Reggelizz a Plútón!

Elhiszed, hogy Cillian Murphy tök jó nő? Eldöntheted a kérdést a Reggeli a Plútón című film vetítésén.

A Reggeli a Plútón végtelenül kedves film, de csak azoknak ajánlható, akik nem bánják, ha egy dráma elszakad a valóságtól, és olyan szürreális, meseszerű elemek szerepelnek benne, mint például beszélő madarak, vagy éppenséggel egy olyan főhős, aki körül összeomlik a fél világ, de ő mégis megőrzi jó kedélyét, és semmit sem vesz komolyan. Patrick, aki jobban szereti, ha Kittennek, azaz cicának szólítják, Észak-Írországban nő fel a hatvanas években mindennapos terroristaakciók és fegyveres összecsapások közepette, de sem ez nem tudja elvenni életvidámságát, sem az, hogy csecsemőkorában édesanyja a helyi paplak küszöbén hagyta őt, és nyomtalanul eltűnt. Patrick úgy tudja, anyja Londonba költözött, ezért felkerekedik, hogy megkeresse őt. Útközben a legkülönfélébb ismeretségekre tesz szert, és több tragédia is éri, de ő minderre csak legyintve annyit mond: "Komoly, komoly, komoly..."

Kittent a hatalmas kék szemeiről felismerhető Cillian Murphy alakítja, akit korábban láttunk már londoni zombivadászként a 28 nappal később-ben, pszichopata merénylőként az Éjszakai járat-ban és tébolyító maszkban parádézó gonoszként a Batman: Kezdődik!-ben, de most olyan oldaláról mutatkozik be, amelyről eddig még nem ismertük: kiderül, hogy tökéletesen mutat szoknyában, kisminkelve, affektálva, egyszóval igazi nő a vásznon. A film mellékszerepeiben olyan nagy volumenű ír színészek tűnnek fel, mint Liam Neeson, aki a papot alakítja és Stephen Rea, aki egy bűvészt játszik, akit azonban végül Kitten varázsol el.

A Reggeli a Plútón-t Neil Jordan rendezte, aki a Síró játék alkotója is volt, de a két film közti felszínes hasonlóságok (terrorizmus, transzvesztita) ne tévesszenek meg senkit, ez a Patrick McCabe regényén alapuló film sokkal könnyedebb hangvételű, mint elődje. Egy interjúban megkérdezték Jordant, hogy a Londonba érkező ír fiú története mennyire rímel a saját életére, amire így felelt: "Nagyon hasonlít, bár én nem vagyok sem transzvesztita, sem meleg, viszont azonosulni tudok azzal a csodás vággyal, hogy valaki ki akarja színezni a sivár ír tájat. Először '70-ben vagy '71-ben jöttem Londonba. A barátaimmal ide akartunk költözni, és én idejöttem elsőnek egy csomó pénzzel, hogy vásároljak egy lakást, és megteremtsem az otthonunkat. A pénz nagyon hamar eltűnt, úgyhogy végül hajléktalan lettem. Szendvicsember lett belőlem, és lakásokat kellett reklámoznom. Nagyon furcsa volt, kicsit olyan voltam, mint a filmbeli figura, sodródtam. Szerintem minden ír srác keresztülmegy valami ilyesmin, legalábbis azt biztos, hogy én keresztülmentem."