Dupla nagy semmi

Amit elrontanak, az el is romlik. A Fej vagy írás pedig az utóbbi évek egyik legmegdöbbentőbben elrontott filmje, melyhez képest például a hakniban összecsirizelt Csudafilm című vendéglátós muszter maga a vígjáték forradalma.

Nézd meg nagyban!Keller János és Görög Zita

A forgatókönyv "a rút kiskacsa és a hattyú" felállással operál: szürke és jelentéktelen egyetemista a szép és híres modellért rajong - "plátóian" persze - képgyűjtő, gátlásos és magányos maszturbátorként. A sosem látott csodás nő iránti eszményi szerelmétől fűtve osztálya tagjainak (pl. a felkínálkozó, nála amúgy jóval virgoncabb hallgatólány) mind szociális, mind szexuális közeledését elhárítja. E trubadúr lélek legradikálisabb tettét amúgy imádottja elismerésének kivívásáért az jelenti, hogy segédpincérként egy divatbemutatón egy ültő helyében elszopogat egy üveg whiskyt, s ennek folyományaként a szép nő szép kocsija elé borul. A modell a botránytól tartva hazaviszi a rókabőrt teregető kis hőst, de mégis fényképezőgép kattan, botrány pattanik, ami aztán karrier-szerelem-hírnév gócpontú burjánzó bonyodalmakat szül.

Gyenge években is három tucat hasonló darabot rittyentő (érezhetően mintaként szolgáló) amerikai szcénákban a következő verziók szoktak ez esetben előállni:

1) a rút kiskacsából a szerelem rétisast varázsol, és elragadja a hattyút (romantika, akció),
2) a hattyúról kiderül, hogy festett furnér és porózus műanyag (szatíra),
3) rút kiskacsa mindent összetör, frenetikusan kínos helyzetekbe hozza, esetleg ötpercenként leeszi és lebrunyálja magát (komédia, burleszk)
4) kiskacsa még kisebb kacsa lesz, és megeszik, vagy vízbe fojtja magát (tragédia)

A hazai változat kétségtelen újítása, hogy ravaszul kikerül minden ilyesféle sablont vagy jellemre építő dramaturgiai dinamikát, és a romantikus vígjáték zsánerben egyedülálló módon végig olyan lapos és érdektelen marad, mint egy útburkolati jel.

A szerencsétlen színészválasztásnak és -vezetésnek köszönhetően a főhős-kacsa (Keller János) ugyanolyan jellegtelenül béna és rendületlenül unalmas a film elején, mint a végén. Egy centivel sem lesz érdekesebb, színesebb, szeretetre(gyűlöletre)méltóbb, a szerelemtől nem növeszt szárnyakat, és nem tesz szert jellemre, ugyanaz a reménytelenül punnyadt gyalogtök marad, aki volt, akibe még a szomszéd teknőse sem tudna beleszeretni (ezen jót és jól röhögni igazából csak az ausztrálok tudnak, lásd pl.: Muriel esküvője).

Az egész produkció legnagyobb vesztese persze valószínűleg a fő vonzerőnek és adu ásznak szánt Görög Zita. Első főszerepnek nehéz elképzelni rosszabb indítást. Már műsorvezetőként való első feltűnésekor is nyilvánvaló volt, hogy bár a kamera szereti őt, ez a viszony korántsem kölcsönös. Míg a dekoratív háttér funkciót kiválóan ellátja, addig beszélgetőpartnerként mindvégig bizonytalan, merev és feszült a képernyőn. Látványa, testképe hamar beragadt a médiatudatba, egyénisége és jelleme, mint a vízbe szórt üvegpor: láthatatlannak bizonyult ebben a közegben.

Egy játékfilm igazán alkalmas lehetett volna arra, hogy megteremtse azt a keretet és közeget, ami Görög Zita képéhez hozzáadja a szexszimbólum sztár-státushoz elengedhetetlen személyiség- és alkat-auráját. A nagy ikonok képe Greta Garbótól Lauren Bacallon át Brigitte Bardot-ig nem elsősorban a mellméretük vagy combhosszúságuk miatt maradt emlékezetes (náluk sok jobb alakú lány korizik a műjégen), hanem a megelevenített "figurának", filmre vitt szimbolikus tartalomnak és spirituális töltetüknek köszönhetően váltak emlékezetessé.

A szomorú szépségű, inkább kedvesen szorongó, ugyanakkor hűvös benyomást keltő Görög Zita esetében ennek az imázsnak a filmes megszületése még várat magára. Azt már médiaszerepléseinek bizonytalan remegése is elárulta, hogy a színészi képzés és kommunikatív spiritusz hiányát nem pótolja a kifutón szerzett rutin. Fizikai adottságaihoz való inkább ijedt, mint kreatív viszonya miatt a kifejezéstelen, néma ideál szoborszerű megformálása, a szépség mint társadalmi és pszichés álca és rejtőszín felöltése közelebb áll alkatához, előnyösebb és sokatmondóbb számára, mint a szégyenlős, gátlásos színészi "játék".

Sajnos a tapasztalatlan Görög Zitának nyilvánvalóan nem volt elég rutinja ahhoz, hogy egy rossz filmben kijátssza, színészileg kimentse és figuraként megmutassa magát, sem pedig a rendezőnek nem volt különösebb érzéke ahhoz, hogy megtalálja bizonytalan és szerény színészi képességű sztárja számára a megfelelő fénytörést. Pedig Görög Zitában megvan a nem is annyira nőies, mint inkább androgün modern ideál idegen és hideg fénye (talán már csak egy olyan rendező kellene, aki ezt filmre tudja venni). Mellesleg az imidzsépítésben már az is nagyon sokat segített volna, ha Görög Zita frusztráltan fád hangját lecserélik egy kellemesen érzelemgazdag szinkronhangra.

Nézz egy hatalmas képet Görög Zita fejéről!

A filmben ez a kimaradt lehetőség a legizgalmasabb, mert minden más maga a szállongó semmi: a poénok fáradtak, jellemkomikumról jellemek hiányában, míg helyzetkomikumról a poénosnak szánt helyzetek ijesztő ügyetlensége miatt nem beszélhetünk. Mind a hálás kollégiumi, mind a látványos modellvilág esetében csupán hatalmas kihagyott ziccereket jegyezhetünk fel; minden és mindenki művi, steril és életidegen - akár egy rossz filmben. Ráadásul a készítők megdöbbentő érzéketlenséget mutatnak a filmes alapfogások, a helyszínek bevilágítása, a képkivágatok és kameramozgások megtervezése iránt, és ijesztő fantáziátlanságot ezek kivitelezésben.

Summa summárum: a Fej vagy írás úgy rossz, ahogy van (aki kedveli Görög Zitát, inkább ne nézze meg), saját műfaji mércéjét nem egyszerűen leveri, hanem fogpiszkálóvá aprítja és feldugja az orrunkba. Dramaturgiai, rendezői, operatőri baklövései jogán intő példaként simán tananyag lehetne a Filmfőiskolán. Míg megérdemelten és gyorsan el nem felejtjük, addig is marad a régi bölcsesség: hajózni muszáj - filmezni nem.
 
Vaskó Péter
filmhu