkor már az orvosi vizsgálattal voltam elfoglalva, ami tulajdonképpen egy kérdőív kitöltéséből állt. Egy papíroson be kellett ikszelnem, hogy nem vagyok és voltam fertőző beteg, jól látok és hallok. Ennek igazságtartalmát a későbbiekben senki sem ellenőrizte, erre egyszerűen nem volt, nem lehetett idő.
Nem húzom tovább: két órával később a kezemben volt a szobakártya, és mehettem a hajóra. A kilencedik emeleten megleltem a kabint, ahol már ott várt a táskám. Az első csoda elkönyvelve. Majd jött a próbariadó, vagyis a kötelező biztonsági oktatás, amit a teljes utazósereg igen látványosan unatkozott végig. Azon gondolkodtam, mit tenne ez a sok ember, ha tényleg baj történne? Gyorsan elhessegettem ezeket a negatív gondolatokat. Helyi idő szerint 14 órakor egy finn kapitány irányításával elindultunk a semmi közepe, vagyis a Csendes-óceán hullámai közé.
Abban a minutumban, hogy a Pacific Dawn szelni kezdte a tenger habjait, a fedélzeten lévő összes ember fejében megnyomtak egy gombot. Mással nem tudom magyarázni, hogy az első adandó alkalommal mindenki inni kezdett. A személyzet nem győzte gyártani a koktélokat, a kerekes kocsikon maguk előtt tolták a söröket, és több ezren vedeltek megállás nélkül.
Délután öt órára a fedélzet sokkal inkább egy kültelki kocsmára hajazott, semmint egy úszó luxusszállodára. S mivel az első kikötésre hétfő délutánig kellett várni, el nem tudtam képzelni, mi történik majd a következő 45 órában. Aztán az első nagy ivászatot és pár rókázást követően estére normalizálódott a helyzet. A következő hat napban igyekezett mindenki jól érezni magát.
Munkában a smasszerek
Az órák lassan vánszorogtak, de legalább volt alkalmam megfigyelni az utasokat és a személyzet munkáját. Utóbbira azért is kíváncsi voltam, mert a tengerjárást és az ott végzett foglalatosságokat legendák övezik. Mesék a hatalmas pénzekről, a fantasztikus lehetőségekről, a világlátásról. Gondolom, az utóbbi kettő igaz. Ám elég volt csak egyetlen munkás szemszögéből nézni a dolgokat, hogy az addig is meglévő tisztelet a duplájára dagadjon.
Hősünk a lehető legegyszerűbb munkát végezte: az önkiszolgáló étteremben (ahol a legtöbben ettek) a tálcákra tette az evőeszközöket és egy félbehajtott damaszt szalvétát. Munkáját árgus szemmel figyelte egy férfi, akit viszont a főpincér bámult, őt pedig az étteremfőnök vizslatta, akit a teremfőnök ellenőrzött. A türelmetlen (vagy csak éhes) vendégek némelyike kitépte a lány kezéből a villát és a kést, mintha ettől előbb jutott volna ebédhez vagy vacsorához. A nőnek szeme sem rebbent – nem is rebbenhetett, az első megjegyzése után repült volna a hajóról.
Később megtudtam, hogy a családja Indiában él, az itt megkeresett pénzt szinte teljes egészében hazaküldi. Fél éve kezdett, és azt ígérték neki, hogy nemsokára előreléphet. Akkor már a konyhára is bekerülhet. Öt évet adott magának ebben a munkakörben. Heti hat napot dolgozik, naponta 12-14 órát van szolgálatban. Ha nem szalvétát hajtogat és evőeszközt adogat, akkor a tálcákat mossa el. Egy hatágyas kabinban lakik a legalsó szinten. Az emeletes ágyon a legfelső szint az ő birodalma.
Ezek után mindenki eldöntheti, kinek álomhajó mindez, és kinek olyan, mint a Rabszolgasors egyik fejezete. Aki utazik, akit a nyitott fedélzeten a déli félteke nyári napsugara koktélok szürcsölése közepette simogat, annak ez valóban meseszerű. A melósok viszont állandóan a hátuk mögé lesve várták, hogy melyik sarkon tűnik fel egy Leoncio, akarom mondani egy smasszer, aki épp ellenőrzést végez a hajó bármelyik pontján.
