Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Jánosy Károly: A neveltetésednek köszönhető, hogy soha nem késel, sőt, rendszerint tíz-tizenöt perccel hamarabb érkezel a találkozókra? Volt rá valaha példa, hogy elkéstél?
Horváth Charlie: A pontosság nem kerül sokba, s ha jól emlékszem, talán egyszer késtem el életemben, de előtte azért sikerült odaszólnom. Amúgy negyven éves koromig semmiféle telefonom nem volt, hiába küszködtünk annak idején a vonalasért, végül az első hazai mobilszolgáltató jóvoltából jutottam készülékhez. Hozzáteszem, azóta sem tudom igazán kihasználni, meg kellett volna tanulnom, de már életem végéig szeretnék műszaki analfabéta maradni. A régi, szép időkben persze a magam amatőr módján értettem az erősítőkhöz, a hifihez, ki tudtam deríteni, mi a hiba, még a szerelés sem okozott túl nagy gondot, most azonban már nem akarok „okoskodni".
Jánosy Károly: Pedig már itt van és lassanként a nyakunkra nő a mesterséges intelligencia.
Horváth Charlie: Az én nyakam fölé biztosan nem fog nőni, nem nagyon izgat, annál is inkább, mert a hátralévő éveimet szeretném nyugodtan eltölteni. A mesterséges intelligencia nélkül is van éppen elég érdekesség a világban.
Jánosy Károly: Véletlen a kissé cinikus hangnem? Az elfoglalt celebektől túlzsúfolt világunkban mindenki bölcsnek akar látszani, miközben – például – az alapvető tiszteletet sem adjuk meg egymásnak.
Horváth Charlie: Szándékosan fogalmazok kissé karcosan, engem nem érdekel, hogy Tóth Juliska a saját nevével házal a médiában, és ez már szinte mindenhez elég.
A tévécsatornák bemutatnak olyan embereket, akik az égvilágon semmit sem csinálnak a létezésen kívül, és ezt úgy adják el, mintha roppant fontos lenne.
Miért kell megismernem valakit, aki egyáltalán nem érdekel? A celeb szó Amerikából jött, ott azonban mást jelent, mint itt, az ottani celebek azért letesznek valamit az asztalra és a nagy pénz és a show kedvéért rohangálnak, de az nagy ország, ahol többé, kevésbé a pocsék dolgok is elmennek, mert akkor ott vagy a képernyőn, az újságokban. Itthon azonban a dicsőséghez sokszor elég az, ha hiba nélkül ki tudod mondani a neved. Velem akkor nem foglalkoztak a sajtóban – a hajdani Ifjúsági Magazinban vagy a tévében, rádióban –, amikor nagyon szerettem volna némi híradást látni, hallani a zenekaromról. Most már nem akarok semmit, jobb, ha kimaradok ebből. Csak akkor megyek be egy-egy műsorba néhány percre, ha van értelme, mert csináltam valamit, mondjuk, megjelent egy új lemezem. Turnéról most ne beszéljünk, mert az már régóta nincsen, azaz mostanság már a négy-öt koncertből álló sorozatot is turnénak hívják. Amikor 93-ban végleg hazajöttem, a következő év áprilisától szeptember végéig nyomtuk, és közben alig jártunk haza.
Jánosy Károly: Visszasírod a nem éppen kényelmes koncertről, koncertre való utazásokat? Azért te már nyugodtan elmondhatod, hogy van mire szerénynek lenned.
Horváth Charlie: Mostanság már nem hoznak úgy tűzbe, mint harminc éve, amikor még élveztem – nem is annyira a sok utazást –, de a buli utáni hangulatot, a hülyüléseket. Tavaly egyébként száztíz meghívásos koncertem volt, erre az évre összesen negyvenet terveztem, már most hatvannál járok, ezért úgy gondolom, kevesebb is elég. Az is érdekes, hogy amikor itthon vagyok egy hétig és semmi dolgom nincsen, akkor nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Azaz főzőcskézek, takarítok, mosok – a vasalás nem megy – én vagyok a kukás, leviszem a szemetet, és ami a legjobb, eljátszogatok az unokámmal. Elfoglalom magam, de azért tíz-tizennégy nap után hiányzik a buli, a színpad. Negyven éve zenélek együtt ezekkel a fiúkkal, sokan pedig még azt sem tudják, kikkel játszom és milyen az igazi zene.
Jánosy Károly: Ez elég keserűen hangzik egy roppant sikeres énekes szájából.
Horváth Charlie: Tényleg? Én másra gondolok az előbbiekkel kapcsolatban, mert mi szerencsések vagyunk, szeret a közönség és élvezzük, amit csinálunk, pedig sokan talán nem is tudják megállapítani, mi a jó, ki a tehetséges. A legtöbben persze úgy is azt gondolják, hogy szeretik, amit csinálnak. Ez a történet hatvan éve kezdődött velem, velünk, és ha belegondolsz, hogy a Beatles 1963-as feltűnése után hét évvel már fel is oszlott, azért ez már valami. A zene érdekes történet, voltak nagy korszakok, amelyeket végigjártam, énekeltem Led Zeppelint és Elvist, Joe Cockert és persze bluest, amit nagyon kell érezni és érteni.
A zene alakul, formálódik, sok stílus bukkan fel és tűnik el, és van néhány olyan szerencsés, akinek megadatik, hogy hozzám hasonlóan olyan értő muzsikusokkal tudja körülvenni magát, akik érzik egymás legfinomabb rezdüléseit.
Ha most kellene kezdenem a szakmát, biztos lehetsz benne, hogy nem lennék zenész. Az igazi nagyok meghaltak, a 60-as, 70-es években mi még képviseltünk valamit a hosszú hajjal, szakállal, farmernadrággal. Most ki és mit képvisel? Akkoriban volt vagy négy ifipark Pesten, igaz, magyar számokat nem játszottunk, mert a közönség megölt volna. Volt néhány zenekar, amelyik lehetőséget kapott a rádió stúdiójában hanglemezfelvételre, és attól kezdve sem kiköpni, sem lenyelni nem tudták a popzenét, engedték is, meg nem is. A protekciósok és a táncdalénekesek karriert csinálhattak, mert folyvást szóltak a rádióban, tévében. Mi nem a magyar népzenéből tanultunk, inkább az angol, amerikai együttesek számaiból. Jellemző, hogy én vittem be lemezeket a rádióba Komjáthynak, akinek fonetikusan le kellett írni a címeket, mert nem tudott angolul.
Jánosy Károly: Talán jobb lett volna kitartani a balett mellett? Kevéssé ismert, hogy Markó Ivánnal együtt vettek fel az Állami Balettintézetbe, te is befuthattál volna hozzá hasonló karriert?
Horváth Charlie: Nem valószínű, klasszikus balettben Iván utánozhatatlan pályát futott be, bár büszke vagyok rá, hogy 9 évesen több ezer jelentkező közül én is kiválasztott lettem. Zárójelben jegyzem meg, akkor a balettintézetbe, az artistaképzőbe a putriból is be lehetett kerülni. Három és fél évig jártam balettra, nem végezhettem el mind a kilenc évet krónikus vesebetegségem miatt.
Jánosy Károly: Most is tudod élvezni a balettet, valamennyire szakmai szemmel nézed a táncosokat? Egyáltalán érdekel még a műfaj?
Horváth Charlie: Profinak nem nevezném magam, valamennyire konyítok hozzá, hiszen a zene és a tánc egy csoda. Kár, hogy a balett olyan, mint a sport, nyolc éves korodtól kezdve hajtasz, mint a bányában, elhivatottság, megszállottság kell hozzá, és a karrier gyorsan véget ér. A balettintézetben fertőzött meg a zene, nem lett volna semmi belőlem, ha nem velünk tanulnak a Bartók Béla Zeneiskola növendékei, mert elkezdhettem trombitálni. Itthon még nem nagyon volt gitár, főleg dixielandet játszottak. Belevetettem magam a trombitálásba, kaptam egy Hihetetlen Akkordok című könyvet a disszidált első barátnőmtől, onnan silabizáltam ki, mit és hogyan kell játszani. Szóval tulajdonképpen zenész vagyok, s nem annyira énekes. Annál is inkább, mert a trombita mellett pozanon, gitáron és kongán is játszottam évekig. Kovács András 1969-es Extázis 7-től 10-ig című filméjébe bekerültünk néhány percre, ahol éppen csörgődobbal a kezemben énekelek.
Jánosy Károly: A fél világot végigjártad, a hetvenes évek legelején Belgrádban, a Hotel Majesticben kezdted külföldi karriered, később jött Svájc, Skandinávia, Japán és még sok más ország, de előtte Afrikában is eltöltöttél némi időt. Hogyan és miért jött szembe veled Afrika?
