Akik sosem bocsátanak meg 1956-ért

November 4-e után már nem hazudhatott magáról a kommunizmus. Sem itthon, Nyugaton. 1956 magyar forradalma és szabadságharca lerombolta a kommunizmus gondos propagandával építgetett nimbuszát. Az értelmiség józanabb fele elfordult a hamis ideáktól. Aki gyenge emberi minőségében kitartott, az máig nem tud megbocsátani...

November 4-e nemzeti gyásznap. Az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet eltiprásának kezdete. Gyertyát gyújtunk, hősi halottainkra, rokonainkra, felmenőinkre emlékezünk, akik mind vérüket adták a magyar szabadságért. A magyarok vére. „Le sang des Hongrois”, ahogy Albert Camus, a híres francia író a szabadságharc leverését követő évben megemlékezett hősiességünkről. Írása egymagában is fontos, de sokkal inkább lehet általa jellemezni azt a meghasonlottságot, amely elhatalmasodott a nyugati baloldali, kommunista érzelmű értelmiség – írók, költők, művészek, gondolkodók – körében. Addig ugyanis élt, és jelentős szovjet háttértámogatással (propagandával) éltették is Európa szabadabbik felén a kommunizmus mítoszát. De 1956 magyar szabadságvágyát és a bestiális szovjet beavatkozást már nem lehetett eltagadni.

1956. október 23-án Magyarország népe szabadságot és függetlenséget követelt – a lyukas zászló a forradalom jelképe lett. Leonardo da Vinci utca és a Tömő utca kereszteződése
Fotó: Fortepan / Fortepan

Egészen 1969-ig kellett várni, amíg – de már erőteljes tudatmódosító szerek használata mellett – megképződött egy új, kommunista érzelmű generáció, és velük valami ködös csalamádéja az úgynevezett baloldali eszméknek. Ugyanakkor igazat adhatunk Rácz János történésznek, aki szerint

ötvenhattal elindult a nyugati kommunista pártok eróziója.

És, hogy ezzel nemigen tudott már mit kezdeni a szovjet hatalom. 

Igazság helyett erőszak

A nemzeti gyásznapon, miközben hőseinkre emlékezünk, éppen ezért érezhetjük, hogy gyásznapja volt november 4-e a szovjeteknek, a kommunistáknak is. Csak őket nem siratjuk. Forradalmáraink szellemeit előszólítva inkább közösen ácsorgunk a kommunisták saját maguk által egyre mélyebbre ásott sírjánál, amit már be se akart temetni senki. A kommunista ideológia alapvető, belső gonoszsága okozta a vesztüket. Hiába próbálkoznak sokan még manapság is, hogy szép ideológia volt, csak helytelenül akarták megvalósítani. A kommunisták erőszakos, a múltat eltörölni akaró kiáltványa egy terrorista kiáltvány. Semmi szép nincs benne.

Hogy képződnek meg a demokraták?

Mégis, hogy értsük a világot, Európát és benne Magyarországot, a hozzánk való viszonyt, álljon itt egy rövid példa. Ahogyan Franciaországban, úgy Olaszországban is óriási meghasonlottságot okozott a magyar forradalom. Az olasz kommunista párt, a Partito Comunista Italiano (PCI) élükön Palmiro Togliattival ugyanis a magyar szabadságharcot fasiszta, reakciós felkelésnek titulálta, és teljesen helyesnek nevezte a szovjet hatalom úgymond „beavatkozását”. Míg a párt központi lapja a l’Unità rágalomhadjáratot indított a magyar forradalmárok ellen, addig Togliatti a szovjetektől követelte a szabadságharc elfojtását. Bár a PCI-től akkori álláspontja miatt rengetegen elfordultak, azért csak megmaradt második legnagyobb pártnak az 1990-es évek elejéig. 1956-os álláspontjukon sosem változtattak, bár próbáltak valamiféle reformkommunizmus felé formálódni (pont mint a magyar gulyás-kommunisták). Aztán elérkezett a Szovjetunió széthullása, így 1991-ban az olasz kommunisták is úgy gondolták, hogy a vörös mundért ideje lecserélni. És igen ismerő módon akkor nevet változtattak. Az lett a nevük, hogy Demokrata Párt. Persze nem elsőre. Előbb a kommunisták reformista szárnya elnevezte magát Baloldali Demokratikus Pártnak (PDS), majd a kommunista szimbólumokat már hátrahagyva 1998-ban Baloldal Demokratái (DS) lettek. Ekkor már szociáldemokratának tartották magukat. A DS-ből pedig más baloldali pártocskák összeolvadásából lett a mai olasz Demokrata Párt.

Csak érdekességként, volt olyan PCI-s politikus, aki önkritikát gyakorolt. Jóval később. Például Giorgio Napolitano, aki 2006-ban Sólyom László meghívására érkezett hazánkba már köztársasági elnökként, és akkor kijelentette, hogy hiba volt a szovjet csapatok bevonulását támogatnia.

1956 megbocsáthatatlan

A Demokrata Párt jelenlegi vezetője, bizonyos Elly Schlein a bevándoroltatás legnagyobb követője és propagálója Olaszországban. Ha még nála is akarunk kártékonyabb politikust találni, hát legyen az Ilaria Salis, aki, ugye fasisztákat jött verni Budapestre. Igaz, Salis a Sinistra Italiana színeiben jutott az EP-be, de utóbbi párt szintén a PCI-ből nőtte ki magát, csak annak éppen a reformkommunistákkal kritikus ágából. Szóval ez az olasz demokraták története. Párhuzamosságok, hasonlóságok csak a véletlen művei... 

És mindezt csak azért idéztük fel, hogy tudjuk, nincs igazán rálátásunk, miféle pusztítást végzett a fejekben Nyugaton a kommunizmus. Hogy kik, milyen pártok milyen rovott múlttal ülnek az Európai Parlament karéjában. Hogy mi is táplálhatja öntudatlan gyűlöletüket irántunk. Például, hogy mikor a szabadság oltárán feláldoztuk magunkat, valójában elvettük az álmaikat. Elvettük, amikor tükröt tartottunk eléjük, és a világ ráismert, milyenek is valójában. Ezt sosem fogják nekünk megbocsátani…  

Vezetőkép: Fortepan / Nagy Gyula