"Nem emlékszem semmi rendkívülire egészen 8:46-ig"

Öt éve, 2001. szeptember 11-én hajtotta végre öngyilkos akcióját 19 radikális iszlamista a New York-i World Trade Center ikertornyai és Pentagon épülete ellen. A 3000 ember életét kioltó támadással új világrend köszöntött be. Hogyan tervezgették az akciót a merénylők? Milyen volt testközelből átélni a robbanást és öt perccel a tornyok összeomlása előtt kijutni a szabad levegőre? Olvassa el az [origo] visszaemlékezését!

"Büszkének kell lenned rám" - a merénylők szemével

"Eljött az ideje, hogy saját földjükön, gyerekeik, katonáik, titkosügynökségeik szeme láttára végezzünk az amerikaiakkal... Irtottuk őket országuktól távol, dicsértessék a magasságos Allah, ma pedig saját szülőföldjükön tizedeljük meg őket" - esküdött fel egy Egyesült Államok elleni akcióra Ahmed Ibrahim Al Haznavi 2001 márciusában. A 20 éves, Csecsenföldet és Afganisztánt megjárt szaúdi fiatalember 2001. június 8-án hamis német papírokkal érkezett Miamiba, ahol 18 társával több hónapos készülődésbe kezdett.

"Ellenőrizd minden szükséges felszerelésedet - a táskád, a ruháidat, a késeidet, végrendeletedet, személyi igazolványaidat, útleveleidet, minden papírodat."
(A 2001. szeptember 11-i merénylők emlékeztetője)

Al Haznawi miami lakótársa, Ziad Jarrah június végén magára hagyta vendégét, mert Las Vegas-ba utazott, hogy találkozzon két másik szaúdival (Hani Handzsúr, Szalem al-Hazmi) és egy Arab Emirátusokból érkezett férfival (Marvan al-Sehhi). Ők négyen az egyiptomi Mohamed Atta al Szajed vezetésével véglegesítették tervüket, melynek lényege: amerikai polgári vagy nukleáris célpontok irányítanak eltérített repülőket.

"Mielőtt elindulsz, ellenőrizd, hogy biztonságban vagy-e... ellenőrizd, hogy senki nem követ-e..."

A 18 férfi 2001 nyarán hozzálátott a terv végrehajtásához szükséges pénz összegyűjtéséhez. Hamis, hasraütéssel kitalált személyazonosító adatok alapján számlákat nyitottak és nagy összegű átutalásokat vettek fel. Egymás között cserélgették személyazonosító igazolványaikat, útleveleiket, jogosítványaikat. A csoport vezetője, Mohamed Atta szabadon mászkált és repült mindenfelé az Egyesült Államokon belül annak ellenére, hogy vízuma hónapokkal korábban lejárt, egy közúti szabálysértés miatt elrendelt rendőrségi meghallgatáson pedig nem jelent meg, ezért körözést adtak ki ellene.

"Tárd nagyra az elmédet, tárd nagyra a szívedet mindennel kapcsolatban, ami rád vár."

A csoport tagjai az Egyesült Államok különböző városaiban tűnnek fel a nyár folyamán. Hol permetező repülők bérlési lehetőségeiről érdeklődtek, hol egymotoros kisgépet béreltek, hol pár nap alatt több ezer kilométert tettek kölcsönzött autóikba, hol pedig látszólag cél nélkül repkedtek ide-oda különböző amerikai városok között.

Közben véglegesedett az elképzelés. Az amerikai nukleáris célpontok elleni támadást túl bonyolultnak találták és úgy érezték, egy ilyen akció nem lenne kellőképpen szimbolikus. Szeptember 7-én a társaság egy része egy hollywoodi bárban tűnt fel. A személyzet szerint Atta közel négy órán át játszott egy flipperen, miközben mértéktelenül nyakalta az áfonyaszörpöt.

"Emlékeztesd magad, hogy ezen az estén rengeteg kihívással kell szembenézned. De szembe kell velük nézned és meg kell értened őket teljes mértékben... Mindenki gyűlöli a halált, mindenki fél a haláltól. De csak a hívők, akik ismerik a halál utáni életet és a halál utáni jutalmat, csak ők fogják keresni a halált."

