Aranyló sörrel az elmúlásba - a kelet-londoni cockney-világ vége

Fényes kocsmákban, kesernyés nemtörődömséggel oszlik semmivé a kelet-londoni angol munkások, a cockney-k világa. A rímes szlengjükről és lapos, kockás sapkájukról ismert angolokat már alig lehet fellelni egykori hazájukban, az East Enden: az ázsiai bevándorlók rohama után többségük kiköltözött a városból. Aki elment, már a gyerekeit sem hívhatja cockney-nak, aki pedig hátramaradt, az aranyló sör fölött, skót viccekkel néz szembe az elmúlással.

"Londonnak vége. Nincs remény, már nem tudunk visszafordulni. Szarrá lett ez az ország" - panaszolja az East End pirosfüggönyös kocsmájában a szegény de büszke cockney, egy immár a hatvanhoz közelítő kelet-londoni munkás. "A bevándorlók kinyomtak minket innen, a cockney-k elköltöznek Essex megyébe, szétszóródnak az országban, a világunk végleg leáldozik" - teszi hozzá, majd szomorkás közönnyel a szemembe néz, és nagyot kortyol. Hamarosan ő is elmegy: úgy érzi, nincs többé keresnivalója a cockneyk egyetlen hazájában, a londoni Bow Bell alatt.

Cockney-nak a britek évszázadok óta a kelet-londoni szegénynegyed munkásait, a dokkok és gyárak összetartó, de mindig problémás népét hívják. A legutóbbi időkig cikkeztek híres rím-szlengjükről, amelyet a rendőrök megtéveztésére hoztak létre, és amelybe most bangladesi és pakisztáni szavak épülnek be. A hagyomány szerint cockney, aki a kelet-londoni St Mary templom harangja, a Bow Bell hallótávolságán belül született: az itt található egyetlen kórházban azonban - a helyiek szerint - már több ázsiai gyermek jön világra, mint angol.

"Ha cockneykat keresel..."

Hogy a cockney-világ eltűnőben van, azt nem volt nehéz megtapasztalni: napokig bolyongtam az East End mecsetjei és a Whitechapel piacainak arab bódéi között, mire hosszú kérdezősködés után megtaláltam az elsőt. Minden járókelő hallott róluk, de mindenki máshová bökött a térképen, amikor a hollétükről érdeklődtem; ráadásul senki nem tudta behatárolni, hogy miről ismerszik meg igazi cockney-t, ha szembe jön az utcán. Aztán a Bow Church közelében egy ősz-öreg ír, a fogadóiroda ajtajában cigarettázó Pat közölte, hogy cockney-k már nem is léteznek.

"Sokat dolgoztam cockney-kkal 20-30 éve, de már mind elmentek, most a bangladesiek az új cockney-k" - mormogta megsárgult fogai közül a fényvisszaverő mellényes építőmunkás. Szerencsére a következő pillanatban egy másik ember dugta ki - szintén szerencsejátékban megőszült - fejét az ajtón, és biztos tippet adott: "Ha cockney-kat keresel, a sarkon túl a mellékutcában, ott, az egy cockney-kocsma, ott minden elmondanak neked". A ráncos arc még egyet kacsontott, aztán vissza is csusszant az ajtón a ló- és agárversenyek világába.

"The Wentworth Arms": a tágas, szépen karbantartott kocsma bejárata fölött ódon vaslámpa, a kapu mellett két oldalt míves, festett címer hirdeti a tulajdonos és a hely nevét. Bent három fehér hajú öregember üldögél sötét faasztalok mellett, kockás ingben, szépen vasalt szövetnadrágban, szétszóródva a hatalmas térben. Egyik újságot olvas, másik poharába bámul, harmadik a pultnál állókat figyeli, néha oda-odaszól, majd köhécselve nevet. A szeme élénk, az akcentusa gyors és könyed, de a teste már törődött, bőre papírsárga. A csapos - negyven körüli, nagy hangú férfi - épp három vörös hajú fiatallal osztja meg a világról alkotott nézeteit, amikor belépek, és megkérdezem: "ki cockney ebben a rozzant csehóban?"

"Wanna find cockneys, pal?" ("Cockney-kat akarsz, pajtás?") - kérdezi értetlen mosollyal a pultos, miközben az előtte sorakozó, arannyal futtatott csapolókarok egyikére támaszkodva piros Bombardier-t pumpál a poharamba. "Ezek a fiatalok itt idegenek" - bök a pultnál állók felé - "de ő cockney, meg az újságos öreg, meg ő, meg ő, meg ő..." A vének kíváncsi pillantást vetnek rám, aztán visszasüppednek fontos semmittevésükbe. Megtaláltam őket.

