Nem történt csuda

Ragályi Elemér keveset markolt, sokat foghat - értsd: nagy nézőszámot. Tisztességesen, hovatovább igényesen előállított egy magyar-görög vígjátékot - olyat, amiből tucatszám kellene kapnunk, de nem tőle. Hozzá valahogy nem illik ez a fenékmutogatós blődli. Kernnek pedig már nem feszül a bőre.

Kern András

Van itt egy kis disszonancia Ragályi Elemér önképe és első rendezése között. Eddigi munkáinak igényessége, elmélyültsége, művészi ambíciója és a Csudafilm pőre szórakoztatása, alpári poénjai között. Ragályinak még a nyilatkozatai sem állnak összhangban azzal, amit reklámoz. Azt mondja, 37 éve vár arra, hogy ne csak fényképezzen, hanem rendezzen is filmet. 37 év vágya öltött testet ebben a könnyen fogyasztható, gyorsan felejthető filmben.

Csudafilm - egy cím, ami önmagát kelleti, azt akarja, hogy szeressék. Csodafilmnek kellene hívni, de hogy még édesebb legyen, "csuda" lett belőle - ahogyan Eliza Doolittle sem azt énekli, hogy "csodajó", hanem "csudijó" a My Fair Lady című musicalben. A szándék tehát egyértelmű: érezzünk egy kis melegséget a film, aztán egymás, és végül magunk iránt a moziteremben. Kb. úgy, ahogyan Kabos Gyula láttán ellágyulunk vasárnap délelőtt a tévé előtt ülve. "Istenem, ha nem ide született volna..."

Hát, igen, Kern Andrásra nézve is erre kellene gondolnunk. 15 éve még jogos volt, ma nem egészen. Persze, ha Kern nem ide születik, hanem mondjuk Amerikába, akkor először is nem lenne Woody Allen, másodszor is kiütné a nyeregből Adam Sandlert, akinek volt képe leforgatni a Csudafilm-et  három évvel ezelőtt, Kismenő címmel. A sztori ráadásul már akkor sem volt új: Frank Capra készítette az első verziót 1936-ban.

De mondjuk, hogy ez a történet örök, olyan egyszerű. Egy csóró ürge (a Csudafilm esetében egyenesen hajléktalan) váratlan örökséghez jut, fenekestül felfordul az élete, de ő annyira jó fej, hogy egy percre sem inog meg, végig tudja, hogy pénzért semmi fontoshoz nem jut. Jelleme stabil, mint a kőszikla, őszintesége gyilkos, mint a nyílhegy, és helyén van az esze. Meg a szíve is: rögtön kiszúrja, kibe kell beleszeretni, és vagány nemtörődömséggel meg is hódítja.

Az efféle filmekben annyi az előre kiszámítható elem, hogy csak egy dolog tarthatja a nézőt ébren: a főhős személyisége. Amerikában Adam Sandler, nálunk Kern. És ha Kern nem ebben az állapotában nézne le ránk a vászonról, nagy fölénnyel győzne. Nyers humora, kegyetlen intelligenciája, rezignált létezése sokkal erősebb, izgalmasabb jelenséggé teszi, mint a töketlen, laza amerikai. Még akkor is, ha már nem színész, mert szerepet többé nem tud játszani. Önmagát igen, még mindig tehetségesen. Durva, nyers humora is jól áll neki. 

Csakhogy van egy nagy baj vele: halott a tekintete. Kifejezéstelen szemeivel jóformán senkire sem néz, csak réved a nagy semmibe. Ott van, megcsinálja, lelép - mint aki végzetesen egyedül maradt.

Pedig nem akármilyen partnereket kapott maga mellé. Kovács Lajos, Badár Sándor, Reviczky Gábor, Derzsi János, és Hunyadkürty György méltatlanul statisztál neki, nem beszélve Rudolf Péterről és Katerina Didaskalouról, akiknek magára hagyottsága szinte ordít. A színvonalas szereposztás így válik önmaga ellenségévé: rossz nézni a sok kihasználatlan, eltékozolt energiát.

Ami végül jut nekünk: egy tisztességesen kivitelezett tucatfilm jónéhány fájó hiányosságával. Lehet rajta nevetni, és néha szomorkodni is - sajnos nem azon, amit Ragályi Elemér szeretett volna (a hajléktalanok keserű életén, a gazdagok sznobságán, vagy az életünk megváltoztathatatlanságán), hanem Kern András elveszettségén, és viruló partnerei esetlen helykeresésén. Ragályi Elemér nem bukott meg rendezésből, de most csak annyit mutatott meg, hogy tudna ennél sokkal jobbat.

Gyárfás Dóra