A majmok igazi bemutatkozása

Második lemezén már sokkal inkább hallható valami saját hang a rekorderzenekar Arctic Monkeystól, amely végre kezdi kinőni a Libertines feliratú kezeslábast, bár azért a korszakalkotótól még messze van. Folk-gerillaként születik újjá Tom Morello, rádiósztárrá avanzsálhat a kanadai Feist, és hosszú idő után újra jelentkezik a japánok popgéniusza is.

Arctic Monkeys: Favourite Worst Nightmare

Várakozások: Mivel az elmúlt jó egy évben az Arctic Monkeys az [origo] Zene rovatának is az egyik leggyakoribb szereplője volt, az is jó eséllyel olvasott vagy hallott már róluk, akit amúgy hidegen hagy az a fajta a zene, amit brit fiatalok csinálnak gitárokkal. De azért ismételjük át: az elmúlt 3-4 év szigetországi gitár-boom legnagyobb nyertese ez a fiatal sheffieldi zenekar lett, amely szélvészgyorsan vált a fiatalok kedvenc együttesévé 2005 őszén, megelőzve a Franz Ferdinandot, a Bloc Partyt és a Kaiser Chiefset is. Az Arctic Monkeys 2006-os debütálása, a Whatever People Say That I Am, That's What I'm Not világszerte óriási sikernek számított, és minden idők leggyorsabban fogyó brit debütáló albuma lett, miután az első héten 363 735 példányt adtak el belőle a szigetországban. Az I Bet You Look Good on the Dancefloor című sláger előtte már vezette a brit kislemezlistát, és Amerikában pedig a Billboard Modern Rock listájának 7. helyét csípte el. Tavaly nyáron a basszusgitáros Andy Nicholson kivált a zenekarból, a helyettese előbb ideiglenesen, később végleg Nick O'Malley lett, de a turnékat ez sem akasztotta meg. A Monkeys rendkívül gyorsan el is készítette a második lemezét, és ne felejtsük, hogy volt a két album között még egy mini album is napra pontosan egy évvel ezelőtt, Who The Fuck Are Arctic Monkeys? címmel, vagyis az együttes és különösen a dalszerzésért felelős Alex Turner rendkívül termékeny. Pedig a második album minden üstökösként berobbanó zenekar esetében sorsdöntő lehet, és fokozottan igaz ez az Arctic Monkeysra, amely elképesztő hype kíséretében vált sztárrá. Éppen ezért ők is tudják, hogy minél nagyobb a lufi, annál nagyobbat pukkanva fog kimúlni.

Eredmény: Azért azt le kell szögezni, hogy az Arctic Monkeys nem azért lett népszerű, mert olyan rendkívül egyéni zenét játszott volna. Biztosan sokan vannak olyanok, akik előbb hallották a zenekar nevét, mint a zenéjét, és bizony nem igazán értették, hogy mi akkora durranás ebben a punkos, kamaszos gitárzenében, melyhez hasonlót több ezer garázszenekar játszik világszerte. Az első lemezen sem volt sok kiemelkedő dal, viszont Alex Turner szövegeivel úgy látszik, nagyon könnyen tudnak azonosulni a tizenévesek, akik az új zenekarok közül az Arctic Monkeyst érzik a legközelebb magukhoz. Nos, a világot a Favourite Worst Nightmare sem váltja meg, de mindenképpen egy lépés előre a debütálás egybefolyó masszájához képest. A hangzás eklektikusabb és jobb (köszönhetően a Klaxons lemezen is dolgozó producernek, James Fordnak a Simian Mobile Discótól), a punkos rohanások közé rafináltabb dalok is ékelődtek (főleg a Fluorescent Adolescent tartozik ide, de az Only Ones Who Know lírikus atmoszférája is új). Néha spagetti westernes gitár vagy ska ritmusok dobják fel a lemezt, melyen Turner is fejlődő dalszerzőként tűnik fel, szofisztikáltabb szövegekkel, és már nemcsak az észak-angliai tizenévesek testi-lelki nyomora szolgáltatja a témát. Az album az elsővel ellentétben legalább már felvillantja a lehetőségét annak, hogy az Arctic Monkeys egyszer tényleg a nagy brit zenekarok panteonjába kerüljön.

Kiknek ajánlható: Fiataloknak, akik húzós gitárzenét szeretnének hallgatni, de nem emót, pop-punkot vagy nu-metalt. Az első album kedvelőinek is feltétlenül.

Olyan, mint: Jóval kevesebb a Libertines-hatás, inkább tűnik egy saját debütáló lemeznek, mint az előző album stílusgyakorlata.