Sokáig úgy gondolták, hogy a testkép és az emberi felépítés olyannyira rögzült egymáshoz, hogy agyunk nem tudná feldolgozni egy második fej vagy harmadik kar meglétének érzését. Az 1990-es években azonban ez megváltozott, miután áttörő kutatások bizonyították, hogy az agy különösebb gond nélkül beépít egy extra kezet a testképünkbe.
A harmadik kéz illúziójáról korábban már részletesen írtunk (itt és itt), de a kísérlet lényege röviden annyi, hogy ha egy, az eredetihez hasonló műkezet helyeznek a kutatásban résztvevő személy keze mellé, majd a mű és az igazi kezet látszólag egyszerre érintik meg, akkor az alany a műkéz érintését is „érzi”. Az elmúlt közel két évtizedben a kísérletet számtalan változatban megismételték, és rendre beigazolódott, hogy agyunk a kapott információkból egészen torz testképeket tud alkotni.
A fenti kísérletek többnyire azt vizsgálták, hogy miként birkózik meg az agy egy oda nem illő extra testrész érzékelésével, olasz szakemberek nemrég azonban kicsit másként közelítették meg a kérdést: vajon azt is elhiszi az agyunk, hogy a meglévő végtagjaink élettelen anyagból vannak?
A milánói Bicocca Egyetem munkatársai a kutatásban résztvevő 23 személyt arra kérték, hogy egyik alkarjukat helyezzék az asztalra. Egy kisebb fallal eltakarták az asztalon nyugvó kart, hogy az alanyok ne láthassák azt, viszont láthatták azt a kis méretű kalapácsot, amellyel a kísérlet vezetője újra meg újra a karjuk felé ütött. Amikor a kalapács megérintette a résztvevők kezére erősített fémből készült fóliát, az alanyoknak a márványon koppanó kalapács hangját játszották be, és ezt körülbelül öt percig ismételték. A kontrollcsoport egyik fele ugyanezt a márványon koppanó hangot hallotta, csak a kalapács érintése és a hanghatás nem volt szinkronban, míg a másik felénél a kalapács érintését egy teljesen más hanghatás kísérte.
Az eredményekből kiderült, hogy az öt perces kísérlet után a résztvevők merevebbnek, nehezebbnek, kevésbé érzékenynek és kissé természetellenesnek érezték a kezüket. Többen azt jelezték, hogy kezük nem mozdítható, és hogy úgy érzik, mintha márványból lenne. A kontrollcsoportokban senki nem számolt be hasonlóról.
A kutatók elmondták, hogy értelemszerűen az agyunk odafigyel a testünkkel kapcsolatos, folyamatosan változó részletekre: például arra, hogy hol helyezkednek el éppen a térben a végtagjaink, vagy milyen azok hőmérséklete. Arra azonban elvileg nem kellene figyelnie, hogy milyen anyagból épül fel a test, hiszen a „hús és vér” jó esetben változatlan. A mostani kísérlet azonban arra világít rá, hogy az agy még egy ilyen alapvető információt sem vesz biztosra.
A korábbi gumikéz-kísérletekhez hasonlóan a mostani vizsgálat is a művégtagok tökéletesítéséhez nyújthat támpontot. Egyrészt könnyebben megérthetjük, hogy miért szokják meg viszonylag egyszerűen a fémből vagy műanyagból készült művégtagot az érintett páciensek, másrészt a hangok (vagy a látás) és az érintés összehangolásán alapuló illúziót is a rehabilitáció szolgálatába lehet majd állítani – mondták a kutatók.