Szegény, de büszke angolok

Az első dolog, amit a cockney-król megtudok, hogy kizárólag kocsmában érdemes keresni őket, vagy ott dolgoznak, vagy ott ücsörögnek egész álló nap. A második, hogy mind büszke angol, csupa sértett hazafi, aki úgy érzi, a bevándorlók kiűzték a saját hazájából. A harmadik, hogy a beszédükből közép-európában edzett angolsággal nagyjából minden második mondatot lehet elkapni; és végül, ami a legmeglepőbb, hogy az elmúlást ugyanolyan flegma közönnyel kezelik, mint a létezést. Politizálnak, skót- és ír vicceket mondogatnak poharaik fölött, és jókat hahotáznak. Mikor pedig azt kérdezem, nem zavarja-e őket, hogy az unokáik már nem lesznek cockneyk, elgodolkodó szemmel vállat vonnak, és közlik: "minden változik".

Mert mi a cockney? "Aki a Bow Bell hangjára születik" - vágja rá erre mindenki, de ők maguk azt is hozzáteszik már, hogy "...és aki angol". Nem brit, hanem angol, amiből már alig maradt az East Enden - magyarázza Lorens, a söröspultnak támaszkodó egykori villanyszerelő. A helyzet pedig egyszerű: az ázsiaiak bejönnek, a cocney-k kimennek, és az ő gyerekeik már nem a Bow Bell alatt születnek majd.

"Ez a kormány tele van skótokkal, tönkreteszik az országot a bevándorlókkal, és csak briteket akarnak látni: ha valaki itt angol akar lenni, az már raszistának számít!" - magyarázza nagy hevülettel Lor. Feje furcsán remeg, betegsége miatt százalékolták le, most nincs más dolga, mint hogy a népéről beszélgessen velem.

Rímek, foci és a kockás sapka

"Mielőtt kivándoroltak volna Essex-be, a cockney-k hihetetlenül összetartó közösség voltak, a szegénység és a második világháború tette azzá őket" - meséli. "Itt senkinek nem volt pénze soha, de mindenki ismert mindenkit, és ha bajba kerültél, a többiek biztosan kihúztak belőle". A híres rímes szlenget is erre találták ki, hogy saját kódnyelvük legyen - teszi hozzá.

A cockney szleng lényege, hogy az adott szó helyett egy rá rímelő másik szó asszociációs párját használják, pl a stairs (lépcső) helyett a rá rímelő pears (körték) párját, az apples-t (almák). Így cockney-ul nem a lépcsőn, hanem az almákon megyünk fel az emeletre - a két szó még csak nem is hasonlít egymásra. A nyelv még ma is él, de már csak néhány kósza lélek használja Londonban - meséli Lor. Az ő fia például még most is alkot új párokat, a sört Britneynek kezdte hívni (Spears - Beers). "Fiatal cockney-t találni persze már szinte lehetetlen a Bow Bell körül: csak az nem ment el, akit a családja még ideköt, és akinek nincs pénze házat venni vidéken" - magyarázza az öreg, miközben rímeiből és öblös tájszólásából értelmes mondatokat próbálok összerakni.

A focipályákon is szomáliai gyerekek játszanak, pedig 30 éve még az angol munkásgyerekek éltek-haltak a gyepen. "WestHam, az egyetlen csapat! Az apám majdnem játszott is benne!" - büszkélkedik Lor, aki maga is csapatkapitány volt az iskolai csapatban. "Most az iskolában 120 gyerekből 22 angol" - száll be a beszélgetésbe Albert, a vécészerelő. A lánya osztályában 30 gyerekből 27 bangladesi, az angol kislány ki van közösítve, mert nem tud bangladesiül. "Túlerőben vannak" - állapítja meg a férfi, és beletörődően mosolyog. "Régen volt itt egy hagyomány: ha megérintesz egy feketét, szerencséd lesz. Az nagyon más világ volt, most majd lassan a fehérekről fognak ilyen szokásokat csinálni" - teszi hozzá Lorens.

A régi cockney viseletet, a lapos, kockás sapkát csak elvétle látni az utcán - bólintanak össze. Valóban, én is a szuvenírboltban láttam először. A híres cockney-húsospite helyett pedig jószerivel csak indiai konyhákat találni a környéken. Igaz, az öregek még tudnak néhány jó helyet. Meg is próbálják elmagyarázni, hol. Nem találtam meg.