Az egyik eltérítendő gép vezetésére kijelölt Ziad Jarrah utolsó óráit azzal töltötte, hogy levelet írt Németországban élő török barátnőjének. "Megtettem, amit meg kellett tennem" - írta már előre és felszólította a lányt, őrizze meg tisztaságát, hogy a Paradicsomban újra találkozhassanak. Majd még arra figyelmeztette: "Büszkének kell lenned rám, mert ez igazi büszkeség és végül meglásd, mindenki boldog lesz".

"Győződj meg róla, hogy tiszta vagy, hogy a ruháid makulátlanok, beleértve a cipődet is."

2001. szeptember 11. az ENSZ nemzetközi békenapja volt csendes, nyugodt idővel, tiszta látási viszonyokkal. Mohamed Atta majdnem lekéste Portlandből Bostonba tartó hajnali gépét, a 19 gépeltérítő közül 10-et pedig gyanúsnak találtak a biztonsági szolgálatok, ezért a szokásosnál szigorúbb ellenőrzésnek vetették őket alá. Ennek ellenére mindannyian feljutottak a kiszemelt repülőkre.

"Tisztítsd meg a szíved és szabadítsd meg a földi gondoktól. A bolondságokra elvesztegetett idő véget ért. Eljött az ítélkezés pillanata. Épp ezért ezeket az utolsó órákat, amik életünkből hátramaradtak, imádkozással kell töltenünk, hogy Isten bocsánatáért esedezzünk. Ezután már boldog életet élhetünk az időtlen Paradicsomban. Légy bizakodó. A próféta is mindig bizakodó volt."

Helyi idő szerint 2001. szeptember 11. délelőtt 8:46 és 10:03 között két repülő a New York-i World Trade Center ikertornyaiba, egy a Pentagon épületébe csapódott, egy pedig lezuhant Pennsylvaniában. Összesen 3000 ember halt meg.

"Nem éreztem pánikot" - egy túlélő története

"Mint mindig, 7:15 körül érkeztem meg reggel. Nem emlékszem a hőmérsékletre, de az az ősz szokatlanul melegen kezdődött, és aznap is nagyon kellemes volt az időjárás" - kezdte visszaemlékezését Brian Clark a PBS amerikai közszolgálati tévén sugárzott műsornak adott interjújában. A férfi a Euro Brokers nevű cég egyik menedzsereként dolgozott a World Trade Center déli tornyának 84. emeletén. Azon kevesek egyike volt, akik annak ellenére túlélték a merényletet, hogy a repülőgép becsapódása feletti szinteken tartózkodtak az épületben.

"Megittam a reggeli kávémat, és végeztem a szokásos feladatokat. Nem emlékszem semmilyen rendkívüli eseményre egészen 8:46-ig, amikor egy hatalmas puffanásszerű hangot hallottam. Külön irodám volt, az asztalom az ajtó felé nézett, én pedig háttal ültem az ablaknak. Nem éreztem semmiféle rezgést, de ott volt ez a hang, ez a robbanás vagy puffanás. A lámpák egy pillanatra zümmögni kezdtek. Hirtelen vakító fény jelent meg, azonnal hátrafordultam, és csak azt láttam, hogy mindent betöltenek a lángok."

"Mintha lángoló konfettit szórtak volna"

Brian Clark először azt hitte, hogy az ő épületükben, felettük néhány szinttel történhetett robbanás. Mivel a Euro Brokersnél egyike volt annak a nyolc-tíz embernek, akik önként jelentkeztek tűzvédelmi felelősnek, az irodájában volt egy síp és egy zseblámpa. Ezeket megfogta, felugrott az asztalától, és elkezdte kiabálni, hogy mindenki azonnal hagyja el az épületet. Közben hátranézett, és látta, hogy a lángok már eltűntek, a levegőben rengeteg lángra kapott papírlap lebegett. "Mintha lángoló konfettit szórtak volna a levegőbe. Nagyon furcsa látvány volt" - emlékezett vissza.

Kirohant az irodájából, és felszólított mindenkit, hogy induljanak el, mert a toronyban robbanás történt. Ekkor még mindig nem volt sejtése sem arról, mi történt pontosan: hogy nem a déli, hanem az északi torony volt az, amely lángba borult. A nagy pénzintézeteknek dolgozó Euro Brokers irodájában azonban egymás mellett sorakoztak a tévékészülékek, amelyeket rendszerint üzleti híreket adó csatornákra hangoltak. Ezek a tévéadók mind megszakították szokásos műsorukat, és közölték a legfontosabb hírt: egy repülőgép nekicsapódott a World Trade Center északi tornyának.

"Most már tudtuk, hogy az egyes tornyot érte kár, úgyhogy a kicsit megnyugodtunk az evakuálást illetően. Ekkor azonban már sokan elrohantak, és elindultak lefelé a lépcsőn. Ennek persze utólag már örül az ember, de akkor azt gondoltam, talán mégse kell elhagyni az épületet." Brian ezután felhívta feleségét, és elmondta neki, mi történt. "Nyugodj meg, kapcsold be a tévét, folyamatosan jönnek a hírek" - tette hozzá.

"Az épület biztonságos"

A tűzvédelmi gyakorlatokon az épületben dolgozók hozzászoktak, hogy először elkezdenek villogni a figyelmeztető lámpák, megszólal a szirénázáshoz hasonló hangot kiadó jelzőrendszer, majd a hangosbemondón keresztül elmondják a teendőket. Ugyanez történt aznap reggel is. Nagyjából öt perccel kilenc óra előtt hangzott el a kikötői hatóság felhívása. "A kettes épület biztonságos. Nem szükséges kiüríteni. Akik már elindultak, azok visszatérhetnek az irodájukba. Ismétlem, a kettes számú épület biztonságos..." - Brian elmondása szerint így hangzott a hatóság közleménye. Az emberek ennek hatására megnyugodtak, bár természetesen tovább aggódtak a másik épületben történtek miatt.

"Az északi fal ablakaiból látni lehetett a lángokat és a füstöt, és azt, hogy emberek ugrottak ki az épületből. Ezt csak mások elmondásából tudom, mert én magam nem bírtam odamenni az ablakhoz. Nem akartam, hogy ez a kép beégjen az agyamba, és örökké hálás is leszek, hogy nem mentem oda." Brian átment az épület nyugati oldalára, és ott beszélgetett két-három emberrel, amikor 9:03-kor a kettes toronyba is becsapódott egy repülőgép valahol a 78.-79.- 80. emelet környékén.

"Úristen, el fogunk dőlni"

"A lámpák kialudtak, de mivel az ablaknál álltunk, ezért volt napfény. Megint hallottam ezt a puffanásszerű valamit, ezt a tűz és lángok nélküli robbanást. Nagyon furcsa érzés volt. A mennyezet darabokra szakadt. A plafont burkoló elemek, kábelek, a légkondicionáló alkatrészei, hangfalak, mind-mind leszakadtak. Úgy éreztem, még a járólapok is feljöttek, illetve elmozdultak. Az ajtókeretek egy része is kiszakadt a helyéről. Nagyjából 7-10 másodpercig az épület megingott. A kilengés egy irányba történt, így arra gondoltam: 'Úristen, el fogunk dőlni'. Korábban szeles napokon előfordult már, hogy az épület egy kicsit kilengett. Ehhez hozzászoktunk, egy idő után már észre se vettük. Most tehát úgy 7-10 másodpercig tartott mindez, de aztán a torony visszaállt, és nem folytatódott a kilengés."

Brian elmondása szerint ekkor már azonnal tudta, terrorcselekmény történt. Amikor az egyes toronyba becsapódott a repülő, még megfordult a fejében, hogy egy pilóta hibája okozta, vagy hogy a géppel volt valami gond. Amikor azonban az ő épületük is megrázkódott, akkor - mondta utólag - azonnal összerakta a kettőt, és azt gondolta magában: ez terrorizmus.

"Tudtuk, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Szerencsére nálam volt a zseblámpa. Bekapcsoltam, és elindultunk kifelé a szobából. Azt a helyiséget nem feketítette be a füst, inkább fehér volt a portól. Hihetetlenül poros és koszos volt minden, ahogy mentünk ki a szobából a plafonról lehullott törmelékeken keresztül." Brian és a többiek három lépcsőház közül választhattak, és nem tudhatták, hogy melyiken érdemes elindulni. Szerencséjük volt, az A jelű lépcső mellett döntöttek, amely a legtávolabb volt az épület azon részétől, ahova becsapódott a repülő.

"Azt mondta, úgy húztam ki, mint Superman"

Briannel együtt heten indultak el. Három szintet mentek lefelé, amikor találkoztak egy nagydarab nővel és egy vékonyabb férfival, akik a 80.-ról indultak el, és a felső emeletekre tartottak. A nő azt mondta, ne menjenek le, mert tiszta füst minden és lángol az épület. Éppen azon gondolkoztak, mit tegyenek, mikor Clark meghallotta, hogy valaki dörömböl, és segítségért kiabál. Egyik kollégájával, Ron DiFrancescóval elindultak, hogy kihozzák. Mindez a 81. emeleten történt, ahol teljes volt a sötétség, így megint jól jött Brian zseblámpája. A segítségért kiabáló férfinak először a kezét látták meg, amint integetett a törmelékek alól.

Ekkor már Ron egyre nehezebben bírt a füstöt. Volt nála egy táska, azt próbálta az arca elé tenni, de persze nem sokat segített. Brian azonban - maga sem tudta megmagyarázni, miért - viszonylag normálisan tudott lélegezni. Elkezdte leszedni a törmelékeket a segítségért kiabáló férfiról, - mint kiderült, Stanley Praimnath-nak hívták és a Fuji Banknál dolgozott - de egy idő után már nem tudott többet kiemelni. Szólt a férfinak, hogy próbáljon meg kiugrani, de elsőre nem sikerült.

"Mondtam neki: gyerünk, meg kell csinálnod, ez az egyetlen lehetőség! Megint benyúltam, Stanley felugrott, és elkaptam a gallérjánál vagy a vállánál, már nem is tudom, pontosan hol. Később azt mondta, úgy húztam ki őt, mint Superman. Nem emlékszem rá, hogy rendkívüli erőm lett volna, de ő azt mondta, tényleg így történt. Kihúztam, majd egymásra borulva elestünk." Visszamentek a lépcsőhöz, de a többiek már nem voltak ott, megfogadták a nő tanácsát, és elindultak felfelé. Brian nem tudja, mi történt velük, valószínűleg mind meghaltak.

"José, ő már nagyfiú, ki tud jutni"

Ők ketten viszont elindultak az alsóbb szintekre. Az első öt emeleten vágtak át a legnehezebben, mert sok helyen a burkolat teljesen leszakadt a falról, és akadályozta a haladást. Sötét volt, a tűzvédelmi rendszer beindult, és ugyan nem működött rendesen, de azért spriccelte a vizet. A 74. szint környékén már egész normális körülmények voltak. Égtek a lámpák, és viszonylag friss volt a levegő is. A 68. emeleten találkoztak egy férfival, aki felfelé tartott. José Marrerónak hívták, és a Euro Brokers biztonsági osztályánál dolgozott. Azért indult el a felső szintekre, mert a walkie-talkieján hallotta, hogy egy férfi - egyike azoknak, akik Briannel együtt elindultak lefelé, de aztán meggondolták magukat - segítséget kért. Brian megpróbálta lebeszélni Josét, hogy felmenjen. "José, ő már nagyfiú, ki tud jönni magától is. Durva helyeken jöttünk keresztül, hogy idáig eljussunk. Gyere inkább tovább velünk lefelé" - mondta neki, de ő hajthatatlan volt.

Brian és Stanley a 44. emeleten bementek az irodahelyiségekbe, és találkoztak egy biztonsági őrrel, aki egy súlyos fejsérüléseket szenvedett férfin próbált segíteni. Az őr telefonja nem működött, ezért megkérte Brianékat, hogy amint telefonálni tudnak, hívjanak segítséget. Haladtak tovább a lefelé a lépcsőn, nem találkoztak senkivel útközben. A 31. emeleten bementek valakinek az irodájába, ahol működtek a telefonok. Ekkor már közel egy és negyed óra telt el, mióta a második repülőgép becsapódott a déli toronyba. Clark először felhívta a feleségét, hogy megnyugtassa, majd tárcsázta a 911-es segélyhívó számot, és bejelentést tett arról, hogy a 44. emeleten egy fejsérüléses férfinak segítségre van szüksége.

