A Toronto-sztori

Csákvári Géza filmkritikus a 31. torontói nemzetközi filmfesztiválon zsűrizett, idén négy társával együtt ő döntötte el a kritikusok díjának sorsát.

Az [origo] a kissé fáradt újságírót faggatta, aki zsinórban nyomta le Torontót és Miskolcot.

- Hogy jutottál ki a torontói filmfesztivál zsűrijébe?

- Jelentkeztem. A Fipresci (International Federation of Film Critics - Nemzetközi Filmkritikus Szövetség) tagjaként kerültem ki a Fipresci-zsűribe - ez a kritikusok zsűrije. A Fipresci magyarországi képviselőjének, Báron Györgynek jeleztem, hogy szeretnék menni fesztiválokra zsűrizni, és az esélytelenek nyugalmával beírtam, hogy "Toronto". Sikerült. A torontói fesztiválon ez az egyik legnagyobb jelentőségű zsűri, mert Torontóban nincs hivatalos versenyprogram. Többféle díj van itt is, de mindenki versenyben van, akit ide meghívnak. 5-6 szekcióban hirdetnek nyertest; van elsőfilmes díj vagy a kanadai filmek díja, de nincs külön fődíj, egy arany-, ezüst- vagy egy kristály-valami... így a nemzetközi kritikusok díja, a Fipresci-díj ezen a rendszeren belül felértékelődik. A Fipresci-díjjal oklevél jár, és az, hogy innentől kezdve a filmplakáton megjelenik, hogy ez a film elnyerte Torontóban a kritikusok díját - ezt előszeretettel rakják fel a poszterekre. Toronto más, mint a többi. Berlinben, Cannes-ban, Velencében van egy versenyprogram, és a látogatók - a szakma, a média, a nézők - csak erre a néhány filmre koncentrálnak. Ezt itt kilőtték: a kezdetektől azt mondták, hogy ez demokratikus fesztivál legyen, ahol nem emelnek ki senkit a szórásból, mondom, akit meghívtak, az nyerhet. Mindenki a saját szájíze szerint dönti el, hogy mit akar megnézni, miről tudósít, mi érdekli. Ez a magyar filmek számára is fontos - idén a Fehér tenyér és a Taxidermia volt kint -, hiszen itt nem egy harmincnyolcadik válogatásba kerülnek be a kisterembe, hanem a hivatalos program részeként rengetegen nézhetik meg őket, ugyanúgy, ahogy mondjuk Ridley Scott bemutatóját.

- És hogy ment a munka?

- Először is az öttagú zsűrinek el kell döntenie minden évben, hogy mit néznek meg a hatalmas kínálatból; ebben az évben például 352 filmet mutattak be szerte a világból. "Fiatal filmes munkája, amelyiknek még nincs észak-amerikai forgalmazója" - tavaly például ezek közül válogattak. Volt év, amikor egy ilyen kategóriába 40-50 darab is beleesett, akkor ennyi filmet néztek végig a zsűritagok. Idén az elsőfilmesek munkáit értékeltük, így jött össze 16 film, ezek közül döntöttük el, ki kapja a díjat. A fesztivál elején van egy zsűrigyűlés, itt, akik nem ismerik egymást, bemutatkoznak, aztán leülünk, és megállapítunk két időpontot, amikor újra összegyűlünk - az egyik a fesztivál közepén van, ez egyfajta selejtező, itt már kiesnek azok a filmek, amelyek a többség szerint nézhetetlenek, és aztán van egy találkozó a végén, ami maga a díjvita. Ezen a vitán jó alaposan kifejti mindenki, természetesen angolul, hogy melyik film miért tetszett neki vagy miért nem. Nálunk most a végén volt egy nagy vita, amikor eldöntöttük, hogy két film közül akkor végül melyik is kapja a Fipresci díját. Az egyik esélyes az izlandi Thicker Than Water, a másik a brit Death of a President volt, ami azzal a gondolattal játszik, hogy mi lenne, ha George W. Bush politikai merénylet áldozatául esne. Az utóbbi nyert. Az izlandi film egy nagyon szépen megcsinált, régimódi, lineáris mozi, de a Death of a President-ben több volt a kreativitás, az ötlet, a jövőbe tekintés... jó film. Nagy botrányt kavart. A döntés után mi is kaptunk felháborodott leveleket Bush-párti filmesektől. Beszéltem a rendezővel, Gabriel Range-dzsel, azt mondta, még nem vette meg senki Magyarországról. Range szimpatikus brit pasi, fiatal, harmincas. Meglepte a döntés: haza is repült, aztán a fesztivál küldött érte gyorsan egy gépet, hogy visszarepítsék a díjátadóra. A botrány viharában persze minden hírcsatorna őt akarta meginterjúvolni, de ő inkább elbújt a média elől.

- Mi tetszett Range filmjében?

- Archív felvételek és kreált dokumentumfilm-részletek összegyúrásával egy olyan realitást hoz létre, ami hihetetlenül valóságosnak hat. Profi valóságteremtés - én most már ezek után egy dokumentumfilmnek sem hiszek... Ha amnéziás lennék, és a kómából felébredve azt mondanák, hogy meghalt a Bush és tessék, nézd meg róla ezt a dokumentumfilmet, elhinném minden kockáját.

- Voltak még botrányok a fiktív Bush-merényleten kívül?

- Ehhez tudni kell, hogy a torontói fesztivál nagyon kötődik szeptember 11-hez. Öt évvel ezelőtt éppen zajlottak a vetítések, amikor a repülők becsapódtak a World Trade Centerbe. Majdnem leállt a fesztivál, máig emlegetik, mennyire megrázott mindenkit. Ezzel szemben most a legnagyobb hír az volt, hogy Sean Penn fogta magát és rágyújtott egy sajtótájékoztatón. Ez volt a nagy botrány. A kanadai egészségügyi miniszter kétoldalas tiltakozó levelet intézett Pennhez, a hotelt pedig 600 dollárra büntették, amiért nem akadályozta meg, hogy a színész a falai között dohányozzon.

