Ne foglalkozz az exekkel!

Ha szeretnéd valakivel megosztani gondjaid, ha egy kívülálló szakértelmére volna szükséged, fordulj tanácsadónkhoz.

Olvasónk levelére Szendi Gábor klinikai szakpszichológus válaszol.

Tisztelt Doktor Úr!

11 hónapja vagyok együtt a barátnőmmel, már az eljegyzést tervezgetjük, ám van egy problémá, amit nem tudok kezelni. A barátnőm előttem lévő kapcsolatával képtelen vagyok megbékélni. Egy idősebb férfivel tartott fenn kapcsolatot, olyan körülmények között, ami számomra nem elfogadható. Hat éven keresztül jártak eldugott kis erdős területekre, hogy ott egymáséi legyenek. Nap mint nap látom a volt pasiját és ez annyira feldühít, hogy nem tudom lenyugtatni magamat. Ha megemlítem a barátnőmnek, abból általában kisebb viták alakulnak ki. Tud nekem javasolni egy önnyugtató gyakorlatot, amivel levezethetném ilyenkor a dühömet? Szeretnék legyinteni az egészre, mert tudom, hogy az már a múlt, a jelen pedig én vagyok.

Köszönöm a segítségét.

Kedves Levélíró!

A féltékenység ezer alakot tud ölteni, és leggyakrabban racionális vagy erkölcsi aggályok képében tűnik fel. A maga esete tipikusan az, amikor a féltékenység erkölcsi elvekbe burkolózva azt mondja: "persze, el tudom fogadni, hogy nem én voltam az első, nem is ez a baj. Hanem az, hogy micsoda megalázó (lealacsonyító, erkölcstelen, megvetendő, gusztustalan, szánalmas, undorító) kapcsolatban élt szerelmem korábban." Szerelmünk volt kapcsolatai azért nehezen megemészthetőek, mert a riválisokra irányuló előítéleteink rávetülnek a szeretett nőre (férfire). A riválist általában alantasnak, szerelmünkhöz méltatlannak látjuk, hisz mi vagyunk hozzá az igazán méltóak. Na most, ha ő egy "ilyen" alakkal ágyba tudott bújni, élvezte vele a szexet, felnézett rá, kedvesen cirógatta-babusgatta (vagyis mindazt megadta neki, amit most mi kapunk), akkor vajon mi is csak annyi vagyunk az ő szemében, mint az a másik? Vagy mi értékeljük túl őt, aki valójában csak "annyit ér", mint az az "ocsmány alak"? Látható, hogy a riválissal szemben érzett gyűlölet és megvetés szinte megfertőzi a szerelméről alkotott képet. Nem nyugtató gyakorlatok kellenek tehát, hanem a dühét kéne kioltani.

Ebből az őrjítő gondolati csapdából csak egy kivezető út van: elfogadni szerelmünk ítéletét, és elfogadni, hogy az a férfi/nő igenis megérdemelte a szeretetet és odaadást, még ha mi nem is látjuk őt olyannak. A maga szerelme hat évig fenntartotta ezt a kapcsolatot, nyilván jó oka volt erre.

Talán az a férfi csak a maga szemében oly elviselhetetlen figura. Valószínűleg "tud valamit", amivel rabul tudta ejteni barátnőjét. Persze egy kapcsolat, ha már kialakult, sokszor kompromisszum-képződmény; a magány, az életkörülmények sokszor benne tartanak embereket olyan kapcsolatokban is, amelyeket normál körülmények közt nem választanának. De a körülmények hatalmát muszáj elfogadnunk, ránk is hatnak ezek, de mindig másoknál tűnik gyengeségnek. Saját megalkuvásainkat, kompromisszumainkat mindig érthetőnek látjuk, másokét pedig jellemtelenségnek, következetlenségnek, elvtelenségnek.

Tehát úgy vélem, a megoldás meglepő módon az, ha megkedveli, értékelni kezdi ezt a rivális, múltbeli férfit. Tekintsen úgy rá, mint aki sokáig valamilyen módon támasza volt barátnőjének, ő volt az, aki örömet vitt az életébe, stb. Minél reálisabb képet alakít ki erről az emberről, annál kevésbé tudja majd gyűlölni őt. Induljon ki abból, hogy akit az én szerelmem szeretni tudott, az csakis jó ember lehet. Még ha nem is látszik annak.

Üdv: Szendi Gábor