Szorongás és közöny

2004.10.29. 17:12

Nehéz eldönteni, hogy Fliegauf Benedek milyen filmnek álmodta meg a napokban mozikba került Dealert. Az egy kábítószer-kereskedő huszonnégy óráját megörökítő, erősen epikus hangvételű alkotás mintha valahol félúton megrekedt volna a szocióhorror és az esztétizáló művészfilm között, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy David Lynch és Tarr Béla elvben nem házasítható. A Dealer esetében azonban az árnyalt műfajok közelítése inkább széthúzza a filmet, a képzeletben rajzolt kör kezdő- és végpontja ha csak kevéssel is, de végül elsiklik egymás mellett.

Fliegauf kinematográfiai eszközei, az általa beszélt filmnyelv közvetítő elemei már a történet kezdetétől fogva egy monumentális, alapvető emberi értékekre reflektáló királydrámát követelnek meg. A rendező pontosan felismerte, hogy nem forgathat filmet a kábítószerről és annak alélt szubkultúrájáról, ezeket a körülményeket adottnak - ilyen értelemben megkérdőjelezhetetlennek - kell vennie, egy olyan kontextusnak, melybe aztán magát a történetet helyezheti bele. Tény, hogy a filmben szereplő karakterek drogoznak, a film azonban nem erről szól.

Fliegauf már az expozéban vázolja a drogok demokratikus természetét (nemre, fajra, vallásra, stb. való tekintet nélkül...): az ország legnagyobb vallási felekezetének vezetője képtelen kokain nélkül kiállni a plénum elé és megtartani a minden bizonnyal üdvözítő hatású szentbeszédét. A párhuzam félreérthetetlen: mintha a hatvanas-hetvenes évek valamelyik rock-sztárját látnánk koncert előtt kifeküdve az öltözőben, a menedzsment (jelen esetben egy aggódó, de annál elszántabb klérus) pedig mindent hajlandó a beletömni az aranytojást tojó tyúkba, ha attól legalább annyira magához tér, hogy a tömeg elé lehessen lökni. Fliegauf kizárólag a főszereplőn keresztül szólítja meg a nézőt, a díler pedig nem ítélkezik, nem értelmez, nem gondolkodik, csupán jön, üzletet köt, aztán már megy is tovább.

Ezt követően aztán hosszabb rövidebb epizódokba csöppenünk, a Beszélő fejek-ből és a Rengeteg-ből is ismert kisfilmek váltják egymást, az előbbiekhez képest azonban nagy különbség, hogy a Dealer-nek van főszereplője. A film közepe felé érezhetővé válik, hogy nem drogtársadalmi körképet látunk, nem az élet elszúrásának különböző változatait meséli a rendező, az anyaszerep és a heroin csapdájában vergődő nő, a sportkarriert kokszra váltott tinédzser, a szoláriumban égett ex-junkie, a gombázó egyetemisták csak a díszletül szolgálnak. A középpontban az a férfi áll, aki legkevésbé szeretne résztvevője lenni a történetnek, aki minél kevésbé akar belelátni és belefolyni a cselekménybe, aki szíve szerint láthatatlan lenne. A moralitást és az etikát a közöny álarca mögé bújva utasítja vissza: ő nem életekkel, csupán kábítószerrel kereskedik. A Dealer végsősorban azt láttatja, ahogyan ez a biztonságosnak hitt páncél szép lassan leomlik, a főszereplő részben érző emberré kezd válni, és ez törvényszerűen a halálát, de legalábbis a visszaesését jelenti.

Forrás: Mokép

Fliegaufot, mint a magyar filmes újgeneráció egyik oszlopos tagját a film kapcsán ezer okból kifolyólag lehetne méltatni. Vizuálisan is párhuzamot von a történettel, a folyamatos körfahrtok nemcsak a bezáruló, vagy ördögi kör metaforájára játszanak rá, de az áldozatát kerülgető, a kört egyre szűkítő vadállat logikáját is követik. Ritkán látni hazai filmet, amely ennyire kifinomultan bánik a hanggal: a zörejek és neszezések nem hangulatkeltő elemként úsznak be nézőtérre, érezhetően mondanivalójuk, üzenetük van. A vontatott, lassú kameramozgás kapcsán is csak dicsérni lehet a rendező bátorságát, Fliegauf láthatóan visszautasítja a néző vizuális ingereinek kiszolgálását, inkább a nehezebben emészthető, mélyebb, éppen ezért sokkal fárasztóbb képiséget választotta. Szó szerint elcsigázza közönségét, ami csak azért zavaró, mert ezzel megosztja a figyelmet a vászon, és a mögötte lévő univerzum között. Mivel karaktereit, történetét, mondanivalóját alárendeli az aprólékosan kidolgozott, és kétségkívül rettentően eredeti képi világnak, a drogos karrier tragédiái veszítenek súlyukból, a néző pedig kiszorul az együttérzés felzaklató élményéből, s ugyanolyan közönyös szemlélője lesz az eseményeknek, mint maga a díler fejlődéstörténete kezdetén.

Krich Balázs

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK