Becsillant a nagy kékség

Becsillant a nagy kékség, és láttuk a sárga csuklós buszt. Százzal száguldunk Monaco és Marseilles felé. Napfürdőzünk. A zord kétségek elillantak.

Egy alagútból kibukkanva villant fel előttünk a Földközi-tenger kékje. Ragyogott rajta a nap. Genovától nyugatra törtük át a Ligúr hegységet. Az élmény felvillanyozott mindenkit, Nóra felszabadulásról beszélt, "visszatérek a színek". Tényleg egyre több a zöld, végre kijöttünk a szürke felhők közül.

Nincs nyoma a kétségiemnek sem, amiket feltehetően a fáradtság okozott: furcsa hangokat véltem kihallani a motor zúgásából, és a szürke felhőkkel együtt küldetéstudat települt rám: el kell juttatni a kocsit a Bamako melletti faluba, ahol betegeket szállít majd. Egész délelőtt óvatosan nyomtam a gázt, aztán amikor Tulipán jött percenként pillantottam lopva a kilométerórára. Az indulás óta nem aludtam, csak szundikáltam az autóban 20-40 perceket. A többiek sem aludtak egy óránál többet a Velencében.

Rengeteg kaja van a platón, de eddig csak kekszet, müzliszeletet, magvas bagettet és kolbászt ettünk. Meg itt-ott benzinkutas szendvicseket.

A Ligúr-tenger partján kanyarodó utón láttuk a BKV-buszt is. Határidőn túl ért le az első szállásra. Az utasok gyakori megállásokat és szoftverfrissítéseket emlegettek reggel. A szegény kis Velorex Klagenfurtnál elakadt. A reggel Velencében kihallgatott beszélgetések alapján eltört a benzincsöve. A 159-es rajtszámú Opel Astra árokba borult.