Roham az M betűs gyorsétterem felé
47 óra dülöngélés, két eltelt éjszaka után február 17-én hétfőn, kora délután kikötöttünk Új-Kaledónia fővárosában. Az eddigi angol nyelv azonnal franciára váltott, elvégre Franciaország egyik tengerentúli területére érkeztünk meg. Az eddig a hajóra bezárt tömeg megrohanta Nouméa utcáit, és nem fogják kitalálni, hova igyekeztek a legtöbben? Igen, az M betűs piros gyorsétterembe. Na nem hamburgerre vagy sült krumplira vágytak, hanem az ingyenes vezeték nélküli internetkapcsolatra.
Ez utóbbira ugyanis a hajón nincs lehetőségük, az ott üzemelő szatellitinternet a világ legdrágább szolgáltatásai közé tartozik. Negyedórára közel 2000 forintot kértek a műholdas internetért, de a kaledóniai gyorsetetőben sem estek a fejükre, hiszen a belépéshez szükséges kódot csak fogyasztás ellenében adták át a vendégeknek. A botrány nem sokkal később kulminálódott, hiszen a leggyorsabban felcsatlakozó első három böngészőt követően a hálózat annyira túlterheltté vált, hogy másnak esélye sem volt közölni otthon maradt szeretteivel, hogy minden rendben, ne aggódjanak.
Magam viszont az első érkező buszra szállva otthagytam a számítógépeikkel szerencsétlenkedő útitársaimat. Tudtam, hogy a meglehetősen zsúfolt belváros nem érdekel, ellenben a hajóról felfedeztem egy kis homokszigetet, amelyet mindenképpen szerettem volna közelebbről szemügyre venni.
Nem sokkal később megérkeztem a kikötőhöz, ahonnan motorcsónakkal lehetett átjutni a szigetre. Mivel kártyával nem tudtam kifizetni az 1000 csendes-óceáni frankot, keresnem kellett egy helyet, ahol készpénzhez juthatok. A pár lépésre emelkedő kaszinóban nem nagyon értették, minek nekem a bankó, ha nem akarok játszani, de pár perces disputa után kezemben 3000 frankkal indultam meg a kis sziget felé.
Bolgár-magyar randevú Kaledónia szigetén
Amikor átértem, éppen tűzni kezdett a nap. Egy bolgár fiatalember, Mihajlov idősödő amerikai asszonyoknak magyarázott az élet szépségeiről. Igencsak meglepődött, amikor a sopszka salátáról és Szófia szépségeiről kezdtem neki beszélni. Ott is hagyta a néniket, és a vízbe invitált, hogy lessem meg a part mentén tekergő halakat. Közben elmondta, hogy egy olyan hajón dolgozik, amely egy évig folyamatosan megy, és ez alatt körbejárja a világot.
„Ha egyszer hazaérek Bulgáriába, veszek magamnak egy lakást a Fekete-tenger partján, és csak nézem a vizet” – mondogatta. Aztán kiderült, hogy a tervét már három éve képtelen megvalósítani. Mert abban a pillanatban, amikor visszaérkezik Európába, azonnal megszállja egy furcsa érzés, valami ellenállhatatlan vágy, hogy visszatérjen a luxushajóra. Egyelőre képtelen megszabadulni ettől, így már 36 hónapja a tengerjárás rabja.
Mihajlovnak és nekem is mennem kellett. Neki lejárt a szabad délutánja, nekem meg vissza kellett keverednem valahogy Nouméa kikötőjébe, ha nem akartam lekésni a Pacific Dawn továbbindulását. A maradék pénzemből vettem egy palacsintát, amelyet pontosan ugyanúgy készítettek, mint bárhol Európában, aztán szépen visszaballagtam a hajóhoz. Este kilenckor mindenki a fedélzeten volt, így az úszó óriás méltóságteljesen megindult Lifou szigete felé.
A következő részben megtapasztalom a tömegturizmus árnyoldalait Lifou szigetén, erőszakos konfliktusba keveredek egy teknőssel Vanuatun, és bekukkantok a személyzet kabinjába.