Suttogások és sikolyok

Az emberiség történetében kevés olyan nagyszerű és időtálló találmány sorakozik fel, mint színművészet és annak tere, a színház, amely kezdetektől fogva az emberi élet nagyszerűségét ünnepli, minden darab, ami színpadra kerül, az életből jön és a maga változatos módján az életet ünnepli. Ezt a varázslatot nem sértette a mesterséges intelligencia, a folyamatosan változó fogyasztói szokásaink, mert az emberi élet áll a középpontjában, az élet, amelyben szerethetünk, gyűlölhetünk, ismerhetünk és felejthetünk.  

Egy olyan iparágban, amely az életből merít témát, hogy prosperáljon, ott az alapvető civilizációs felelősségen túl is van feladata egy színházcsinálónak, hiszen nem egy jól eltalált algoritmus, vagy egy újonnan feltalált kémiai vegyület teszi őt színházcsinálóvá, hanem maga az élet. Egy közösségben, ahol az emberek szívükkel, lelkükkel dolgoznak, egy vezetőnek sokkal komolyabb felelőssége van egy általános munkaszervezésnél, hiszen a vezetőt az őt körülzáró művészek élete emeli magasra és jó esetben tartja ott.  

Ez lenne az ideális állapot, ami sajnos súlyosan és nem először sérült meg, a kulturális kormányzat tizenöt éve hallgatja a suttogásokat, amit támogatásokkal és kompromisszumokkal próbált lejjebb és lejjebb halkítani sikertelenül, hiszen ma már sikolyokat hallunk, néma sikolyokat, olyanokat, amik pályájuk kezdetén álló fiatal nők torkába szorulnak, mikor búcsúzóul leírják: „Elfáradtam”. 

Minden színházi embernek fel kell tennie magának a kérdést, hogy lehetséges-e életek árán az életet ünnepelni; a kérdés költői, de mégis fel kell tegyük, fel kell, mert különben először a sikolyok, majd újra a suttogás és a kompromisszumok tengerébe vész az igazság.  

Azért is kell feltenni ezt a kérdést, mert a balliberális színházcsinálók közül sokan a politika színpadáról kérnek számon mindenkit, aki velük szemben áll, ám a sikolyokat nem hallják és ez természetes, hiszen esetünkben ezt ők okozzák, mert az alkotás hevében elvesztették azt, ami a színház lelkét adja: az élet szeretetét és tiszteletét. Eszközzé formálták az őket a szívükkel magasba emelő embereket, eldobható eszközzé, amit túlhajtással és fenyegető suttogással érnek el azoknál, akiket a pályájuk odasodor. 

Hol van Alföldi Róbert és Pelsőczy Réka, amikor emberi élet a nagyságuk ára? Hol van a közösségi médiában a nemzeti vagyon miatt olyan erőszakosan aggódó Molnár Áron, a rendkívül szellemes Lengyel Tamás és az oly szelíd Lovas Rozi és a Majkára bulizó hidrogénezett hajú önjelölt kultuszminiszter, Nagy Ervin, amikor az életet kell oltalmazni. És hol van Csáki Judit, aki rendszeresen próbálja állítgatni a magyar színházművészeti közösség morális ingáját, aki a vehemens állítgatás közben sms-ben fenyegeti a politikailag tőle eltávolodó egykori tanítványait, ahelyett, hogy feltenné nekik azt az egyszerű kérdést: „jól bánnak veled?"? 

Mi tudjuk, hol vannak, a saját kulturális közegük védelmében a sikolyokat suttogássá, majd a suttogást kompromisszumra váltják, ezt teszik – vagy félelemből vagy szolgálatból. 

Itt már nincsenek kérdések, csak válaszok vannak és azok a válaszok ott vannak náluk, azoknál, akik sokszínűség és tolerancia jegyében tesznek tönkre fiatal életeket azért, hogy örökké ragyogjanak a saját közegükben, és onnan nehezen szűrődnek ki sikolyok, de most hallottuk és hallatjuk. Hallatjuk, mert cinkos, aki néma. 

Kálomista Gábor, a Thália Színház igazgatójának írása