Horváth Charlie: 1970-ben az Olympiával léptünk fel az Ifiparkban, amikor odajött Szász Gabi az Interkoncertből meg egy másik „impresszárió", és megkérdezte: „nem akartok kimenni Szudánba?" Egy Jimmy bácsi nevű magyar csávónak kint volt szállodája, tetszett neki a muzsikánk, így hamar kirepültünk Khartumba. Nem volt egy leányálom, por és forróság, csóróság mindenütt, bogarak a szobánkban, de estére lampionok, minden új életre kelt. Fél év után haza akartunk jönni, de egy olasz pasi rávett, menjünk Bejrútba, és négy nap múlva már Dubajban ébredtünk, innen mentünk Irakba, Bahreinbe és eltöltöttünk két és fél évet a Közel-Keleten. Nagyon szerettek bennünket, pedig korábban csak angolok játszottak arrafelé. Pesten persze sokan lesajnáltak, a „vendéglátós" zenélésért, pedig ezen nincs mit szégyellni, jó zenét játszottunk, ennyi volt. Mellesleg megtérült a befektetés, mert olyan cuccot vettünk, hogy párját ritkította, csodájára jártak itthon, amikor a hetvenes évek közepén hazajöttünk. A MOM Művház előtt pedig már három órakor az Alkotás utcáig ért a sor, és olyan kevesek által ismert együttesek számai nyomtuk az Olympiával, mint a Blood Sweat & Tears, a Chicago vagy éppen Joe Cocker dalait. Ezeket senki sem játszotta itthon.
Jánosy Károly: Apropó Joe Cocker, egy időben a rekedtes hangú angol énekes magyar „hangjaként" emlegettek. Zavarban vagy megtisztelve érezted magad emiatt?
Horváth Charlie: Hízelgő volt rám nézve a régen rám aggatott titulus. Főleg annak tükrében, hogy amikor a második Generál lemez felvételét csináltuk – véletlenül kaptunk ötven órát a stúdióban, mert valaki nem ért rá – a nagyhatalmú Erdős Péter, a hazai popélet mindenható ura sajátos raccsoló hangján megkérdezte: „mondja, maga tényleg nem tud énekelni? Sokan mondogatják." Persze, aki csak tudott, gőzerővel fúrt, nem véletlen, hogy egy pillanat alatt bárhova megkaptam a szolgálati útlevelet, csak ne rontsam itthon a levegőt. Amikor kilencven körül hazaugrottam valami díjkiosztóra, Erdős már így veregetett hátba: „Charlie-kám, azt mesélik, maga kulva jó, hát csináljunk valamilyen »négel« lemezt!" Nem csináltunk, mert nem sokkal később meghalt, kimaradt a „négel" lemez.
Jánosy Károly: Több mint másfél évtizedet zenéltél külföldön, nem érzed úgy, hogy ezzel ki- és lemaradtál valamiről, legalábbis itthon?
Horváth Charlie: Azért így sem panaszkodhatok, itthon is milliószámra fogytak a lemezeim, és négy generációnak zenélhettem, szóval, utólag felesleges ezen lamentálni. Mehettem volna az Amerikában befutott, nálunk is jól ismert svájci Krokus együttesbe, de akkor alighanem disszidálnom kellett volna, márpedig nem tudtam itthon hagyni a szüleimet, a feleségemet, és akkor már megszületett a fiam, Ákos.
Jánosy Károly: Milyennek látod az utánpótlást? A fiatalok tartósan meg tudnak kapaszkodni az élvonalban?
Horváth Charlie: Szenzációs tehetségeink vannak, de pocsék együttesekben játszanak. Sajnos nincs egy olyan ember, aki kitalálja, elmondja nekik, mi a jó, mit és hogyan érdemes játszani, saját stílust kialakítani. A rádiók többségében pedig egészen szar zene szól, azoknak a számait játsszák, akik eljönnek a Szigetre. Hányok tőlük. A tehetség általában utat tör magának, de nagyon nem mindegy, mikor és hogyan. A minap beteg lett a gitárosunk, László Attila, három ifjú titán is beugrott helyettesíteni, el voltam ájulva tőlük, úgy nyomták próba nélkül.
Jánosy Károly: Szép kerek a pályád története, mégis mivel tudnád vagy inkább szeretnéd még kerekebbé tenni?
Horváth Charlie: Etyi barátommal sokszor azon búslakodunk, hogy már megint egy haver temetésére megyünk, ilyenkor nagyon érzem, hogy 75 évesen nekem is már a lemez B oldala forog. Magamnak és a családomnak, s persze másoknak is jó egészséget kívánok! Szeretném még látni, ahogy most 12 éves unokám elvégzi a középiskolát! Egyet azonban most megígérhetek, a cigiről nem fogok leszokni.