"De ezzel vége lett"

Briannek és Stanleynek eszébe sem jutott ekkor, hogy az épület összedőlhet. Nem is próbáltak sietni. "Hé, ne menjünk túl gyorsan. Utálnám, ha eltörne bokám, és még vagy harminc emeletet kell gyalogolnunk" - szólt oda Brian - visszaemlékezése szerint - társának. Az utolsó szinteken sem találkoztak senkivel, sem más menekülővel, sem tűzoltókkal. Végül lejutottak a földszintre, és az egyik mozgólépcső - amely egyébként áram híján nem működött - alján egy nő elmagyarázta, merre érdemes menniük. Közeledve a kijárathoz már több rendőrrel és tűzoltóval is találkoztak. "Nem éreztem pánikot. Úgy tűnt, mindenki végzi a dolgát. Itt már voltak mások is, akik menekültek az épületből. De nem futott senki, és nem volt tömeg sem" - idézte fel Brian a toronyban töltött utolsó perceket.

A kijáratnál rendőrök és tűzoltók álltak. Egyikük odaszólt Briannek és Stanley-nek: "Hé, emberek, ha át akartok menni a Liberty Streeten, jobb lesz, ha vigyáztok. Törmelékek esnek le föntről." Brian kilesett az ajtón, majd miután nem látott semmit zuhanni, Stanley-vel átrohantak a teljesen kihalt úton.

Kijutottak tehát a toronyból, ami alig öt perccel később összedőlt. "Szörnyű érzés volt. Az egész menekülésünk borzasztó volt, de legalább gondolhattunk arra, hogy még van esélyük az embereknek. De ezzel vége lett. Csak bámultunk elborzadva, nem is értettük pontosan, mi történik" - emlékezett vissza Brian. Ő szerencsés volt, még aznap sikerült is hazajutnia az egyébként lezárt városrészből családjához. Otthon rokonok, barátok várták, és napokig csörgött a telefon. Hívták külföldi barátai, keresték újságírók és munkatársainak családtagjai. 61 kollégáját veszítette el, azóta a cég által létrehozott segélyalap vezetésével a hozzátartozóknak, az özvegyeknek, a félárván maradt gyerekeknek próbál segíteni.

***

Ki áll nyerésre?

Hogy az al-Kaida döntött úgy, hogy stratégiát vált, vagy az amerikai kormányzat fellépése volt minden korábbinál hatékonyabb, nem lehet könnyen eldönteni. Egy viszont tény: amerikai földön az elmúlt öt évben nem történt hasonló merénylet, sőt, ennél kisebb volumenű támadás sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emberek biztonságérzete megnőtt volna, akár az Egyesült Államokban, akár más nyugati országokban. Felmérések azt mutatják, ennek épp az ellenkezője történt. A madridi és londoni robbantások, az újabb merénylettervekről, meghiúsított támadásokról szóló bejelentések, az al-Kaida vezetőinek különböző harcos hangvételű nyilatkozatai mind-mind visszatérő elemei lettek az úgynevezett 9/11 utáni korszaknak. Ezt a félelmet érzékelve több nyugati - azon belül is főként az amerikai és brit - kormány nem sokat habozott, ha a terrorizmus elleni fellépésről volt szó. Olyan intézkedéseket hoztak, amelyeket jogvédők károsnak, alapjogokba ütközőnek tartanak. A Bush elnök által szintén a terror elleni háború részének tartott iraki invázió, a guantanamói fogolytábor körüli visszásságok, a bagdadi Abu Ghraib börtönben történt visszaélések mind-mind hozzájárultak a radikális muzulmán tábor bővüléséhez. Ez pedig nem ígér sok jót, többen ezért arra ösztönzik Washingtont, hogy próbáljon meg új eszközökkel fellépni a terrorizmus ellen, és harc helyett a társadalmi okait próbálja felszámolni.

Sáling Gergő - Pethő András