A sportoló és az Ezerfejű Cézár

 

Népsport:

Ezerfejű Cézár! Így nevezik már régóta a sportszurkolók ezreit, s - nem véletlenül. A közönség csak sejti, de csak a pályán harcoló tudja, micsoda ereje, hatalma van a szurkoló tömegnek. Tudja és érzi a futó, akinek szárnyakat ad a buzdítás, tudja az ökölvívó, akinek fáradó karjaiba új erőt önt a "mindent bele", a labdarúgó, aki friss lendületet kap az ütemes buzdítás nyomán. Ezerfejű Cézár! Szeretete, ragaszkodása ki tudja emelni az önbizalmát vesztett játékost csüggedésből, de össze is tudja törni testileg-lelkileg. Ezért van az, hogy a versenyzőkben, játékosokban állandóan kettős érzés él a közönséggel szemben : ugyanakkor, amikor szeretik, tartanak is tőle. S ahogy a közönség körében állandó beszédtéma a játékos magatartása, egy-egy mérkőzésen nyújtott teljesítménye, formálja stb., éppen úgy beszédtéma a játékosok között is a közönség viselkedése.

Kovács Imre

- Igen sokszor van erről szó nálunk a játékos-értekezleteken is - mondja Kovács Imre, a Bp. Vörös Lobogó sokszoros válogatott fedezete. - Mi tisztában vagyunk azzal, hogy a közönség és a játékosok közti jó kapcsolat kialakításában feltétlenül a miénk a kezdeményező szerep. Tudjuk, hogy igen sok függ a mi viselkedésünktől. Amikor bemegyünk a pályára, érezzük, hogy ha becsületesen, lelkesen küzdünk, nem sportszerűtlenkedünk, s emellett szépen játszunk, megnyerhetjük még az ellenfél táborának rokonszenvét is. A mi közönségünk igen hozzáértő, s értékelni tudja a jó teljesítményeket. Nagymértékben irányítjuk, befolyásoljuk tehát egy-egy mérkőzésen játékunkkal, viselkedésünkkel a közönség hangulatát.

Persze, minden sporthoz értő, sportot szerető embernek tudnia kell, hogy a játékosok törekvései nem mindig sikerülnek. Előfordul, hogy egy-egy játékos - sőt néha az egész csapat is - nincs jó formában. Érthetően bántja a közönséget, ha csapatának nem megy a játék, ha egy-egy játékos bosszantó hibákat vét. Ilyenkor fordul elő, hogy a közönség lobbanékonyabb része bántó, sőt nem ritkán erősen sértő bekiabálásokra ragadtatja magát.

- Ezek a szurkolók legtöbbször nem is gondolnak arra, hogy mennyit ártanak ezekkel a bekiabálásokkal - mondja Kovács Imre. - Higgye el mindenki, hogy mi mindannyian tele győzni akarással megyünk ki a pályára, s hogy legjobban magát a játékost bántja egy-egy jó helyzet elrontása. S ha a rossz megoldás után még szidják, csúfolják is a hibát elkövetőt, az lelkileg teljesen letörheti őt.

A játékosokból rendszerint kétféle hatást vált ki a bekiabálás. Az egyik esetben a játékos még jobban elveszti amúgyis megcsappant önbizalmát, hibát hibára halmoz. Egy pélgát is mond erre Kovács. A tavalyelőtti román-magyar válogatott mérkőzésen Tóth II volt a jobbszélső, aki hetek óta igen jó formában játszott. A közönség egy része azonban Budait szerette volna a pályán látni, s szinte az első perctől kezdve gúnyolta a csepeli szélsőt. Tóth, aki egyébként is lámpalázzal küzdött, egy-két hiba után annyira elvesztette biztonságát, hogy végül egészen elemi hibákat vétett, s le kellett őt cserélni. A másik esetben a játékosból dacot vált ki a közönség hangja. Sokszor túlságosan akar, a labda megszerzése érdekében szabálytalanságokat követ el, s egyre jobban elveszti önuralmát.

- Nem akarom én azt mondani, hogy helyes, vagy megbocsátható a magáról megfeledkezett játékos viselkedése, de - emberileg érthető. Különösen azok számára az, akik versenyszerűen sportoltak, s tudják, milyen pattanásig feszült idegállapotban van sokszor a játékos a pályán - magyarázza Kovács Imre.

Beszél a játékos a saját közönségükről is, s ahogy hallgatjuk, úgy érezzük, egy kicsit minden közönségre vonatkozik az, amit mond.

- Azóta, amióta a sportegyesületek, sportkörök nagyobb gondot fordítanak a közönségszervezésre, jobban megy a buzdítás is. Mi, amikor kimegyünk a pályára, és üdvözöljük a közönséget, akaratlanul is a mieinket keressük a szemünkkel. S így van a többi csapat is.

Mosolyogva mondja, hogy azért egy kis hiba még van a szurkolás körül. Ellentétben sok más országgal, ahol általában az utolsó percig lelkesen buzdítják a csapatukat a szurkolók, nálunk először a játékosoknak kell játékukkal fellelkesíteniök a közönséget ahhoz, hogy szurkoljon. S ha a játékosnak, a csapatnak nem megy a játék, elkedvtelenednek a szurkolók is. Pedig éppen ilyenkor volna szükség a legnagyobb buzdításra.

- A Bp. Vörös Lobogó - Szeged mérkőzésen történt például - meséli Kovács -, hogy kiegyenlített a Szeged. Nekünk, bármennyire akartunk is, semmi sem sikerült. Ekkor a közönségünk, ahelyett, hogy igyekezett volna lelket önteni belénk, elkezdte szidni a játékvezetőt, az ellenfelet, s végül - bennünket is. Nagyon rosszul esett ez nekünk, mintha mázsás vasat akasztottak volna amúgy is fáradó tagjainkra. Hiszen nekünk minden vágyunk az volt, hogy szurkolótáborunk szeretetét, hűségét jó játékkal, eredményességgel háláljuk meg, s sportkörünknek győzelmet szerezzünk.

Persze, amint Kovács mondja, rengeteget lehetne beszélni a játékos és közönség közti kapcsolat helyes formálásáról, a közönségnek a játékosokra gyakorolt hatásáról. Hangsúlyozza, hogy elsősorban a sportolóknak, a sportból kiöregedett játékosoknak kell azon fáradozniok, hogy a szurkolók és játékosok egyre közelebb kerüljenek egymáshoz, megértsék, megbecsüljék egymást.

- Mi nagyon szeretjük a közönséget, szeretjük a tapsot, s nagyon jól esik a biztatás - mondja Kovács. - Annál jobban fáj viszont a gúnyolódás, a rosszindulatú bekiabálás. Biztos vagyok azonban abban, hogy ha a nézők majd megértik: mennyit ártanak a játékosoknak - még saját csapatuk játékosainak is - bekiabálásaikkal, ők vigyáznak majd a legjobban arra, hogy ilyen esetek minél kevesebbszer fordulhassanak elő.

S akkor az "Ezerfejű Cézár" jelző helyett majd egy kedvesebb, melegebb, barátibb jelzőt keresünk...

B. T.