- Sztárok?

- Sean Penn, ugye, Jude Law, Kate Winslet, Zhang Ziyi, Russell Crowe, Ridley Scott, Michael Moore, Werner Herzog, Christian Bale... Rengetegen jöttek. A torontói fesztivál belépő az észak-amerikai piacra. Azt is szokták emlegetni, hogy Toronto az Oscar előszobája - de ez azért úgy néz ki, hogy tizenöt sztár megforgatja magát, és azt mondják, hogy innentől Oscar-esélyes a film. Ennél azonban sokkal fontosabb kérdés az, hogy egy adott függetlenfilmet itt mutatnak be először, és aztán vagy megveszi egy nagy forgalmazó, vagy nem. Jó példa erre a texasi Dixie Chicks zenekarról készült dokumentumfilm, a Shut Up and Sing, amit végül a Miramax vett meg. Annak ellenére, hogy Berlinnel vagy Cannes-nal ellentétben itt nincs külön filmpiaci ága a fesztiválnak, folyamatosan pörög az üzlet. Torontóban senki se kapcsolja ki a telefonját a film alatt: hopp, megcsörren, kirohan, és megköti élete bizniszét... gondolom. Sztárok? Például a kanadai Sarah Polley-val beszélgettem a díjkiosztó ünnepségen, a téma az új filmje volt, az Away From Her, Julie Christie-vel a főszerepben, Polley rendezte. Tehetséges. Nem csináltam sok interjút, hiszen elsősorban zsűritagként voltam kint, és ha elmentem volna a sztárokkal interjúzni, rengeteg filmet buktam volna el. Napi 5-6 filmet néztem meg.

- Mitől más Toronto, mint a többi fesztivál?

- Toronto a filmfesztiválok filmfesztiválja akar lenni, le akarja fedni az egész világ filmművészetét. Jó úton haladnak efelé, hatalmas a merítés. Itt van minden, amit Berlinben, Cannes-ban érdemes volt látni, minden, amit az ugyanebben az időben futó velencei fesztiválon érdemes megnézni. A nagy európai fesztiválokkal szemben itt a világ minden tájáról érkeznek filmek, itt van India, Izland, Dél-Afrika, Amerika, minden. Élő ember nincs, aki ezt a rengeteg filmet végig tudná nézni, de aki idejön, az tudja, mit akar. Különben vége. Villámgyorsan kell gondolkozni. Pálfi Gyuri mesélte, hogy amikor a Hukklé-val itt járt, megkapta a gigantikus fesztiválkatalógust, egy napjába telt, míg áttanulmányozta, de mire eldöntötte, mit nézzen meg, már nem volt jegy semmire. Kész, elveszett. Mitől más Toronto? Már említettem azt a demokratikus szemléletet, a versenyprogram hiányát, ami nagyon különlegessé teszi ezt az eseményt - ezzel tudatosan szétverik a klasszikus fesztiválformát. A demokratikus forma a sajtó képviselőire is vonatkozik: itt nincs olyan - ami máshol bevett gyakorlat -, hogy a sajtótájékoztatón le van foglalva a szék a New York Times tudósítójának. Ha késik, beáll ő is a sorba, és ha peches, nem jut be. Érdekes, hogy itt nem a tudósítókra, a sajtóra, hanem a nézőkre helyezik a nagyobb hangsúlyt. Az újságírók száma limitált, csak 1200-1400 sajtómunkást fogadnak, a többi jelentkezőt elutasítják. Viszont hatalmas nézőszámuk van; két kilométeres sorokat is birkatürelemmel végigállnak, semmi tolakodás. 100 állandó alkalmazottal és 12 000 önkéntessel dolgoznak, akik néhány fesztiváljegyért és pólóért cserébe végigdolgozzák ezt a tíz napot. Torontónak nagyszabású tervei vannak: 2009-re a világ legnagyobb fesztiválközpontját akarják megépíteni, százmillió dollárból. Ha ez elkészül, Toronto belvárosának lesz egy filmfesztivál-városrésze, az biztos.

- Megváltoztatott ez a tíz nap?

- Mennyire változtatott meg Toronto? Úgy érzem, hogy nem kell többet Velencébe mennem. Felesleges. Ami ott versenyben van és számít, ott van Torontóban is, plusz még sok minden más, ami Velencében nincs. Ott van ugye a nagy őszi fesztiváldugó, Velence, Telluride, Toronto, Dauville... nyilvánvaló, hogy néhány év múlva Toronto lesz ezek közül az egyeduralkodó, a többiek jelentősége pedig csökkenni fog. Ma már sok külföldi kolléga mondogatja nekem, hogy "Torontóba megyek - Velence helyett". Nem európai fesztivál, mégis, három nagy német rendező is itt mutatta be a legújabb filmjét: Werner Herzog, Margarethe von Trotta és Volker Schlöndorff.

- Melyik film volt az abszolút kedvenced?

- A Death of a President, aminek a Fipresci-díjat adtuk. Nagyon jó volt még a Catch a Fire Tim Robbinsszal, ezt be is hozzák Magyarországra, aztán Patrice Leconte új filmje, a Mon meilleur ami Daniel Auteuil főszereplésével... de izgalmas volt Spike Lee dokumentumfilmje is a Katrina hurrikán pusztításáról és következményeiről. Láttam egy érdekes dán filmet is, ez volt az Art of Flying, egy igazi gyöngyszem, amire Torontóban akadtam rá.